2016. dec. 29.

Büky Miklós: Túlvilági kép





A végtelenben, a világ
Tulrészén valahol,
Hol még csak a madár se jár:
Egy ifju vándorol.

Az ifju árva és szegény,
De arcán lélek ül,
S bár utja küzdelemteli,
Megy csüggedetlenül.

S a szenvedés, a szenvedés
Egyetlen társa még,
De él a mennyben irgalom;
Megszánja őt az ég.

S egy jobb hazát tár föl neki,
A szép tündérhazát,
Hová őt földi álmai
Gyakorta ragadák.

A fákon itt levél helyett
Egy egy galuska ül,
S a levegőben szerteszét
Csak sült galamb repül.

Néz és elámul a fiu,
Kéj futja el szivét,
s hálásan égre emeli
Örömkönyüs szemét.

Légy áldva, áldva istenünk,
Ki ott fenn lakozol!
Megadtad vágyaim honát.
- Örömremegve szól –

S az ígéret földére lép.
Ott látja már magát;
S előtte, a mint föltekint, -
Sült borju lebben át.

És lelkesülve fölkiált:
Ez ő, ez ő, igen!
Kiről olly szépet álmadám
Sok csendes éjimen.

Kit terhes vándorutamon
Olly régte keresék.
Eljött... itt van... megadta őt
Szivemnek a nagy ég!

S a vonzó kép után rohan.
Elvész előle ez;
S az ifju fáradatlanul
Nyomába tévedez.

Kétszer tünik föl és megint
A végtelenbe fut;
S már bágyadás lankasztja el
A kéjsovár fiut.

S harmadszor a mit felmerül
A kedves üldözött:
Nyakon ragadja a fiu
Szent ihletés között.

S egy hang riad most... ébred ő
S a bús való belép...
Egy vándorszinész álma volt –
A játszi, csalfa kép.

Fölötte az igazgató, -
Harag lobog szaván:
Itt két peták – sohajt – de öt
Napig, ne lássam ám!

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 35. sz. febr. 12. kedd