2016. jan. 10.

Szemere Bertalan néhány verse



Szemere Bertalan 1849-iki magyar miniszterelnök az emigráció alatt tudvalevőleg nagy irodalmi tevékenységet fejtett ki. Munkái közül több jelent meg nyomtatásban. Prózai művein kívül alkalmilag a poezist is beállította a politika szolgálatába, a párisi tartózkodása alatt 1854-ben “Lombok és töviskék” címen egy hektografált s csakis nehány példányban megjelent füzetet bocsátott közre barátai és ismerősei szűkebb körében. E füzetben van nehány distichon, melyekben Magyarország különböző nemzetiségeihez fordul, s melyeknek nagyrésze ma is aktuális. Ez az aktualitás is, de meg Szemere Bertalan neve is elég magyarázatot ad hozzá, hogy ezeket a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen sorokat most közzé adjuk.

Intő szavak a magyar országban lakó népfajokhoz

I.
SZERBEKHEZ

Győztetek és még is búsultok, hogy van az? Ontott
Vértök után mért hull könnyetek, a keserű?
Ah! Mert a diadal szomorú, ha sem ősi szabadság,
Sem friss s uj becsület nem koszorúzza meg azt.
Tán nem is érdemled, de biz én szánlak te vitéz nép,
Kit tengyőzelmed szolga-bilincsbe vetett.

II.
HORVÁTOKHOZ

Bajnoki zsarnoknak ti, mi voltunk ellene néki,
S veszténk mindketten, győzve ti, bukva mi meg.
Ellenjét s frigyesét a habspurg nyomta el egykép,
Kik szabadok voltunk, mind rabigába nyögünk.
Sorsunk ujolag egy! Ó jó lesz érteni egymást:
A szabad érte ha nem, értsen a szolga egyet.

III.
OLÁHOKHOZ

Kincse a népeknek kettő van, nemzetiség s jog,
Nektek az osztrák nem adta meg ezt, sem amazt.
Attól várni szabadságot, ki cask elveszi mindig,
S üldözi mind, a minek nemzeti jellege van!!
Méltán szenvedtek, de hiában nem ha okultok:
Hogy magyar és az oláh vész, hogy ha válva halad.

IV.
TÓTOKHOZ

Vissza a morva biralmra te bár búsongva tekintesz,
Rontóját, a magyart, nem fenyegette karod.
Hódítód leve hódított te miként, - Magyar és tót’
Fénykora mult egykép, könny nem idézi fel azt,
Bár mi nagy és szép volt, hagyjátok a multat alunni,
Ősötök álmot kér, éltet az uj ivadék,
(Elvesztek ti külön, ha külön nagyságra töreksztek,
Jogtok frigybe együtt ujra virulni megint.)
A magyar érdeme: első kelt föl a közhaza mellett
A tóté, vele hogy hősileg küzde azért.


V.
NÉMETEKHEZ

Isteni faj, koszorut neked ád a hon angyala; békben
Dolgozol, élsz a honért, értte aharczba’ meghalsz.
Messze hazából jöttél el, de imádod az ujat,
S szánva a régit bár véred’ amannak adod.
Emberjellemed őrzve meg, a hazafit te felöltöd,
Hű vagy nyelvedhez, és a hazához is az.
Érze így a német nálunk a Kárpátok’ alján,
S így az mely lakik a vén Duna medre körül.
Ó, képed, harczunkba’ miként a nap’ arcza világlik
Folt azon egy volt cask, - a neve erdélyi szász.

VI.
MAGYAROKHOZ

Szerzettél nagy hont, szépet, jót s gazdagot. Ozmán
S osztráktól karod azt védte egy ezreden ált.
Szent földébe az alkotmány fáját te behelyzéd
S nyert veled árnyában faj  valamennyi helyet.
Mit szerzél, velök osztád meg: s nem volt ez elég: a
Hon, sem a jog; s többet adnod erődbe nem állt.
Még tisztába egy elvet hozz a nemzetiségét,
Értem: imádd magadét, s védjed a többi fajét.
Jog, haza és nyelv nem választván tőlök el, így lészsz
Ujra vezér közttök, s hű frigyesid neked ők.
A kard hódítás kora elmult, ezt ne feledd el.
Most a világ’ sorsát dönti az elv, s nem a kard.

VII.
A MENEKÜLTEK ÉS A NEMZET

A száműzötteknek sorsa az a mi fa ágé
Metszve le lévén, s nem fog kivírulni soha.
Elragadozza a vész és űzi vidékre vidékről,
Élete nincs neki már, életet ő sem adand,
Nép, otthon ne remélj tőlünk, bizzál te magadban,
Hol gyökered vagyon, a magva jövődnek it ott.
Forrni belőled az élet fog ki, ha van, de ne várd azt már,
Tőlünk, sem mástól, váltja magát meg a nép.
Él cask a nép, - menekültek, sírdombok mi vagyunk
Azt jelölők a mi mult, nem pedig azt  a mi .

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 11. sz. (1920. junius 6.)