2016. okt. 7.

Mécs László: Genezis



Ott voltam a barna világködös ősi zavarban,
amikor sem a víz, sem tűz, sem a föld, levegő
sem a jó, sem a rossz nem élt elemekre zavartan.
Gomolyogtak a kozmoszi tervek. Az Úr lebegő
szent Lelke beszélt a teremtés terve felett
- s évmilliókig senki sem felelt.

Kavarogtam a vízbe, a tűzbe begyúrva a durva
káoszban. Az isteni Kéz matatott a Ködön:
kerekítve a csillagi labdacsokat. A „Legyenre” kigyúlva
keringtem a Földdel az űrbeli pálya-körön.
Isten szava szállt Földünk suhanása felett
- s évmilliókig senki sem felelt.

Ott voltam a sistergő, haragos gomolyagban,
amidőn az arany,meg a só, meg a kő született,
alakultam a halk kristályosodási anyagban,
csavarogtam a vízzel, amely sose tart szünetet.
Isten szava szállt anyagok csoda rendje felett
- s évmilliókig senki sem felelt.

Átéltem a holt anyag életes ébredezését,
míg sárbul a szárba, virágba szökött a Titok,
Őslények iménti keményre gerincesedését
átéltem: előbb talu, majd puha szőr borított.
Isten szava szállt kivirult csillagja felett
- s évmilliókig senki sem felelt.

S egyszer fölkeltem a fű-, fa-, majom- s kristály-
anyagoknak
testvér-öleléseiből. Agyam is, szavam is,
szívem is anyag – ám volt lelkem!! S lőn a Hatodik Nap.
Magam is most visszabeszéltem az űrbe, hamis,
dadogó anyagoktól hozva a műszeremet!
De az Úr atyasága örült: gyereket szeretett!

Mert bennem az Isten, mint könnycseppben a Tenger!
Vízcseppben is él, nyüzsög a nagyítón kilesett
sok lény! Sok öröm, akarat rajzik csuda renddel
az emberi agyban, gondolatok, híresek,
- de az Isten agyában az üstökösök tüze serceg,
s naprendszereket görgetnek előre a percek.

Jaj, úntam a gyermeki sorsot! Uraltam a Gőgöt!
Istennek emeltem a bűnt, meg a testemet is.
A pokol nyerítő kacagása fülem fele bőgött.
Én voltam a legszomorúbb a világűrben. nemezis
hajszolt évezredekig. Megimádtam a mélyen alattam
lapuló Anyagot: krokodil, bika, borjú alakban!

Rozsdát könnyeztem a földtengelyre. Csikorgott!
És újra hiába beszélt az örök Szeretet
évezredekig: süketen hajigáltam a horgot
az éjbe, a kéjbe, amíg rám nem nevetett
a csodák csodája, a szűzi karácsonyi csillag.
Azóta a testben a lélek örömre kinyílhat!

Ha visszadobálja szeretve, rajongva, imádva
minden szív az isteni csókot erős, gyerekes
kacagással, az ős Szeretetbe, az ős Atyaságba,
s minden szív egyöntetű égi ütemre repes:
parancsra elégnek az únt anyagok, a Semmibe tűnnek,
s akkor lesz a szent Hetedik Nap, a végtelen ünnep.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.