2016. dec. 19.

Lakner Sándor: A szerzetesek




Ballada

Üvöltve tombor a vihar,
Völgy- s bércztetőkön át,
Hóförgeteg terjeszti szét
Halotti fátyolát.

Hegyekké tornyosúl a jég
S csevegve melly ered
Féltében a patakviz is
Szótlan faggyá mered.

Ha volna szem, ha volna lény,
Látó e zivatart,
Vélné,megdől a léterő,
Melly mindent összetart.

De puszta a kihalt vidék
S a néma táj felett
Csak a szélversenyes vihar
Zúg rémes éneket.

Ki még is az, ki vakmerőn,
Baj és veszély között,
Elemcsatával küzdeni
E tájra költözött?

Ki még is az, ki vakmerőn,
Baj és veszély között,
Elemcsatával küzdeni
E tájra költözött?

Ki, míg felülemelkedik
Életmerényeken,
Enyészet és halállal itt
Daczolni megjelen?

A vándor ő, de nem hiú
Önérzelem fia,
Kit elbizott kevélykedés
Tön erre jutnia.

Utat téveszte ő szegény,
S elkésve e helyen,
Még csak halkan pihegve csügg
A földi életen.

Dühös vihar s a jéghideg
Merevvé tette őt,
Az éj és hosszu út miatt
Biczegve lépdelőt.

Élettelen majd összerogy,
S halotti sírkövül,
Magasbul egy hóomladék
Zuhanva ráterül.

Ott fekszik elhagyatva ő,
Magában, zordonúl,
Fölötte a könyörtelen
Erőszak átka dúl.

És nincs, ki porló hamvait
Temesse földbe majd,
Ki könnyel nedvesítené
A gyászos ravatalt.

Csupán a vészek éjjele,
Mint részvevő barát,
hallatja szélnyögésiben
Bucsúzó sírdalát.

De ím, egy eb csaholva jő,
Mentők vezéreül,
Utána szerzetes tagok
Alakja fölmerül.

Elszántak ők, mind halni kész
Felebarátjaért,
Kit e havas hegyek között
Netán vész súlya ért.

Eljöttek ők a hó alól,
Mi bérczekről szakadt,
Ismét uj létre költeni
A félhalottakat.

S az eb gyorsan kaparni kezd,
Nyöszörgve untalan,
A hol az útas hó alatt
Mélyen temetve van.

A szerzetes tagok hamar
Munkához kezdenek,
Fölöttök vész és förgeteg
Versengve küzdenek:

De végi őket mindenütt
Láthatlan égi kéz,
Melly hű emberbarátokat
Mindig segítni kész.

Kivájva már hó mélyiből
Az eltemettetett,
Belé a szorgos ápolás
Önt ujra életet.

Vidúlva függ tekintete
A szerzet tagjain,
Szent hálaérzelem fakad
Üdülő ajkain.

A jámbor lelkü férfiak
Ott állnak némán, szótalan –
Eléggé szól az öntudat:
Egy élet ismét mentve van.”

Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.