2016. dec. 29.

Zalár József: Még csak tavasznak kezdetén vagyunk...





Még sok tavasznak kezdetén vagyunk,
S már is minden bokorban zeng a dal.
Talán az évszakok bajt vittanak?
S a kikeleté lön a diadal?
S minden gyönyör, bőség és kellemár
A tavaszt ékesíti ezután?
S azért zöldült ki, és zeng olly kora,
Mert most tavasz van a szivek honán,
Tavasz? Most nyár van! Süt forrón a nap.
Hisz már megértek szép vetéseink.
A kalászok arany levelü fák, -
Illy bőséget nem láttak szemeink...
De ím piroslik az érett gyümölcs,
Az ősz is itt van szőllőfürtivel.
Vidám zajongás hallik a hegyen,
Most minden ember vigan szüretel...
Csak téllel nincs e tavasznak köze,
Elkergetvén, el messzi-messzire,
Hogy a jégtengerig tán meg sem állt,
S annak támaszkodék hegyeire...
Mi csillog ott a szántóföldeken?
Harmat, vagy tenger drága gyöngyei?
Az uj tulajdonos jár telkein, -
Egy szabad ember örömkönyei!
Hová tünt innen a kisded mühely
Hideg legével, barlangszinivel?
A fényes, forró nap beragyogott, -
Itt gyár van most, s a mester ünnepel.
Zug a harang tisztán, zeneileg,
Alakul a hosszu bucsumenet...
Fölhangzik a világ legszebb dala,
Most kezdik a legszentebb ünnepet.
Ünnep, nagy ünnep, öröm ünnepe!
Templommá lett a hegy, völgy és a tér,
S a legszüzebb imádság most fakad,
Mióta ember önmagába tér.
Gonoszból jó, a jóból jobb leve,
Csókokba fulladt a szivgyülölet,
Ha egynek tett roszat valaki, most
Tizhez könyörög – hogy bocsássa meg!
Önérzetté vált a gőg szelleme,
S a lenézettek kebelébe száll,
Az álszégyennek pírja elhala,
Úr, pór – mindenkiben testvért talál.
Magasztosabb a női szerelem,
Ártatlanabb a gyermekek szive,
S fehér ruhákat öltnek, mintha most
Mennének bérmálásra s esküre.
Kicsiny a kebel nagy szerelmihez,
Egész világ – a föld, ég s csillagok...
Tovább vágyódik... s uj világokat
Keres szivére, melly olly hőn dobog.
Hiába küldené most mi közénk,
Az isten üdvösséggel angyalit;
Üdvért nem nyulnánk... ám megosztanók
Velök is szivünk boldogságait.
Megáll az ész s elámul édesen,
Fáj a gyönyörtől a sziv s elalél.
A sir lakója üdvvel álmodik,
És azt hiszi, hogy még a – földön él.
A vágyat teljesedés ölte el,
A reménycsillag nyugodóba tünt...
S az isten, meghóditva a pokolt,
Trónjába csendes méltósággal ült...

**
De ez álom volt... már fölébredénk...
S kín a csalódás... a való jegeszt...
S ah, ki ne adná  életét oda,
Ha átálmodhatná még egyszer ezt?!

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 55. sz. mart. 7. csütörtök