2016. okt. 7.

Verseghy Ferenc: Az istennek felsége és jósága



A CIII. ZSOLTÁR SZERINT

Nem vagy te, isten! fő ura, kútfeje
mindennek, amit tár eged átölel.
Nagy vagy te, kit számos világok,
udvarok éke gyanánt, uralnak.

A fényt felöltvén, mint ragyogó ruhát,
sátort feszítesz kék szövevényibűl
a bótos égnek; s vízzománccal
megmenyezed magosabb vidékit.

A fellegernyők grádicsos út gyanánt
várják alattok, hogy puha szárnyain
a szélnek érkezvén, ülésed
bérceihez feleredj szelídebb

színekkel átszőtt domboros ormokon:
Ott tiszta lelkek mint követek viszik
tetszésidet, s a csillagoknak
lánggomolyékai udvarolnak.

A föld tekéjét isteni karjaid
tették erősnek súlynyomadékival,
hogy meg ne mozdúlhasson úri
végzeted ellen örök helyébül.

A mély vizekben, mellyek az ormokat
már meghaladták, csünt ugyan egykorig
dörgő szavadtúl szétijedvén
elsietett az özön remegve

minden magosrúl: a lemerűlt hegyek
felnyúltak ismét; megtelepedtenek
a völgyek ott, hol bölcs hatalmad
hajdani lakjaikat kiszabta.

A víz-seregnek végre határokat
jegyzett ki újjad; partjaikon soha
túl ők ezentűl át nem ütnek,
hogy csuda művedet elborítsák.

Most már kegyelmes gondviselő gyanánt
a föld-erekbűl hísz folyadékokat,
mellyek csavargó ágyaikban
átgomolyogjanak a hegyek közt.

A sík mezőknek számtalan állati,
a hűs ereknek vad nevedékei
e friss vizekhez vándorolnak
szomjadozásokat oltogatni.

A víg madárnap illy patakok felett
választ magának zöld levelek között
hajlékot, érzékeny dalokkal
többszörösen felelő nyögésre

győzvén az aggott sziklacsoportokat.
Dúzs fellegidbűl öntözöd a magos
bérceknek ernyes tartományit;
töltözik a nevető mezőség

megnyílt kezedbűl, s illatozó füvet
nyújt a baromnak, zöld veteményeket
embernemünknek, hogy kenyérrel
lankadozó erejét naponkint

újítsa, és hogy drága olaj helyett,
melly fényt s erőt ád, arcainak komor
szorgalmit elszélessze borral,
s édes örömre derítse szívét.

El nem felejtik mennyei harmatid
a szál fenyűt is, hogy magos ágain
a gólya bátrabban tenyésszen.
Gondviselésedet a ligetnek

kis fái szintúgy, mint Libanon hegyén
a cedrusoknak felleges ormai
hálával érzik. Víg lakásúl
adtad az ernyeket a madárnak

e büszke fákon; hűs töveik között
a nyúlnak a mély szirthasadékokot;
a kecskevadnak legnegédesb
csúccsait a meredek hegyeknek.

Adtál ezekhez rendvezetőket is.
A holdvilágnak fogytai s töltei
részekre osztják gátolatlan
repteit a siető üdőnek.

A nap betöltvén nappali tisztjeit,
jól tudja honját alkonyodásinak.
Elterjed erre a setétség,
s megszüli csendesen a hüs éjet.

Most már kibúnak számosan a vadak
barlangjaikbúl, éheket oltani.
A mord oroszlyán kölke ordít
ragadományok után, kezedbűl

így kéregetvén kegytelen ételét.
Feltámad a nap; visszaosontanak
a barmok ismét udvaikba;
hagyja viszontag az édes álmot

házával együtt a megerősödött
ember, s tenyésző földjeihez siet,
hol gyors kezével, nyilt eszével
dolgozik, izzadozik napestig.

Melly sok remek mű, melly csuda templom az,
amit teremtett szent szavad, istenem!
Melly bölcsen elrendelve függnek
részei e nagy egésznek öszve!

Tárház gyanánt van tömve lakóhelyünk,
gondos kezednek dúzs adományival.
A tenger is, melly földtekénket
kék folyadékival átövedzi,

számlálhatatlan halsereget nevel,
aprót, nagyobbat. Játszik ezek között
a képtelen nagy vízi állat,
Livjatan, életadó erődnek

megfoghatatlan címere. Mindezek
tőlled reméllik friss eledeljeket
annak korában. Megnyitod te
bőven adó kezedet, s kegyelmes

szorgalmid által mind megelégszenek.
Rettegnek akkor, hogyha kegyelmedet
távozni érzik tán magoktúl;
s ah! ha lehelleteket kihívod

szűk mellyeikbűl, sínleni kezdenek,
s a porba, mellybűl szinte csak a minap
támadtak, ismét visszatérnek.
Mennyei lelkedet új erővel

küldöd le hozzánk, s számtalan állatok
élednek töstént, s árva tekintete
a földnek új pompára zsendűl.
A te dücsődnek, uram! határit

nem látja elménk. Drága kegyelmidet
örvendve hinted tarka csoportira
számlálhatatlan rajzatidnak.
Ámde hatalmad is olly csudákkal

díszeskedik, mint bölcsen atyáskodó
jóságod. Ah! egy dorga tekintetet
vetsz tán zomok földünkre ollykor,
s rettenetes remegésnek indúl.

A nagy hegyeknek, hogyha megilleti
némellykor ujjad szertelen ormait,
füstöt pihegnek gyomraikbúl,
s lángra puhúlt köveket nyilaznak.

Még  életem tart, tégedet Istenem!
buzgón dicsérlek; még vagyok, énekem
csak téged áldjon mindörökké!
Óh! ha dicséretimet kegyelmes

néven veended, mint fog el engemet
a szent örömnek kellemetes tüze!
Add Istenem! még azt megélnem,
hogy tehetős ápolásid által

e szép világrúl mind elenyésszenek
a bűnösöknek hűtelen ágai.
Egy szívvel, egy lélekkel áldjon
tégedet így az egész emberség.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése