2016. dec. 29.

Mentovich Ferenc: Emlénylevelek





IV.
Hová hoztál engem édes emlékezet!...
Imé egy szép forrás buzog föl előttem,
Mellynek tüköréből fölnéz a mennyország,
Aranyos felhőkkel s fénnyel elfödötten.

Látom a szerelmi képnek szent forrását,
És látom körüle a boldog nyugalmat;
A sors vad szélvésze azt föl nem zavarta,
Minden csepje gyöngy szem, minden csepje harmat.

Adj kelyhet kezembe édes emlékezet!
Lehajlok hozzája és iszom belőle...
Iszom, hogy széditő, édes italával
Lelkemnek csapongó fájdalmát elölje. –

És az emlékezet kelyhet ad kezembe,
Hanem alig hogy azt ajkamhoz emelem,
Bús halálmadárként a sötét valóság
Ijesztő hangjával elsüvölt felettem.

S oda lesz a forrás tündéres varázsa,
Gyász arcával ujból előáll az élet...
Izlelem a pohár italát kezemben –
Az nem édes többé, az keserüvé lett.

Hanem én azért e poharat kihajtom...
Hiszen e hazában gyászos ünnep: tor van,
S keserü itallal szabad ünnepelni
Hősök sirhalmánál, a közös nagy torban.

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 48. sz. febr. 27. szerda