Csapkodva kél mint a kánya
Fergetegnek havas szárnya;
Veri a fák száraz ágát,
Ugy hullatja fehér tollát.
Vajon mi a föld kebele,
Midőn hóval vagyon tele?
Tán egy őrült öreg ember,
Kit a vihar hasztalan ver.
Fehér a völgy, fehér a domb,
Mindenütt csörög a falomb...
Gondolkozom az életről,
Az életnek bús teléről. –
Édes anyám lágy karáról,
Mint a jövés a fájától –
Én is régen elszakadtam...
Zivatarban elhervadtam!
Feleségem szelid ujja,
Fonj engemet koszoruba!
Hadd viruljak fel kebleden,
Mint az ág a kikeleten.
Ide-oda, ugy is vége...
Elhull az ifjuság éke,
Míg odakinn reszket a tél –
Én lomb, te vig tavaszom légy!
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 16. sz. jan. 19. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése