Mécs László: Az Istennek nincs árnyéka

A Sátánnak nagy az árnyéka:

fél földgolyónyi néha-néha,

oly tarka mint a páva farka,

oly babonázó mint a bűn,

hosszú mint a történelem

és édes mint a szerelem

és hűvös mint a pénzek érce,

és bűvös mint a vágy lidérce,

oly gyönyörű mint a gyönyör

cél-bomlasztó mint a csömör,

itt nem kell folyton hősnek lenni,

lehet pihenni, inni, enni.

Én voltam ott, aludtam ott,

de hallottam a szólamot,

s a trombitától megütötten

az Isten oldalára szöktem.

Az Isten jár a földtekén,

körötte fény, fölötte fény,

szeretet, jóság, szent erény:

mind tiszta, tiszta, tiszta fény:

brutális és bőr-fájdító,

kínzókamra, test-szárító,

járok a puszta közepén

ezerszer átnyilaz a fény,

s a puszta fáj és fáj a táj,

és fáj a szem és fáj a száj,

a test miatt, a rest miatt,

a tisztátalan test miatt.

Fáj mindenem, csapzott a tincsem,

s az Istennek árnyéka nincsen!

Itt nem lehet pihenni, enni,

itt nem lehet csak hősnek lenni:

izzadni, aszni, tűrni, menni.

(Vagy a Sátán szép árnyékába

szökdösi mint ezernyi kába,

az angyal trombitál utánuk,

de mindörökre mindhiába..)

Itt nem lehet, csak hősnek lenni,

a hernyó-sorsot végigenni,

a gond gubóját átnyiszálni

s mint fény-pillangó égbe szállni.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.