2016. okt. 9.

Reményik Sándor: A lehetetlenség kapujában



Nem akarom, - és minden versben mégis
A Te nevedet építem bele,
Isten, holt szívem élő Istene –
Mint faltörő kos a kőfalakon,
A soraimon rést üt a neved, -
Tán csak szokás, - hisz Tehozzád kiáltnak
Nyomorúság idején mindenek, -
Isten, üres szó,v agy végtelen teltség.
Mondd meg nekem most: mért nem teheted,
Hogy akik egymást oly igen szerették,
Varázsütésre mind eltűnjenek?
Mért van az a gyilkos: egyik előbb?
És mért parancs, hogy a más végignézze
Mindig, mindig a halálbamenőt?
És mért kell tépnem magamat azon,
Én menjek-e előbb, vagy menjen ő,
S engem ne lásson a ravatalon?
Mért nem egyszerre, egy harangütésre
Ragadtatnak az egymást szeretők
Megnyíló földbe, vagy megnyíló égbe?!
A lehetetlen kapujában állok,
Tudom, Uram, hiába zörgetek,
S tudom, hogy őrület, amit kívánok,-
De hidd el, jobban dicsérnének téged
Az egy csapásra megszűnő világok,
Az egy szélroham-eloltotta lángok,
Az egy ütemre megállt szívverések!

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.