2016. okt. 5.

Petelei István (1852-1910): Árva Lotti







„Alszol-e?”

„A szemem se hunyom le.”

„Virrad-e vajon? Mintha kakasszót hallottam volna.”

„Messze még a reggel.”

„Gyújtanál gyertyát Sári, hátha hamarább telik az éjszaka. Nem látsz-e?... Oh be lassan piszmogsz.”

„Kicsi nappal se látok... Mindjárt... Mit érünk a világossággal is.”

Csendesen terjed el a gyertya fénye. A homály erősebb a nagy szoba szegleteiben, hogysem elűzhetné. A megvasazott székek, a tengernagy cserfa asztal, a politúros szekrény, a virágos függönyök – alig látszanak. Egyedül a Sári ráncos sárga arcát s sovány – kék pokróc lombjai alól kilátszó karjait világítja meg jobban.

„... Emlékszel-e?... Mintha tegnap történt volna, úgy tudom. Még a ruhám színét is látom. Szerdán volt... nem... csütörtökön... szerdán mégis.”

„Csütörtökön, kicsi. Heti vásár volt, amire bejártak a cigányok. A nagyasszony el akarta hajtani, mert kuruzslónak hitte, s reá uszította a kutyát.”

„Úgy... S csak megsimogatta Pásztort, amelyiktől mindenki félt, s az meg se vakkant. Keszkenyőjét leoldotta fehér, gyér hajáról, rongyait a zsákkal letette a konyha küszöbére, s nekem jött egyenesen.. Te! még a szemét is látom... megigézett. „A tenyerét adja a kisasszonyka, hogy lássa Prédáné.” Aztán megdörzsölte kezemet... ha rágondolok, még mintha most is sajogna.”

„Angyalnak” hitte kicsike. Azt mondá: „Jézus, mekkora szerencse vár a kicsi angyalra. Négy lovas batáron, mundéros legénnyel viszik a templomba.”

„Nem úgy mondta: „Két veres szál fut itt végig s csak későn ér össze... Ez a kék keresztül menve, csakhogy el ne rontsa.” Nézted a tenyeremet Sári?... Nézted... „Meglesz, ha nem is ma. sok g, bog mellette, mi más felé húzza. – Összeér a végén.” Hallom te a hangját most is, s látom a sárga fogait. „Annyi van írva a tenyérbe, angyalka – mondta -, mint egy vastag könyvbe.”... Szegény Miska nem hitt neki. Csak átkozta, káromolta... Ha élne most, ha láthatná, hogy telik be a Prédáné szava... ha tudhatná szegény Miska..”

„Tudja, kicsi...Látja a másvilágról, mert jámbor volt, istenfélő.”

„Mi hittük csak a mamával. Emlékszel-e, hogy találgattuk: ki az igazi? Ha későn is, azt mondta Prédáné – ha nem is ma... megkapja a végén... a végén...”

- - „A bakter sípol odakinn. Hány óra lehet?

„Három, kicsike, legfeljebb.”

„Csak!... én Istenem! Sohase virrad meg. Szegény Miska nem hitte soha... Emlékszel ugye a másikra is, Sári? Az is csak olyan ráncos vén cigányasszony volt. Mintha testvérek lettek volna... Ne ásíts kérlek. Megölsz a restségeddel.”

„Vén vagyok, kicsike.”

„Oltsd el a gyertyát. Ha pitymallani kezd, meg se látjuk tőle... akkor már nagy leány voltam. Akkor kaptam az első hosszú ruhát. Fehér volt, sárga máslik rajta... emlékszel-e? elől s az oldalán.”

„Igen kicsike s a haja kondor... azelőtt való este papirosba tekergette a nagyasszony.”

„Mutassa a tenyerét – mondta -, rajta van a jövendő, aki el tudja olvasni.” Fekete volt ennek is a bőre, s hegyes az orra, mintha látnám. Csak megcsóválta a fejét... Hallgatsz engem Sári, vagy alszol? Miért szuszogsz olyan erősen?

„ Mellem, kicsike... a tüdőm.”

„Úr néz a kisasszonyra –mondta ez is. – Négy lóval viszik a menyegzőre. Gazdag lesz, mint a Maros -, csak meg kell várni. Sújtásos legény a bakon, palota, cselédség s bőség, pénz, mint a fűszál. Csakhogy árkok vannak addig – azt mondja a tenyér. – Mennyit vártam, Sári! Kételkedtem és hittem is... Mennyit vártam!”

„Rég volt, kicsike!”

... Milyen rég volt Teremtőm!

... Te Véghetetlenség, ki számon tartod a lepergő órák millióit, nem fáradtál-e el az ügyelésbe azóta, hogy az a füstös cigányasszony jövendőt mondott az Árva Miska sápadt leánykájának?

Ott történt a Szent-Miklós utcában, abban a csendes kis fehérre meszelt, zöld táblás házikóban, melynek ajtaja előtt kispénzű akác terjesztette ki lombját, udvarán szegfű nyílott s majorán; ahol Ötvös Miska élt születésétől fogva, azon kilátások között, hogy ott is fog elpusztulni egy csendes napon, emlegetetlenül, nyom nélkül, űrt maga után nem hagyva, mint egy légy, melyet a macska lenyel.


Csak bejött hívás nélkül. Afféle kóborló rongyos cigányasszony volt, aki mindig éhes.

Előbb az egyik: „Olvasni tud ő tenyér vonásaiból – mondta. – Bút, örömet sorba, amit belé rajzolt a Teremtő, kinézi ő.” Esztendők múltával a másik,hogy ugyanazt lássa meg az össze-vissza szaladó vonalakból: ugyanazon nagy szerencsét, rengeteg vagyont, fényt, tisztességet,mely vár erre a szűk mellű, fulladozó, hamar nőtt, nyúlánk, sápadt teremtésre Ötvös Lottira.

„Nem is teremtett téged közsorsra az Isten, azt mondtam én is mindig – beszélte Ötvösné, ki főkötőket ékesített s azt árulta s csak egy maroknyi asszony volt. – Termeted olyan, mint egy úri dámáé, csepp, csak a száddal nem tudsz bánni; igen nagyra nyitod, ha nevetsz, s igen hangosan beszélsz. Ügyeld, csepp, a kezedet is, hogy finom legyen s a lépésedet is aprózd, csepp, mert úgy illik. Nem is sejti a leány, hol akad meg a szerencséje. Mi apáddal – igaz, hogy nem valami nagy szerencse – a zöldséges piacon találkoztunk össze. Minden percre vigyázni kell. Mondtam én azt mindig, amit kiolvastak a tenyeredből. Isten dolga a jövendő, de már hármunknak adja az a jó teremtő tudtunkra, hogy dáma leszel, csepp. szép kell nézni, jőni, menni, hogy lássák az embert...”

Ott az ablak előtt csörtettek a kancellisták. Vidám, zajos népség, aki most csak ficánkol ugyan, de majd nagyhatalmú úr lesz, ha vénül, skarlátgombos, komoly, tekintélyes. Arra jártak be csengő-bongó négylovas batáron a Küküllő menti derék urak – s az, ki beírta a Lotti tenyerébe a jövendőt, nem vezetheti-e valamelyiknek tekintetét az ablak felé? Azét: kivel egy sorsra nézte ki.

„Ülj az ablaküveg mellé, csepp – oktatgatta a kicsi, összetöpörödött asszony -, tégy rózsát a hajadba. Tudod-e, ki láthat meg? A szemedből csak a fehérje látszódjék; felnézz az égre s szedd össze a szádat. Ide vezérli, akit neked rendelt a mi jó atyánk.

Az utcán is mind mondott neki: „Süsd le a szemedet, csepp -, szerényen. Lépj aprókat. Ne tekints erre-arra. Lát téged úgyis mindenki.”

Meg is kellett látni Lottit. Kalapja mindég csodálatos formájú volt, ruháján minden oldalon máslik – kék és veres máslik libegtek; buggyai, ráncai sovány testén mind rendkívüliek voltak.

„Annak a karcsú, magyarkás úrfinak csak a két kacagó orcája van és a hegyes nyelve. Kúriája romlott, földje köves s a szabójának is adós. Azt nem neked rendelte az édes Teremtő. Arra ne nézz. Arra a kövérre sem ott túl, ki annyid magával van, mint a záporeső; sem arra a kopott kabátú fukarra, ki korsóból enné a puliszkát, csakhogy el ne fogyjon. Csak el ne siessük. Ha ma nem lesz, megkerül holnap. Hittem én, tudtam én azt mindig.”

Szegény Ötvös Miska a legnagyobb ijedelemmel hallgatta ezeket a rettenetes beszédeket azokról a jeles úrfiakról, kiknek ő köszönni is csak félve mert, ha a „tábla” palotájának kapujában valamelyikkel találkozni elég szerencsétlen volt. Hogy le is ült asztalához – kaparni az elébe tett papirost -, rémülve gondolt arra: vajon nem látják-e ki a szeméből, nem érzik-e ki a viseletéből, micsoda iszonyú szavakat hall ő odahaza?

Tulajdonképpen nem tudom, miért is hívom én Miskát Ötvös Miskának, mikor a komoly tabulae assessor is csak: ”Domine Árvá”-nak titulálta?

Sőt, hiszen kegyed is – olvasóm, ha látja vala ezt a kopasz kis alázatos másolót, kinek a szeméből folytonos engedelemkérés néz ki azon vakmerőségért, hogy ő élni merészkedik: kegyed is képtelenségnek tartja, hogy másképp nevezzék, mint: „Domine Arva.”

Sőt, a sors is – ki, de milyen bírhatatlanul erősebb, mint kegyed, ki, de milyen számlálhatatlanul több könnyet fakaszt, mint amennyi mosolyt kelt – megengedte magának azt a tréfát, hogy Ötvös Miskából „Árvát” csináljon igaziból.

Egyszer ugyanis az a hallatlan eset történt, hogy Miska – még mielőtt a delet elharangozták volna – csak felkelt tintapecsétes íróasztalától -, fel sem nézett máskor -, záratlanul hagyta a fiókját, kitörletlenül a pennáját, felrúgva a székét, s haza szaladt, mert azzal a hírrel riasztották fel, hogy. „vége az asszonynak.”

Úgy is volt. Ott ült a nagy fakanapén a törpe mihaszna feleség, fulladozva kifehéredve s kapkodott kezével a levegő után.

„Végen van mindjárt, Miska – nyögte. Azért hívattalak haza, hogy nézz meg jól s hallgass meg jól... s el ne felejts... Ide a kezedet. Látod ezt a leányt... Lottit. A te leányod is, bárha nem üt rád. Látod, milyennek teremtette az Isten? Tudod mit írtak be róla a sors könyvébe? Hallottad tőlem is, mástól is. El ne felejtsd... Nem hitted néha, úgy láttam. Rám hallgass most.”

Odakapott a szíve tájékára, arcára barázdákat vágott a kín, megsimogatta fejét, nyakát s mondá:

„Oh, hogy kopogtatnak... Mintha acél kalapáccsal ütnék ki belőlem a lelket... Ne sírjatok... El ne felejts csinosnak lenni Lotti... Minden pántlikád sorba a skatulyákba... a veres almáriomban... A sottis a kicsi fiókban... A köntöseid az újak... ki csináltat neked már? Fordítsatok a napfény felé... Úr néz a leányomra, Miska. Ha ma nem, holnap viszi az oltárhoz. Reád bízom. Néha nem hitted... Számon kérem tőled, amit csináltál, a másvilágon is.”

A ház előtt kocsi állott meg. A doktort hozták. A kicsi főkötő-csináló asszonynak kigyúlt a szeme. Odahúzta magához Lottit:

„Csepp! Karikákat látok és nem nézhetlek jól meg. Ügyesen vagy-e öltözve? A kék másli van-e a hajadba vagy...? Hátha a doktort nézte ki neked a sors... Kocsija van... Szedd össze a szádat... Gazdag úr... mosolyogj... Csepp... Nem bírom.”

Aztán csak intett. Töredezve mondta: Ne lépj nagyokat... ki tudja, hol akad a szerencse. Csepp... úr ez is... csepp...” s kezével legyintett, lefeküdt az ágyba s behunyta örökre álmokat látó két szemét.

