- ... Ül a rab egyedül börtön éjszakában
- Sorsának keservét forgatja magában,
Szenvednie kell, bár tudja hogy ártatlan,
- Vigasz is, de kín is van e gondolatban.
Éj van a börtönben, pedig künn a hajnal
Fénylik égen földön tündökletes arczal.
Hideg, nedves ősz van a börtön fenéken,
Pedig künn a tavasz mosolyg a vidéken.
Szegény rab, szegény rab! miről gondolkozol?
Nehéz cseppek hullnak szemed pilláiról.
Setét gondolatok, mint rémséges árnyak
Lelkedet gyötörni körülötted járnak!
Látod özvegy búban szegény feleséged,
Hosszu gyászruhában mikép sirat téged.
Látod gyermekidet, s szived majd megszakad –
Éltedben árvákúl kell hagynok azokat!
... A rab keservétől a kő is megindul,
Nedves tömlöczfalnak könynye csepegve hull
Ez egyhangu moraj hangzik csak feléje –
Azon kívül csendes a börtönnek éje.
De mi ez? mi hangok?... Oh bizony csalódás!
Álomnál, ábrándnál mi is lehetne más?
Fel néz a rab s hallgat... örömében remeg;
A börtön ablakán... egy
kis madár cseveg!
„Mit akarsz kis madár? mit keressz te itten?
Lombok lágy ernyője nincsen a börtönben,
A setét ablakhoz nem hat a napsugár –
- Hogy tudtál te ide eljutni kis madár?”
- „Nem vagyok én madár, ekép felel amaz,
Minőt a tél elűz, viszsza hoz a tavasz,
Nem, a mely csak ott jár, a hol a nap ragyog,
Én siró kedvesid
üdvözlete vagyok.
Szárnyakat öltöttem, hogy keresselek fel,
Jövök megterhelve forró szerelmökkel –
Hozok neked tőlök szeretetet, vigaszt,
- Nyisd fel ablakodat, szegény rab, nyisd fel azt!
Felel a rab búsan: - Zárva van az ablak,
Kis madár, magamhoz be nem bocsáthatlak.
Nehéz is a börtön levegője,
Szabadsághoz szokván, megfuladnál tőle.
De azért csak beszélj... Zárva bár az ablak,
Mellé letérdelek s áhitva hallgattlak,
Beszélj kedvesimről, szivök bánatáról,
És a mi legdrágább – a szegény hazáról...”
És felel a madár – és a rab hallgatja...
Kiderül, fényes lesz halvány arczulatja.
Oh de azt leirni, mit mondott a madár –
Csakmegis próbálni, hasztalan volna már.
Nem beszélt ő szóval, a szó szegény lenne
Annyi vigasztalást befoglalni benne;
Hangot, a mely sohajt, könynyezik s vigasztal,
Biztat és felemel, enyhit s felmagasztal!...
- „Ne menj el még tőlem, oh ne, ne hagy el már,
(Igy szólt a rab, látván hogy készül a madár.)
Maradj még, beszélj még, lásd milly boldog vagyok,
Nem érzem a halált, szemem fénytől ragyog.”
„Megyek már, igy felelt szeliden a madár –
Küldőimhez vissza kell hogy repüljek már,
Maradnék szivesen, de lásd, éltem nem más,
Egy rövid üdvözlet, egy röpke sohajtás...
És most el kell szállnom... Látom, távol távol
Meszsze a börtöntől, meszsze a hazától –
Fel s le jár a király, egy kert fái alatt,
Oda repülök el, mint sebes gondolat.
Felszállok a fára melly alatt megpihen,
És dalolni fogok bánatos-szeliden –
Mind addig dalolok börtön kinairul,
Míg a rabok sorsán a szive megindul.
És ha meg nem indul..........................
- - - - - - -
... És a rab felébred. Csak álmodott szegény,
Most is setét éj van börtöne fenekén.
Most is, halvány arczát hoszszan végigfutja
Kiapadatlanul két szeme patakja.
Felesége most is még gyászruhát visel,
Búsan, halványan jár árva gyermekivel.
......................... nincs kegyelem szava,
Most is lánczokon nyög az elesett haza.
Forrás: Magyar Emléklapok. Történeti és szépirodalmi közlöny
az utolsó forradalom korából. Szerkeszti és kiadja: Szilágyi Sándor. Új folyam,
I. füzet. Pest, 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése