2016. dec. 29.

Medve Imre: Szegény Tamás fázik...





Szegény Tamás fázik... O! adjatok
A dermedő tagokra jó ruhát,
Hol elrejthesse ijesztő magát.
És rakjatok elébe étkeket,
S e nagy világ minden remek borát;
S legyen hosszantartó az áldomás,
Ne mondhassa: fázik szegény Tamás!

Szegény Tamás fázik... Semmit sem ér
A jó ruha, az étel, a borok;
Királyi fénnyel eltelt palota,
S a benne lévő díszes bútorok.
Bár tégy fejére büszke koronát,
Előtte hullj a porba, - és legyen
Sok évikig tartó az áldomás,
Didergve szól: fázik szegény Tamás!

Szegény Tamás fázik... s jő a tavasz
Kizöldül a mező, - erdő, berek;
Minden hajtás gyönyört és kéjt lehel,
Örülnek ég, föld, és a tengerek;
A nap elüzte a zsarnok telet,
Feltöré a természet láncait,
A mindenség egy nagy vig áldomás,
Mit ér mindez! fázik szegény Tamás!

Szegény Tamás fázik... pedig a nyár
Felmelegíté a föld kebelét,
Forró lehelletével messzire
Elüzte az észak hideg szelét;
Megérlelé a kert gyümölcseit,
Arany kalászt teremte a mezőn;
A mindenség egy nagy szent áldomás!
Mit ér mindez! fázik szegény Tamás.

Szegény Tamás fázik... kérded, miért?
Ördög rabolta el józaneszét,
Lenyűgözte szabadságát, hitét;
Kebelében a lelket törte szét!
Nyugodalma azóta nincs sehol!
És egy Ahasverusként bujdokol.
Ezért a pokolban van áldomás!
Itt e földön fázik szegény Tamás!

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 27. sz. febr. 1. péntek