... A temetésén látta először Lotti Dezső Balázst. Isten ujja kellett, hogy odavezérelje akkor. Csengő-bongó négylovas batáron jött s megállította a robogó szekeret,m íg elvitték előtte azt a mihaszna asszonyt, ki megfutotta már a számára kimért utat.

Pirospozsgás, hamiskás orcájú legény volt Balázs s vidám kicsi szemével merőn nézte a temetési gyülekezetet.

Egy-két ismerőse is volt a kíséretben. Köszönt azoknak, aztán leszállt s trécselve sétált ki a kőrisfákkal díszlő hegyoldalig, hova annyi bú, öröm, hiúság, alázat s annyi temérdek hazugság van betemetve fekete földdel.

„Te – szólt a főkötőcsináló kicsi asszony azon éjjel Lottihoz -, ez az!” Ott zsongott a fülébe Lottinak ingó fűszál súgásában, légy dorombolásban, csikorgó ajtósarokban, szúnyog repülésben, „ez az!” Ez: akit vártál, akit neked jövendöltek, reménységed, álmod. Ő sem tudta, mi mondja neki olyan bizonyosan, - de ráesküdt volna.

Egy hét sem telt el s már beszélt vele.

Balázst mindenki ismerte, Balázs mindenütt volt, mindenkivel szóba állott. Vidám borozó, pénzszóró cimbora; lármás, asszonyok után futó gavallér, verekedő (néha garázda) port csapó legény volt, amilyennel ha találkozunk, úgy tetszik, mintha már sokszor láttuk volna, de akit el is felejtünk nyomban. Akivel összeölelkeztünk, összebarátkozunk mindjárt (sz6ókimondó, hangos beszédű, kicsit tudó, de becsületes jókedvű faj), de akiről holnap nem tudjuk: hogy is hívják vajon?

„Ej – mormogta Balázs selymes bajusza alól -, ez, ez a holdvilág szerelmes belém. Mind a szeme fehérét mutatja s vigyen el az ördög, ha el nem szédülök a sóhajtozására. S micsoda áhítattal pislog s milyen aprókat lép. Szavamra, mintha papja volnék, vagy védszentje. No uram, megkönyörülj rajta – ha van lelked -, hogy ne legyek én a patrónusa.”

S ahányszor csak befordult a zöld táblás házikóba – hiúsága noszogatta be -, mindig mondta: „szeret a gyöngyöm holdvilág, s hol látott ember olyan kutyát, amelyik fel ne kapjon egy darab akármilyen sovány pecsenyét, ha eléje dobják.”

Árva Miska majdnem tudta, hogy ki ő voltaképpen? Hogy az ő házához jár-e Dezső voltaképpen? Hogy nem csak káprázat-e az egész dolog?

Gyász kellene legyen – alig hűlt meg a helyes az ő jövendő időket látó feleségének s íme csoda esik, amin örvendeni kell. Megemlékezett rá: mit hagyott meg a boldogult s mit fog számon kérni a másvilágon, és elhatározta, hogy odaáll Lotti mellé és segít neki. Evégett egy nap szíves orcával mosolyogva merészelt köszönni Balázsnak s azt mondta: „Csókolom a kezét édes nagysás úrfi – be fainul méltóztatik kinézni. Sokáig tetszik e városban maradni vagy ki kegyeskedik sétál... szeke... lova... kocsikázni a méltós... falusi kúriára?”

S bárha gégéje majd megrepedt, míg félbe-szerbe nyögte e pár szót, még kegyetlenül meg is dorgálták miatta. Lotti zokogott, mikor egyedül maradtak. Felsírt az anyjához:

„Oh, miért hagytál el, miért haltál meg édes! Hogy tudjak én ügyelni magamra is, az uradra is, édes, aki gyermekebb a csecsemőnél. Nincs erőm édes... Hát szolgája vagy-e Miska, Dezső Balázsnak? vagy inasa vagy? vagy bérese vagy? hogy úgy beszélsz hozzá. Ilyen famíliából kívánod, hogy házasodjék? Miért hívod „nagysás úrfi”-nak, miért mondott „csókolom a kezit”.. miért is születtem én... miért is nem költözhettem utánad, édes...”

Meg is fogadta Miska, hogy ő nem szól többet, hogy ő vak lesz és süket, s meg is tartotta volna – bűnösnek érezvén magát -, ha erőnknél, akaratunknál nem lenne bírósabb a cselekedeteinket intéző hatalom.

Ott suttogott egyszer Lotti az akácfa alatt Dezső Balázzsal. Sárgulólevelek hullongtak körültök, s hitvány madarak csiripoltak az ágak között. Senki sem volt az egész életen, csak Sári, a vén szolgáló, aki alig lát, meg az Isten, aki ide vezérelte ezt a hintós urat.

„Ki voltál nekem szemelve a sorstól – lehelte Lotti. Vártalak... Meg voltál nekem jövendölve... tudtam, hogy eljössz... Az anyám temetésén láttalak először... az ő lelke vezetett hozzám. Életem vagy, leheletem vagy – ha elköltöznél belőlem, végem lenne.”

Fehér orcái fel voltak pirulva, szűk mellén alig lélegzett. Szertelenül meg volt rakva pántlikával, a haja csupa fürt – szemhéjai összefogva, mint a szendergőé.

„Oh, nem hagysz el – nem hagyhatsz... egy csillag alatt születtünk... együvé rendelt a sors.”

„Nem, Lotti... dehogy tubarózsám... s átölelte Dezső Balázs a feléje hajló vékony derekat s odaszorította saját széles, erős melléhez.

S én nem tudom (örökös homály is maradt e kérdésen) honnan, micsoda rejtekből bújt elé Árva Miska – a tény áll -, hogy csak odadugta szégyenlős, gyéren szőrös arcát a szerelmesek közé s félénk hangon bár -, de cseppet sem akadozva – alázatoskodta:

„Instálom a nagyságos úrfit... ne tessék, ne tessék. Összekegyeskedik rücskölni a leányom (tán erősebben mondta e szót a szokottnál) a leányom másliit. Itt kivált, itt a mellén. A szegény boldogult pára – a leányom édesanyja vette – csókolom a kezét a – tótoktól... Ne méltóztassék... és a frizuráját is össze szíveskedik borzolni. Minden este facsargatja,... sok fáradsággal facsargatjuk...”

Aztán elment Dezső Balázs úrfi, aztán a farsangon meg is házasodott, s nem Árva Lottit vette el.

Látja Isten s ember, hogy Miska volt oka minden könnyhullatásnak, jajnak; egy hosszú élet szenvedéseinek otromba beavatkozásával, beszédével. Hogyan számol majd be a másvilágon? hogy megy a szigorú kis főkötő csináló asszony szeme elébe? hogy? milyen arccal?

- - S az évek elteltek kérlelhetetlenül.

Egyik nyomába jött a más s az árva Lotti kedvéért nem állította meg futásukat semmi hatalom.

Mindegyik tépett egyet erején, arca üdeségén, testének mozgékonyságán s mindegyik dobott egy-egy rögöt az ő édes álmára arról a hintós, palotás úrról.

Árva Miska rég ott porlik a temetőkertben felesége mellett; az ismerősök – vidám leánypajtások, jókedvű fiatalság, fáradtan, vállaikon a láthatatlan s mégis olyan nehéz terűvel – haladnak a kikerülhetetlen úton, melyen az árva betűmásoló ért el nyugodalmába – az akácfás udvarba idegenek költöztek s Árva Lotti csak él, csak vár, csak nem szűnik meg tenyerének vonalait nézni -, hol a két egyenletes irányba szaladó kék szál, „csak későn ér össze”.

Boltot tart az alsó városban. Ablakában egy-egy muskátli szomorog, mellette mosószappan s elszáradt kiflik, zsemlék; cérnára aggatva cifra papírosú kefék s sárgult gyertyák lógnak s egypár vég megfakult galand. Ajtaja előtt nyírágseprű, falapát s lánccal átkötött sódarab.

Árva Lotti megvénült. Ajaka körül éles, mély ráncok képződtek, arca megnyúlt, halcsontba fűzött dereka mintha meghosszabbodott volna.

