2016. okt. 5.

Radó Antal (1862-1944): „ut” vagy „at”





A tanár úr esti hétkor jött haza. Az akadémiai bizottság ülése a szokottnál jóval tovább tartott és Gárfi Dénesnek végig kellett várnia egészen, mert aznap a hatalmas befolyású Bor Ágoston tartott felolvasást a pompeji föliratokról.

Most fáradtan a folytonos figyeléstől sietett szobájába, és megtörülgetve erősen kivájt szemüvegét, parancsot adott, gyújtsák meg dolgozólámpáját. Sietős munkája volt. Minucius Felix „Octavius”-ának szövegkritikáján fáradozott és ma reggel épp az ötödik kikezdés ama helyén hagyta el, ahol felfogása szerint hibásan áll az „ut” az „at” helyett. Már meg is kezdte volt azt a hosszú bizonyító jegyzetet, melyben ügyesen csoportosítá erős argomentumait; az okoskodás teljesen világos volt; el kellett fogadnia mindenkinek. Dr. Gárfi Dénes büszke mosollyal gondolt rá, hogy ez már a nyolcadik lényeges javítás, melyet Minucius Felix szövegén tesz és hogy mindenki, aki ezentúl critice fogja kiadni az Octaviust, kénytelen lesz nem egy helyen megjegyezni, hogy „em. Gárfi” – emendavit Gárfi: javította Gárfi.

Leült a széles íróasztal elé, melyen chaotikus rendetlenségben hevertek könyvek és iratok, aztán tenyerébe hajtva sovány, hosszúkás arcát, gondolkozott. Az utolsó argumentumot akarta még valamiképpen nyomatékosabbá tenni, de nem lelte meg hozzá a kellő formát. Végre eszébe ötlött. S most, erős szemüvege dacára egészen rágörbülve az asztalra, sebesen percegtette tollát a vastag, kékes papíroson.

A lámpa éppen odavetette erős fénykörét a fekete betűkre, melyek gyorsan illeszkedtek egy a másikához. Köröskörül a szoba homályban maradt. A sötét árnyékban alig lehetett mást észrevenni, mint nagy rakás könyveket, melyek elleptek mindent: széket, asztalt, pamlagot, szekrény tetejét. Nagy, kutyabőrös fóliánsok mellett vékonyka füzetek lapultak meg: egy-egy programértekezés, melyet a tanár úrnak „mély tisztelete jeléül” küldött be holmi vidéki filológus. Sehol semmi dísz. A bútorok ódivatúak és rozzantak; a falakon negyvenes évekbeli jutalomképek, kopott aranyrámákban; egy zugban sárgaréz fogas,melyre össze-vissza volt felaggatva ruha és fehérnemű. S e sok ócska lom ind haraggal nézett le a könyvgarmadákra, mintha csak azt mondta volna: miattad vagyunk ilyenek...

Dr. Gárfi Dénes egyszerre csak abbahagyta az írást. Valami jegyzetre volt szüksége: azt kellett előkeresnie. Ideges türelmetlenséggel húzta ki az íróasztal középső fiókját, széthányt benne mindent, de amit keresett, meg nem találta. Aztán rendre kihúzgálta a többi fiókot is, fokozódó bosszankodással vájkálva az üres és teleírt lapok óriási halmazában. De a jegyzet nem volt sehol. Mikor már a legalsó fiókot is be akarta csapni, egy pár kék színű papírosdarab ötlött szemébe. Nem emlékezett rá, micsodák. S amint kivette őket a fiók fenekéről és odatartotta a lámpa világába: kurta sorokat pillantott meg, melyek valamennyien nagy kezdőbetűvel indultak..

A tudós tanár megvető mosolyra vonta a száját. Ráismert a saját verseire. S amint forgatta a kék lapokat, eszébe jutott, mikor írta, kinek írta. S látta magát a szerdahelyi nagy erdőben, megvonulva egy tölgyfa hűvös árnyékában és irkálva a térdére helyezett papírosra. Milyen álmokat szőtt akkor, - huszonöt évvel ezelőtt!


S már el akarta dobni a papírszeleteket, hogy az út és ahhoz szükséges jegyzeteket keresse tovább: de valami nem engedte, hogy olyan hamarán megváljon tőlük. A képek, amiket fölidéztek lelkében, egyre sűrűbben rajzottak; folyton nagyobbodott alakjuk és már-már elfoglalták az egész szobát. Ráültek a nagy könyvhalmazokra, belevették magukat a szekrények polcai közé; felkapaszkodtak az ócska képrámák fölé és onnan mosolyogtak le reája. Egyik játszótárs alakja a másik után, egyik professzor alakja a másik után... És mint az árnyak fölött lebegve, megjelent előtte kék-sávú kartonruhában a „mester” leánya, akivel egy udvaron lakott és akinek Vörösmarty verseit adta kölcsön... Hátul, az udvar végiben volt egy korhadt lóca, azon olvastak néha együtt s azon deklamálta el „ő-előtte” ezeket a verseket is, melyek hogy, hogy nem, megmenekültek a pusztulástól s most íme, kezében vannak újra... huszonöt év után!

S emlékezete végigszaladt ezen a negyedszázadon, keresve folytatását annak a jelenetnek ott a korhadt lócán... De nem lelte. Egyetlen női arc sem csillámlott előtte olyan fényben, mint az az egy. Útszéli szerelmek, eladó bájak... S látta magát, mint tizennyolc éves ifjút, amint tele reményekkel, büszkén és boldogan jött fel Pestre. Apja tanácsa, anyja intése ráterelték a komoly, tisztességet és kenyeret ígérő professzori pályára. „litteraturae et linguae graecae et latinae magister” – erre a hangzatos címre kellett szert tennie. És lelke ösztöne ellenére beleásta magát ebbe a tudományba, olvasva, írva tömérdek disszertációt a régi rómaiak evés-ivásáról, lószerszámairól, palavesszőiről... Aztán következett a „szöveg-kritikus mestersége: örömmel fölfedezni, hogy az a középkori szegény másoló barát ezt vagy amazt a szót hibásan írta le, emendálni apró-cseprő latin krónikások szövegeit végezve magasrendű újság-korrektori munkát, éjjel-nappal.

S egyszerre megszállta a vágy verseket olvasni. Verseket olvasni nem azért, hogy kikutassa, hány helyen használ az a görög poéta egy-egy dór nyelvjárási szót, hány helyen iónít: hanem verseket olvasni úgy, ahogy a fiatal süldőleányok! Engedni, hogy szívünkre hasson a szavak melódiája, hogy elringasson a rímek zenéje, hogy az ábrándok ködös világába röpítsen a gondolatok tarkasága! Verseket olvasni úgy, hogy az ember fennhangon deklamálja önnönmagának és aláhúzza és megtanulja könyv nélkül, ami neki nagyon tetszik!

Lázas izgalomban széthányta a könyvek garmadáit, keresve egy verskötetet. Félretaszigálta a sok tudós enciklopédiát, sarokba hajigálta a római föliratokat tartalmazó vastag fölírásokat, bosszúsan ellökte a vékonyka programértekezéseket: és végre, betemetve könyvek-alkotta poros sírba, talált egy költeményes könyvet.

S mintha kincset lelt volna, odasietett íróasztalához és meg se nézve a könyv címét, fölütötte egy helyütt, aztán hangosan olvasta:

Az alkonyfényen rezdül a fa lombja
És nyájasan behajlik ablakomba,
Derűs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérdi. hogy vagy szegény beteg?
Jobban vagyok; enyhült a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom...

S tovább ment sorról-sorra, mohó vággyal, mint a kiéheztetett nyomorék, aki hosszú koplalás után először kap ételt:

Hallom csendülni csalogány dalát,
Szívem egy édes emlék hajtja át!
Ébrednek újra eltűnt boldog évek,
Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
Illatmaradvány hervadt levelen...

S mikor aztán végire ért a rímes soroknak, irigység támadt szívében. Irigyelte azt az embert, aki dalolni bírt, aki visszagondolhatott boldog évekre és vesztett szerelemre. Nem bírta tovább olvasni a könyvet. Azok a rímek megszállták a lelkét és hajszolták, űzték, fogjon tollat a kezébe.

S ugyanarra a számozott papíroslapra, amelyen a tudós kommentárt kellett volna folytatnia, ráírta az ő myopsra valló, aprócska betűivel:

Huszonöt év...

Meguntam ez örök egyformaságot,
E sivár prózát,melynek neve élet...

Aztán két tenyerébe hajtotta fejét és rímet keresett. Nem talált. Eltépte a papírost s elővett új lapot. Arra is ráírta:

„Huszonöt év... Meguntam ez örök...”

Végre abbahagyta. Eszébe jutott, hogy a versírásnak mestersége is van, amelyet meg kell tanulni. S őneki már késő elkezdeni. Pedig fájt neki, hogy nem tudta elmondani mindazt a sok kavargó érzést, meg eszmét, ami akkor végigzsibongott szívén és agyán.

Fölkelt és végigmérte a szobát, gyors, nagy léptekkel.

- Ki, ki a szabadba! Ki a hideg északi levegőre4 Fáj a fejem! Lázam van...

S felöltve kabátját, elment.

Az utcákon már nagyon kevesen jártak. Hosszú póznás emberke már kezdtek oltogatni az egyik lámpasoron, gyorsan sietve lángtól lánghoz. A tudós sebesen haladt a Duna felé, színi vágyva a budai hegyek felől odacsapódó üdébb levegőt. S mikor odaért, akkor vette csak észre, hogy egyre zümmögi magában azt a verset, melyet otthon olvasott:

Ébrednek újra eltűnt boldog évek,
Egymásba folyva mint ködfátyolképek...

Oh, az ő elmúlt boldog évei már messze vannak, nagyon messze. S mintha egyszerre villámfény világított volna múltjába: előtte állt az egészen. S nem találta benne azt, ami most úgy betöltötte lelkét: a költészetet. S oly nyomorultnak érezte magát, oly üresnek látta egész életét, oly semmisnek minden munkáját, oly hiábavalónak egész lételét! S szeretett volna nekimenni a korzó vasrácsának, hogy szétzúzza a fejét, vagy neki azoknak az ezüstfodrú haboknak...

De lassan-lassan lecsendesült láza. elmosolyodott vergődésén és hazafelé irányozta lépteit.

Mi történt vele ez este?

Az, ami megesik minden emberen. Meglát ma egy arcot s azt hiszi, szeretni fogja, csak ezt, senki mást, csak ezt. Aztán hosszú idő jön közbe és felejti. Már alig gondol rá, mikor egyszerre egy csodás véletlen megint eléje hozza azt az arcot. És felsajog a rég behegedt seb,- és aztán?

S e kérdésre nem tudott választ.

Felejteni fogja-e holnapig, vagy érezni fogja holnap is, holnapután is, s azután mindig, mindig, hogy tán nem arra volt teremtve, hogy az „ut”-okat „at”-ra igazítsa...

S mikor hazaért, tűzbe dobta a megkezdett verset, egy sarokba hányta a rímes könyvet.

De mikor már a nyoszolyán hánytorgott, akkor is fülébe csengtek azok a sorok:

Ébred, kihalt vagy, vesztett szerelem,
Illatmaradvány hervadt levelem...

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 281-288. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása