2016. okt. 7.

Sinka István: Jézus örökre elhagyja Názáretet



Kobald-kék
volt az ég,
s a kerítésen, a faragott léceken
futóbabnak piros virága nyilt.
Gerlicék búgtak, s a domboldalon
a bokrok között kecskék
legelésztek, s a fügéről harmatcsepp cseppent le édesen.

A belső udvarban
atyafiak gyültek, szakállasok,
konokok, engesztelhetetlenek, egyik se sírt;
szölőmívesek, serpenyőkovácsok, kézibazárosok,
a törvény fiai mind;
ácsorogtak a rózsafák körül,
várták az „őrjöngőt”,
az elképesztőt, a villámszemű ácsot,
ki egek- s tengereknek tükreiben kering,
álmodozik, és kis kenyértolvajok, parázna leányok,
rongyos árvák, elhagyottak, szomorú özvegyek,
és bűnösök között a téren leül,
és száraz lepényt eszik és friss hagymát velük,
ott, ahol üvegszín szúnyogok sírnak és zöld legyek
donganak egy-egy pirosló vércseppnek maradékán.
Óh, miatta vette szájára a családot
Názáret, de most már menjen innen,
mint a szél, mi a Hermonon támad,
ezen a hüvös arany létrán,
és jön és átzúg Galileán
s utána nincs sehol, örökre elmegyen.

És Jézus jött,
a műhelyből át
a rózsafás udvaron
az atyafiak között;
szelíd mosollyal búcsúzott mindegyiktől,
és kilépett a kapun.
És megzendült a földön minden cimbalom,
s elvénhedett virágok nyíltak ki újra,
madarak ujjongtak, és minden madarat,
és minden vándort haza várt a csendes kis Kapernaum.

Oda indult Jézus is: Kapurnaumba.
Fekete galambok kísérték:
az atyafiak gúnyja,
hogy hol lesz padka vagy part
számára e világon, annyi hely,
hol fejét lehajtván, szemét majd álomra lehunyja;
bámultak egymásra a serpenyőkovácsok,
a szöllőmívesek, kik előtt csak:
műhely a szegleten,
szöllő a hegyoldalban,
s szönyegek soka, messziről, Perzásból,
melyek mindegyike öt életig kitart,
és rézedények, és zengő ezüstök,
a kézzel s valósággal mérhető földi érték;
tekintgettek utána, s elámulva látták
Jézus alakjának mennyei ragyogását.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.