Haragos lett és veszekedő. Ott ül egész nap a boltban nagy hársszékben és mérgelődik. Mérgelődik a gyermekekre – utálja a gyermekeket -, kik cukorért jőnek. Jaj annak, amelyik el meri mosolyogni magát. Lotti azt hiszi, rajta kacag. Mérgelődik minden emberre. Ha ketten állnak meg a boltajtó előtt beszélgetni – Lotti azt véli. Róla beszélnek. Mérgelődik a sorsra, időre és mindenre – úgy tartja, ellensége volt az ő szerencséjének minden.

A félvak Sári tipeg-topog, s hallgatja türelemmel, amit a kicsike beszél. Más nem állaná ki, de Sári előtt a tökéletesség fogalma. Árva Lotti.

Egy izma sem változik, ha szidják vagy cirógatják. Hozzá van szokva. Ilyen volt Sári örökké. Ilyen vén, ilyen kutya természetű. Ütik, simogatják: Sári csókolja a felette uralkodó kezet. És hisz Sári rendületlenül a szerencsében, mely érni fogja a kicsikét: „Megérem én, hogy dáma lesz a kicsike. Majd nem bánja akkor, akármit csinál Sári, aki most vén, szegény s hibázik sokat. De fáj a dereka, a mája... a tüdője s megvakult, mint a szemeti pinty.”

Csak szűken élnek. Fél Lotti az ínségtől s fukar. Úgy hiszi: mindenki meg akarja csalni s minden krajcárért, amit kiad, nyöszörög. Elvégez akármi dolgot, eltűr akármi szükséget – csakhogy gyűjthessen.

Semmit sem titkol pedig úgy, mint a szegénységét. Ezt szégyenlené csak, ha megtudnák. Az utcán selyembe jár. Haját fürtözi, sovány képére fekete szépségflastromokat ragaszt – kettőt-hármat. Fején ódivatú francia kalap van, melynek füle a állig ér. Köntösén máslik, ráncok, fodrok. Néha – nyárban – cseh gyémántos régi diadém a hajában s virág csontos, sovány kezében.

Mint halott is dúsnak akar látszani. Fehér atlaszból vett köntöst magának, melybe kiterítnék s feldíszítette tüllel, csipkével. Myrtus koszorút is szerzett, - szüzeknek ez ékességét. Külön ládában tartja őket. A szövet megsárgult, a myrtus virágok megfakultak s Árva Lotti ha előveszi néha, nem látja meg a vénülést ezeken sem. Sőt, el-elmereng rajtok s mosoly is ül ilyenkor ráncos orcájára: „Menyasszony köntöst nem szabnak-e hófehér atlaszból?”

Egyszer azt hozták neki hírül, hogy Dezső Balázs özvegy lett. Eltemette a feleségét. Mondták, hogy csak olyan bolondos, víg fráter, mint amilyen volt – s bárha megvénült, „úgy győz most is, mint egy oroszlán”. Lotti elévette a fehér atlasz ruhát s úgy meg-megforgatta, simogatta, igazítgatta, mint valaha azt a veres szalagokkal ékíttetett, melyben confirmálták – és olyan volt egész nap, mint az áldás, vidám, derűt osztó.

Valami azt súgta Lottinak, hogy Dezső Balázs eljön hozzá. „El kell, hogy jöjjön.” Anyjával álmodott minden éjjel, a kicsi főkötő-csináló asszonnyal, ki az égből intézheti most a leány sorsát. Izgatott volt. Sokat járt le- és fel a boltban s az egyetlen nagy szobában. Fulladt, szívdobogásai voltak s úgyis fakó arca elvesztette az élet színét is.

Csak teltek azonban a napok s a Dezső Balázs négylovas batárja csak nem állott meg a kicsi bolt előtt.

Sári is csak arról beszélt, hogy „nem maradhat el”. Megkérdezte fűszáltól, gyertya hamvától, kutyatejszárától minden babonával: eljön-e? s igennel felelt neki az egész világ. S el is jött.

Csak gyalogszerrel ugyan. A szomszédban volt egy korcsma – oda indult. Meglátta Lottit az ajtóban s szóba állott vele:

„Huj Lotti kisasszony – mondta -, élünk még  - élünk még... No de.”

Felelni sem tudott Lotti. Balázs folytatta:

„Efféle falusi vén gavallér csak gyéren jön a városba – s akkor is csak a barátságért. Várnak a pajtások, különben elbeszélgetnénk a régi jó időkről. De hát áldozni kell a barátságért. Huj, be csak úgy néz ki Lottikám, mint ott az eperfás házban – de csak a jó faj nem pusztul. Erre nézek reggel, ha ki nem kerget. Majd hiszen... beszélünk minden jóról. a Kezét no.”

A korcsmában pedig azt mondta:

„ Bruderkák – vizet ivó kuruttyoló béka legyek, ha az a vén Jebuzea itt a szomszédban nem olyan szemekkel néz engem most is, mint egy éhes veréb a hernyót. Bekapna, úgy segéljen. Egyszer azt jövendölték neki, hogy én leszek a tutora. Sóhajtoz most is.”

„Hm – folytatta s fehér bajusza rángott a nevetésben s piros arca majd kicsattant – hm! Meg kellene tréfálni a gyöngyömet. Meg kellene kérni feleségül bruderkák. elájulna, úgy segéljen. Még a hársfák is megröhögnék Dezső falván ezt a fuszulyka karót. – Szegény Árva Lottit...”

S kacagnak mindnyájan.

... Lotti mondta:

„Soha meg nem virrad. Emlékszel-e jól a cigányné szavára Sári? – Ha élne most szegén Miska – ha láthatná. Átaljön majd reggel... Mennyit gondoltam rá.”

„Minden szobát ismerek a házában, pedig sohase láttam. A nagy fasorokat,melyek a kastélyig visznek. A dombot a kertben, hol az ősök pihennek széles fenyők árnyékában; a roppant termet diófa asztalával, képekkel, fegyverekkel falán... Sári a fehér köntöst veszem ma fel – kifújjuk rajta a csipkéket. Nem sárgult-e meg vajon az állásban...? Mit gondolsz Sári?... Szólj kérlek... ne szuszogj...:”

„A szemem, kicsike... a tüdőm... Nem látok én jól.”

„Nem tudok itt ülni tovább. Nem tudok feküdni – mintha kergetnének, úgy futhatnám. A kezem izzad s ezt a párnát mintha hevítenék... Óh!... Nem hallasz-e lármát. Csak itt van ő a szomszédban... Mintha énekelnének. Kelj fel te is Sári.”

Árva Lotti kinyitotta az ablakot. Virradt. Üde levegő s rekedt hangok danája áradt be azon. „Milyen szép az élet – súgta -, vajon melyik az ő hangja?” Önkéntelenül nézett a tenyerébe s ráncos arca földerült.

aztán odahúzta a széles bőrös széket az ablak elé s beleült.

Az utca lassacskán élénkült. A felkelő nap sugarai ott ragyogtak a rozzant szomszéd házak mohos fedelein. Harmatcsepp fénylett a borostyán apró levelein s a fűszálakon. Legyek. röpködtek s madár csiripolt a kertben. Fenséges derű lebegett mindenen, merre csak elláthatott a szem. Egy nagy mosoly az egész természet. Szín, hang, illat egyesült, hogy vidámságot terjesszen.

Sári topogott a szobában. Törölt, takarított s motyogott közbe:

„Nem is mondhatna egyebet, ahogy idejön kicsike, mint amit kell mondania. Azt, hogy: „Légy az én feleségem, ha vártál. Majd (sok van még hátra) te parancsolsz a nagy palotába, s a kocsival, amint kellett volna örökké.” Ide ültetjük-e kicsike, a díványra vagy a nagy székbe? Eléveszem a takarót, mert érzem, hogy rongyos a párkány. Hova ültetjük?”

Lotti nem hallja.

A múlt fájdalmaival, vívódásaival; a gyötrődések, megaláztatások mind eltűnnek emlékezetéből – mint eltűnik a homály a napsugár elől – csak azt látja, aminek jönni kell. Álmait beteljesedve: az ősi házat, hol mint úrnő sétál végig, a szolgálattevők seregét, kik cselekszik, amit parancsol, a tiszteletet, mellyel körülveszi mindenki.

