2016. okt. 9.

Reviczky Gyula: Tedeum



Hány magas eszme, mennyi ábránd
Kél s száll szivembe’ szerteszét!
De egynek sem tud adni hangot,
Oly árva sokszor a beszéd.
Ügyetlenül vergődik itt lenn
A messze szálló gondolat.
Visszhang a vers; érzelmeinknek
Majd mindig csonka hangot ad.

A múltból, mint távol harangszót
Áthallom a bölcs jósigét:
Ne szűnj soha jobb korra várni!
Kislelkű! Tudsz-e hinni még?...
S hinnék; de látom a jövendőt,
A neve vér és iszonyat.
Az örök harcnak, gyötrelemnek
Jó vége soha sem szakad.

Hűlt vágyak, elzüllött remények…
Mit várjak én még idelenn?
Kínomat zengném, ha találnék
Új dalt az ócska hangszeren.
Kínos vajúdás, lázas álmok…
Ím’, ez a dal története,
Egyhangú mind, ah, mind unalmas;
A dalnak sincs már érdeme.

Uram! Nem átkozódom én, bár
Sokszor sóhajtok csöndesen.
Az én beteg szívem fohászát
Ki hallja meg, ha még te sem!...
Tátongó sebemet te látod;
De nem adsz rája balzsamot.
pedig, hogy nem gyógyul magátul,
Én Istenem, te tudhatod!

Egy átok űz! Hiába vágyom
Az emberekkel tenni jót.
S bár sujtasz mind a két kezeddel,
Én tűrök, mint a bárgyu Jób.
A porba hullok. Ó, ki merne
panaszt emelni ellened?
Himnuszt zengek keserveim közt:
Dicsértessék a te neved!

Ki lát szivembe?... Senki!... Mégis
Fölírják, hányszor vétkezik.
Kövezzenek, vagy áldjanak meg,
Ők lelkemet nem ismerik.
De nem haragszom; hisz’ az ember
Egymás birája nem lehet.
És ami fáj, amit zokogva
Panaszlok, nem a gyűlölet.

Szentségem a keserv, s miként a
Katona rongyos zászlaját:
Szivemet annál jobban őrzöm,
Minél több bánat járta át.
S ha eltipor a szenvedélyek
Bősz méne a harc mezején:
Ne gázoljon szivembe senki;
Maradjon a zászló enyém!

Megnyugszom. A nehéz lemondás
Késő korában élek én.
Örültem én is az örömnek
És ami fájt, megkönnyezém.
S közelg bár nagy idők viharja;
Én csillagomhoz hű leszek.
Tebenned bízom, örök isten;
Dicsértessék a te neved!

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.