Erdős Renée: Hó

Fáztam a hidegben, óh fáztam, fáztam!

A kerítések mellett mentem, két nagy kutya kísért, mind a kettő a szomszédból való, csak enni jöttek hozzám és mellém szegődtek, amikor sétára indultam.

Mentem a csikorgó havon, az alacsony kerítések mellett, a postáig. Ott a két kutya megállt. Tudták, hogy befogok menni.

Bementem, remegő hangon kérdeztem a kis púpos szőke lánytól:

- Nem jött semmi, kisasszony?

A fejét rázta, részvéttel mosolygott.

- Talán a délutáni postával – mondta megnyugtatásul.

- Igen, igen- feleltem és elsiettem fülig pirulva és jártam tovább künn a havon a két kutyával.

Elkóboroltam a falun túl, a mezők felé, a fehér erdőben, kis hidakon át, a befagyott patak fölött és fáztam és égtem.

Fáztam és égtem.

Írásokat küldött hozzám egy ember egy híres nagy ember, gyönyörű írásokat, hozzám a kis faluba, az ismeretlen leányhoz, a szegény fiatal leányhoz, aki voltam.

És tudtam, hogy ezek az írások csak a hét egy bizonyos napján jönnek, máskor nem jöhetnek – mégis szüntelen ott ólálkodtam a posta körül és vártam, kérdezősködtem, faggatóztam.

- Semmi nem jött, semmi? Levél –

Azt, hogy levél, csak úgy mondtam ravaszságból, nehogy megtudják, hogy azt a hosszú, kemény papírborítékot várom napról-napra.

Kitől jött volna levél? Kicsoda írt volna nekem?

Nem tudott a létezésemről más, csak az írások küldője. Ő is honnan, miképp? Örök titok marad. Megkérdeztem sokszor. Nem kaptam rá feleletet soha.

- Nem vagy-e fekete? – állt az egyik lapon – fekete, mint a legszomorúbb éjjel, vagy mint a tó mélye, ha felleges az ég? Nem vagy-e fiatal és szomorú? Ilyen légy! Ilyennek akarlak! Nem vagy-e vágyakozó, mint a legteljesebb asszony, te leány, akit innen a távolból sejtek és érzek? Vágyakozó vagy, mert messziről éget engem egy nagyon erős és fiatal vágy.

- Ilyen vagyok. Ilyen vagyok – susogtam kábultan, forró, önkívületben és ajkaimhoz szorítottam a papírt és ráfektettem az arcom és este lefekvéskor keskeny ágyamba tettem és karjaim közé szorítva aludtam el.

- Nem akarlak látni – volt írva ismét egy másik lapon -, csak tudjam, hogy te vagy. Amióta élek, téged kereslek. Amióta élek, neked írok. Minden asszonyom te vagy. A rossz is, a jó is. A szőke, a vörös, a fekete, a szelíd és indulatos, a szent és vétkező, mind, mind te vagy. Te pedig nem ismersz engem és ez neked jó. Mert csak meg kell ismerned, hogy olyan légy, mint az asszonyaim. Akarsz, mondd? Kerek, hideg lánykarjaid fűzzed nyakam köré és mondd, hogy akarsz...

... Ültem az ablaknál és kibámultam az elhagyott utcára, a kis parasztházak nádtetőire, amiken a déli naptól olvadozott a hó. Ültem és magamban mondtam a levél szövegét, a levélét, amit megírandó voltam hozzá.

Oh, de az írásom, a csúnya szarkalábak elszomorítottak.

Hogy szabad? Hogy merjem?

Mégis magamban susogtam, amit künn a havas erdőn kigondoltam, míg a két bozontos eb lustán cammogott utánam.

„Igen tisztelt Uram! – Tisztelt Uram! – Mélyen tisztelt író. – Kedves Költő. – Nagy és tisztelt író. –

- Ejh, semmi megszólítás. Csak így egyszerűen.

„Uram, fogadja hálás köszönetemet a küldött írásokért. Nem tudom, hogyan háláljam meg. Én csak egy szegény leány vagyok és nincs módomban. - -„

Igen.

„Az ön könyvei oly szépek. Ha én valaha oly nagy lehetnék, hogy meghálálhatnám a hozzám való jóságát! Ne értsen félre, amiért levelet írok. Nem akarok megismerkedni önnel. Itt a falusi esték oly hosszúk. Nincs semmi szórakozás. – Sokat olvasok. Néha szikrázik a levegő előttem. Akkor irónt veszek a kezembe és mindenféle bolondos gondolatokat jegyzek le magamnak kis papírlapokra. Ezeket leírtam tintával is. Fehér bőrbe köttettem, mint egy könyvet. Küldöm önnek és kérem ne nevessen ki érte.”

A levelet megírtam. Két hiba esett benne, össze kellett tépni. A másodiknál elfelejtettem sorvezető alátenni, a sorok mind görbén futottak. A harmadik sikerült. Hamar a zsebembe tettem és mentem a posta felé. A két kutya nyomomban.

- Te nem tudod, mi fog most történni – szóltam az egyikhez, amire a másik felemelte a fejét és féltékenyen vakkantott egyet.

Felé fordultam.

- Én levelet írtam – magyaráztam neki. – De ti ezt nem értitek.

Ám a posta előtt elhagyott a bátorságom. Elfutottam, megszöktem. Zsebemben a levéllel rohantam ki az erdő felé.

Varjak a fehér havon csapatostul szálltak, előlem fölrebbentek haragosan károgtak. Mintha csupa rossz jóslat lett volna beszédük.

Egy görbe faággal a havat kapirgáltam, mígnem a föld látszott. A levelet óvatosan beletettem a kis gödörbe, rá a havat visszakapartam.

A két kutya nézte és csodálkozott. Aztán egy ideig vártam, megint megkerestem a levelet. Hideg volt, de azért megcsókoltam. Aztán összetéptem sok apró darabra és szétszórtam a havon. A kis foszlányok ügyetlenül libegtek, leszálltak, elültek.

Akkor hazamentem és másik levelet írtam.

És elküldtem...

*

Óh, csodálatos napok!

Nagy, álmatlan éjszakák! Hideg virradatok!

A választ vártam, de nem jött.

Este imádkoztam, reggel sírtam, egész nap vívódtam.

Néha városi kocsi hajtott keresztül az utcán.

A szívem dobogása elállt.

Nem ő volt. Elhajtott. Orvos ült benne, nagybeteghez vitték.

Hat napon át vártam. A hetediken megjöttek az írások.

Levél nem jött. De minden szóból azt olvastam ki.

Mit akar? Nem nyughat? Várjon csak, várjon. Én már készülök. Nemsokára megyek. Virág legyen a szobájában akkor. Sok fehér virág. Van maguknál? Küldjek én?

S kis vörös kertész, aki a városba vitte be a virágokat, minden nap jött egy bokrétával.

Érte odaadtam a pénzem, mind, ami volt.

Néha kevesellte. Néha visszaadott belőle.

Egyszer megkérdezte: minek kell ennyi viola? Itt a kis szobában, hogy elhervadjanak: A városi dámák a hajukba, mellükre tűzik. Én miért nem?

- Minek? Kiért – feleltem.

És elfordultam sebten, mert már a könnyek elhomályosították a szemem...

És újra elmúlt egy hét és a posta újra hozta az írásokat.

„Szépek szépe, ki vagy, én téged ölellek, nem látva, nem ismerve, vállaidon nyugtatom a fejem. Körülcsókolnak forró hazugságok, én a te igazmondó ajkad szavát hallom, én a te reszkető, hideg kezecskédet fogom, én a te eljövendő fényednél melegszem. Én téged magamnak örök életre eljegyeztelek, óh, hogy nem volt még asszony férfié úgy soha, ahogy te az enyém.”

- Hazugság! Hazugság! - sírtam fel elkeseredve. Minden szó hazugság. Ezt nem nekem mondja, nem egy leánynak – minden leánynak, mindenkinek. Kis havas falukba beszállnak a lángoló írások és tőle felgyúlnak a sóvárgó szívek. Nem csak az enyém, százé, mindenkié. Én megírtam a levelemet és velem együtt, leányok még sokan. Nekem nem felelt. Nekik sem felel. De mindnyájukat hívja, szereti, öleli. És ők mindnyájan álmodoznak róla és szenvednek érte De én nem. Óh, én tovább nem. Én más vagyok. Velem nem szabad így bánni. Értem el kell jönni. Elébem kell jönni. Vinni, amíg lehet, amíg kicsi és szürke vagyok. Mert majd megnövök és kiragyogok! Akkor én viszek másokat. Én gyújtok, én bűvölök. És jaj lesz annak, akire kinyújtom a kezem! És óh – jaj lesz nekem!

Másnap jött valaki. Egy idegen férfi. Szép volt, fiatal, komoly és okos. Letérdelt elém a földre és susogó hangon kérdezte:

- Mire vár?

- Semmire – feleltem és megreszketett kezében a kezem.

Künn alkonyodott.

Megint hópelyhek szálltak.

Akkor soká, napokig hullott a hó.

Forrás: Irások könyve I. évf. 1. szám  „Árpád”-Könyvnyomdai Vállalat Budapest, 1904. december 1.