„Úgy félek Sári – mondja -, s én nem tudom, miért. A mellem összeszorul s a nyakamon minden ín megrövidül. Nézz ki csak kérlek – nem jöhet ugyan ilyen jókor -, de nincs-e zárva a kapu. A boltajtót nem nyitjuk ma ki, tán sohasem Sári... Mim fáj nekem?... Úgy nyüzsög a vérem – dörzsöld a fejemet s itt a szívem körül... A fehér köntös látod nem gyűrött – ide a mellére nem kellene-e egy bársony? Mit gondolsz – gondolja valamit az istenért, ne nézz olyan ostobán... Hallod, valaki jön a kapun. Nem is hallasz már... Siess... ki jött be?... siess...”

„A tejes asszony, kicsike... a lában is fáj.”

Az emberek kinn indulnak a napi dolgukra. Lottinak az is fáj, ha kopogásukat hallja a kövezeten. Miden hang a fejébe nyilallik.

„Te kimégysz Sári, ha idejön... s az ajtót beteszed. Boldoggá teszlek Sári téged is. Megérdemled: jó voltál. Szegény anyám, ha élne... Ő tudta, mi fog történni, csak ő biztatott... Mindenkit szeretnék boldoggá tenni... De hát fogd meg a kezemet s szorítsd meg erősen. Nem tudom, miért nem nyughatom. Fogd jobban... Ez a nyakam... ez a fejem... mintha bogár lenne benne. Valaki zörget a boltajtón. Nézz ki szaporán... Várj! úgysem látnád... Eh” nem tudok felkelni. Kergesd el, akárki... Istenem...

Amint zajosodott az utca, Árva Lotti mind izgatottabb lett.

„Mégsem jön. Már megkereshetne. Tudhatná, hogy várom.”

„Csak hatot ütött a várba kicsike.”

„Rosszul számláltad. Többet kellett, hogy üssön. Afféle beszédekkel engem ne bolondíts. Tudom én, mit mondok. Hatot? Hogy mondhatod?... Látod Sári... látod, hát igazad van. De hát én nem is tudom... Ülj ki a küszöbre s kiálts be, mikor jön. Ülj ki, ha délig is leszel ott.”

Szekerek zörögtek végig az utcán, a lovak csengettyűjének lármája hallatszott be, katonák vonultak el az ablak előtt nagy dobpergéssel; a szomszéd házak valamelyikének tetején egy pléhes gyerek fütyölt kiállhatatlan nótákat s falusi asszonyok ajánlgatták árucikkeiket hangos szóval.

Árva Lotti felkelt székéből. Ülni is nehéz. Ráncos sovány arcán barázdákat szántott az izgalom. Kezével idegesen igazgatta fehér atlasz ruháját s a csipkéket rajta. Újra hallotta, mintha a kapu nyílnék.

„Sári – szólott ki -, Sári...”

„Kicsike... kicsike jön... bejött a kapun.”

- - csak megállott Lotti azon helyben; tán a vére sem keringett.

Dezső Balázs ott volt a nyitott ajtóban. Kezével a falhoz támaszkodott, arca ki volt veresedve; a lába nem bírta. A korcsmából jött, amint határozta.

„No hát gyöngyöm, virágszálom – dadogta -, csak megvártál... he? Hű voltál, derék voltál... belévénültél, látod. Én... mi?... én is belevénültem, de győzöm, szép harangvirágom.”

Beljebb lépett. Feje lógott, megfogódzkodott a fényehagyott almáriomba.

„Vóna kedve, he?... azt akartam mondani... vóna bátorságod... Szabad vagyok én is – a voltál te mindig – akarnál-e... tubám... mi?... feleségem lenni, örökös jó társam, he?” Aztán fertelmesen felkacagott, sarkon fordult s kikiáltott az udvarra:

„Mondtam, bruderkák, megmondtam... Ide nézzetek Lotti kisasszonyra. ol vagytok bruderkák? Megmondtam ugye, hogy elájul... szentírás a szavam, ugye?”

- - - Mert hát szegény vén Árva Lotti csak azon helyből leesett a széles karosszékre. Fejéhez kapott kezével s levegő után mosolyra nyílt ajkával. Egy szót sem tudott szólani, hanem elébukott s karját leejtette, halotti fehér köntösének bő ráncaira.

A bút, bánatot csak elbírta, az örömet nem.

Nem ismerte addig.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 289-309. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása