2016. dec. 29.

Mentovich Ferenc: Tavaszhoz





Jöjj el hamar régen várt országoddal,
Jöjj el hamar te bajnok kikelet!
Sugáraidnak fényes fegyverével
Üzd el határainkról a telet.
Repeszd meg véle, melly testét boritja,
Kemény páncélát: a hideg jeget,
És mentsd meg, szabaditsd föl börtönéből
A dalt, virágot, lombot, meleget.

Oh nézd, mivé lőn a természet... mintha
Rablók hada ment volna rajta át,
Kifosztották minden báját, szépségét:
Virágit, gyöngyeit; regharmatát.
A térségen, hol tarka szép  pillangó
Futott versenyt a völgy szellőivel,
Prédára váró keselyük csatáznak
Mostan... s farkasnyomok vonulnak fel.

Oh nézd, az égnek roppant boltozatját,
Hol mint megannyi tündérképzetek,
És mint megannyi gondolatcsoportok
Vonultak el a bíbor fellegek,
Hamvas fátyollal el vagyon takarva,
S e takaró, ezen fátyol alatt
A változó képek rég eltünének,
Rég nincsen rajta semmi gondolat...

Jöjj el tavasz! S a mennynek homlokáról
Letépvén a ködöknek fátyolát,
Mit isten gondol, tündöklő képekben –
Hadd láthassuk, ragyogtasd rajta át.
Jöjj... S megdördülvén fellegágyuiddal
A messze kékellő hegyek fölött,
Rázd föl halottas álmaiból, rázd föl
A puszta földet, e nagy temetőt.

A jutalom nem fog majd elmaradni:
A völgy neked bájos virágot ad,
Az ér láncának romja közt haladván
Igy zeng hozzád: szabad vagyok, szabad.
Győzelmi hymnust mond erdőben, völgyben
A kis madár, ki mélyen hallgatott,
S még a vén cserfa is kihajtja lombját,
Megkoszoruzni győző homlokod.

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 24. sz. jan. 29. kedd