Ismeretlen szerző: Damjanics

I.

Bánát határán áll egy honvédzászlóalj,

Szálas szép legények, az ifjuság java...

S előtte igy beszél, vagy inkább mennydörög

Az óriás vezér – mint isten haraga:

„Látom, fiuk, látom szikrázó szemetek,

Mellyben a haragnak villámi fénylenek.

Hallom sziveteknek sebes dobogását,

Hallottam ajkatok nagy káromkodását.

Önkényt esküdtetek zászlótokra hitet,

Magyaroknak nevez a világ titeket.

Én is magyar vagyok, bár rácznak születtem,

Magyar vagyok – m’óta a kardot felköttem...

Tudjátok már hová megyünk most mi innen!

A szabadság ellen fölkelt ráczok ellen...

Tenger sok bűne van ez átkozott fajnak,

De, tudom istenem, soká nem ugatnak.

Kiirtom a földnek szinéről mind őket,

Ráczvérrel mosom le arczomról e képet...

Tenger vétkét láttuk, lássuk most már vérét,

Vértengerből hozzuk föl a  haza fényét.

Látom, fiuk, látom szikrázó szemetek,

Mellyben a haragnak villámi fénylenek.

Hallom sziveteknek sebes dobogását...

Hogy igy cselekesztek – esküdjetek meg hát!”

És megesküdtek a fiatal honvédek,

Midőn esküdtenek lángbaborúlt képek...

S föltüzvén a szuronyt ujdon fegyverökre;

Ekkép indultak az első ütközetre.

Patakokban folynak már a vérhullámok,

Egy meggyilkolt magyar helyett ötven rácz holt.

Pipára gyujtanak az égő tornyoknál,

S a letépett harang pohárképen szolgál.

A sánczok, mellyeket erős várnak hittek,

Rohanó honvédek lábaitól rengnek.

S nem is kell behányni... dögtestekkel telvék!

Ez már szörnyü czifra katonás mesterség!

Hejh erős volt mindig a magyarnak kara,

Hahogy a hazáért kellett harczolnia...

Hát még ha vezére mindig ollyan volna,

Mint ez a ráczirtó magyarvérü pópa!

„Ti dühös vadráczok, kegyetlen vérebek,

Jól jártatok, hogy most én innen elmegyek.

Isten irgalmazzon bünös lelketeknek,

Térjetek meg addig, amig visszatérek!

Jött a parancsolat, parancsol a haza:

Hol a veszedelem nagyobb el, el oda!

De ha visszatérek... s még mertek moczczanni...

Boszumban magamat is felfogom falni.

De már akkor nem lesz több rácz a világon,

Azt fogadom, előbb mind poklokra hányom!”

Igy bucsuz a ráczok rémes vérsánykánya.

„Az ördög vigyen el!” Ez a rácz búcsúja.

II.

Nem messze Szolnoktól, partján a Tiszának,

Megedzett vitézek harczi rendben állnak.

Lebegnek a zászlók a tavasz fuvalmán,

S ekkép rival a szó a vezérnek ajkán:

Dicsőséges népem, koszorús vitézim!

Hősökké lettetek ráczoknak vidékin...

Jól megtanúltátok tőlem – a mestertől,

Hogy kell csatát nyerni a bősz ördögöktől.

Gyönyörű tudomány a roham – higyétek,

Ha megtanúltátok, el se felejtsétek!

Gyalogot, vagy lovast, avvagy ágút láttok?

Ne várjatok sokat... rajta, rohanjátok!

Bátor katonáknál ez a legszebb fogás,

Ha pokol a csata, lángja a rohanás.

Lángoló szemekkel; lángoló rohamban

A magyar számára örök diadal van.

Veletek ellene megyek a pokloknak,

Letöröm a szarvát a kétszínű holdnak,

S ha szenvedhetlenül süt a nap sugára,

Itt van kardom... ez az égről is levágja!

Jöttök-e hát velem amerre csak megyek,

Ha útunkban állnak hegyek és tengerek?

Ha a pápa jőne szentséggel elétek:

Édes szavaira sem kegyelmeznétek...?

Látom, fiuk, látom szikrázó szemetek,

Mellyben a haragnak villámi fénylenek.

Hallom sziveteknek sebes dobogását...

Hogy így cselekesztek – esküdjetek meg hát!”

És megesküdtek a győzhetetlen hősök,

Midőn esküdtenek lángba borúlt képök.

S feltűzvén a szuronyt véres fegyverökre:

Mentek a századik kemény ütközetre.

És megy a hős vezér, megy bajnok serege,

Megmozdúlni sem mer most a föld kereke...

Elfutnak a felhők... szépen ragyog a nap,

S honvédszuronyokra szállnak a sugarak.

Elvágják nyakától a bércznek ködfejét...

Halomra döntik a vadonok erdejét...

Kiisszák a folyók és a tavak vizét...

S beirják hirökkel a templomok ivét...

S mennének még tovább... föl, föl az egekre...

De a dicsőség ezt már megirigyelte.

Ennyi diadalmat még sohasem látott,

S fölkiált: „Törjék ki, gonosz vezér, lábod!

Még utóbb trónomból engemet is elver,

S önmaga ül belé ez a szörnyü ember...”

És megfogamzván a dicsőségnek átka:

Összedúlt a haza legerősb istápja...

Erre áldozott le a magyarnak napja,

Nyugodóra szállván a nagy óczeánba...

Világot ölelő tengernek özöne,

Fényes napunk benned sokáig alszik-e?

Forrás: Magyar Emléklapok. Történeti és szépirodalmi közlöny az utolsó forradalom korából. Szerkeszti és kiadja: Szilágyi Sándor. Új folyam, I. füzet. Pest, 1850.