Herman Ottóné (1856-1916): Szedjünk ibolyát...

Gyermek még mind a kettő. Az egyik még alig tizennyolc éves, a másik talán még a tizenhatot sem töltötte be.

Kéz-kézben, csevegve és nevetgélve jönnek.

Olykor meg-megállnak; fejüket lehajtva tekintetükkel fürkészve kutatják a bársonynál puhább, harmattal csillogó pázsitot; majd egyik, majd meg a másik hajlik le, és minden lehajlás után gyarapodik egy-egy szállal a friss, illatos csokor, melyet a lányka gondosan tartogat kezében.

Az ifjú minden egyes szálat külön-külön nyújt át társának; ujjaik minden átvételnél könnyedén érintkeznek, ami annyira természetes, hogy egyikük sem veszi észre.

A rét – mintha gyémánt permeteg omlott volna rá – ragyog, csillog, kápráztat a tavaszi napsugarak fénytengerében; a lég üde, balzsammal terhes; a közeli erdő felől olykor friss fuvallat áramlik, a rigó incselkedő füttyét hozva szárnyán, s az ibolyaillatba alig fakadó rügyek mámorító, szívet-agyat bódító illatát vegyítve.

Tán a fűszál sem hajlik meg lábuk alatt. Lebegnek, csapongnak, mintha pillangó szárnya vinné őket. – Sietniök is kell. Otthon a kastélyban még mindenki alszik; a reggeliről nem szabad elkésni, a mama megharagudnék! Természetesen csak Margitra, mert hisz a „cousin” – az vendég.

„No még csak ezt a szálat... csak ezt az egyetlen egyet!...még ezt... és ezt... ez már igazán az utolsó, oh Istenem, de hogy lehessen itt hagyni, mikor olyan gyönyörűek, édes-kedvesek ezek a félig nyíltak itt!”

Végre mégiscsak elég lesz... azaz, hogy dehogy elég! valamennyi sem volna sok a telhetetleneknek, de az idő halad, a fűzért még rendezni, kötözni is kell.

Újból kézen fogják s kölcsönösen vezetik egymást a töltés meredek oldalán; még ott is akad egy-két szál, azt is le kell szakítani... Aztán leülnek a híd rozzant karfájára. Az ifjú leveszi kalapját; sötét, hullámos haja szabadon omlik homlokára; Margit mind a kalapba teszi az ibolyát, aztán kötni kezdi a fűzért.

Fölöttük a mosolygó kék egen a tavaszi napfény ontja sugarait; körülöttük zöld rét, madárdal, illatár; alattuk a tajtékzó, tomboló szilaj patak és egy keskeny, korhadt karfa.

Egy véletlen mozdulat, egy vigyázatlan elhajlás, s egyik vagy másik, vagy mind a kettő a hullámok közé suhan. Lábaik alatt tátong a halál – eszükbe sem jut... A lányka arcát a tavasz, a jókedv, az ifjú vér bíborszínre festik, az ifjúnak mindez nagy, barna szemeiben lángol. A kalap térdén fekszik, s az ibolyák ismét szálankint vándorolnak egyik kézből a másikba. Olykor nemcsak az ujjak – a szemek is találkoznak. Ilyenkor mindketten elmosolyodnak – azzal a szívből fakadó, hamisítatlan gyermekmosolygással, mely nem a páholysorok látcsövei számára készül -, egyik sem tudná, miért? Csak úgy jön az nekik, mint a rigónak a fütyölés. És egyik sem veszi észre, hogy míg az ibolyafűzés csak lassan, a szemhatáron a sötét fellegtábor rohamosan növekszik s fenyegetőn vonul föllebb, egyre föllebb.

A füzér végre kész; a lányka öntudatlan kacérsággal illeszti szép, szőke fejére.

- Géza!... hogy áll?

- Rosszul.

- Miért?- kérdi sértődve.

- Igen sok.

- Hát igazítsa meg! – mondja durcásan és fejét odahajtja közel... oh egészen közel, csaknem a keblére... nagy haragjában.

Géza gyöngéden elsimítja az omlatag fürtöket, miket a napsugár csillogó aranyszálakká változtat. Keze remeg kissé, amikor azt a néhány szál fölösleges ibolyát kivonja közülök. Nagy munka is az! Sokáig tart,míg a többi, rendetlenségbe jött szálakat azokkal a nyúlánk, fehér, de remegő, ügyetlen ujjakkal elegyengeti.

A „fölösleges” ibolyákat azután szórakozottan gomblyukába akarja tűzni. Az a kedves kis szőke fej pedig már akkor újból mosolyog.

- Megálljon... hadd búcsúzzam el tőlük...

- Gyermek!... – mondja Géza jóakaratú kicsinyléssel.

Úgy tesz, mintha nem hallaná. A kezet magához vonja ibolyástól. Oh, mert azok a tizenhat éves gyermekek olyan kegyetlenül ártatlanok! Ajkát, azt az égő feslő bimbót rászorítja arra a néhány szál virágra, melyet azok a finom fehér ujjak tartanak előtte... A búcsú hosszú... érzékeny – az illatos szirmok csaknem összefodorodnak a forró érintéstől... s az ujjak? azok – milyen csodás! – rózsaszínben égnek attól. - - A karfa nagyot reccsen alattuk, az ég megdördül fejük felett... Fölriadnak... körülnéznek; a sötét fellegtábor fenyegetőn, komoran függ felettük.

- Szent Isten! milyen ítélet lesz ebből! – kiált rémülten Margit. – Fussunk!

Azzal röpülni kezd... Géza kissé lassabban utána indul. Útközben az ibolyákat elhelyezi gomblyuk helyett – bizonyosan tévedésből – a tárcájába.

Alig érnek le a töltésről az eső nagy csöppekben kezd hullani.

Az ifjú beéri a lánykát; vörös selyem zsebkendőjét oldalzsebéből kivonva átnyújtja neki.

- Kösse a fejére.

- Oh, az én hajamnak nem árt. Inkább maga kösse a kalapjára.

- Nem szeretem.

- Miért?

- Diákos.

- Hát akkor – megilleti – mondja a lányka gonoszul. az előbbi sértés meg van torolva. – No, várjon, adja ide azt a kalapot.

És – mielőtt Géza észrevette volna – a kalap eltűnt fejéről s a borzas kis szőke főn talált helyet és mielőtt tiltakozhatott, a piros selyem kendő az ő fejét takarta – menyecskésen hátrakötve.

- Így! – mondja elégülten Margit, ki új fejékével egészen olyan, mint egy pajkos kisdiák, az úrfi pedig szakasztott, mint egy bájos, kackiás menyecske. A telt piros ajkak fölött serdülő fekete, bársonyos pehely nem zavarja, csak pikánsabbá teszi a hasonlóságot.

Pillanatig némán szemlélik egymást.

- Tudja, mit gondoltam? – kérdé Margit.

- Mit?

- Milyen kár, hogy maga nem barátnőm!

- Hm! Én pedig azt gondoltam, milyen jó, hogy maga nem barátom...

- De már most igazán: fussunk!

Az eső zuhogva szakadt.

A kis csermelyhez érnek, mely az előbb még keskeny ezüst szalagképpen szelte át a rétet. Immár szó sincs róla, hogy át lehessen lépni. Géza keresztülugorja, mint egy labda, aztán mélyen előre hajlik s kezét nyújtja Margitnak, hogy őt is átröpítse. De lábainak nem keresve elég szilárd támasztékot a kölcsönösen kifejtett túlerő következtében – egyik innen, a másik pedig túl lódul.

Szembe néznek egymással a két ellenkező partról s hangos, csengő hahotájuk összevegyül a szakadó zápor zúgásával.

Most már a lányka akar az ifjún segíteni. A tour de main ismétlődik a megáradt csermely fölött, az előbbi sikerrel. De ezúttal alighanem készakarva.

Margit visszakerül előbbi helyére, Géza szintén.

- Ezen segíteni kell! –mondja Géza, nevetését nagy bajjal fékezve, s tornász ügyességgel újból átvetve magát a most már patakká duzzadt csermelyen, karját a leányka sugár dereka körül fonja.

Margit tiltakozik.

- Meg kell lenni! Nincs más mód. Vagy itt akar reggelizni?

Ah! igaz, a reggeli... a mama... Ez hatott. Géza magához szorítja, fölemeli a könnyű kecses alakot, a gyöngéd karok bizalommal fonódnak nyakára. Az átázott fehér ruha szorosan tapad a finom tagokhoz elárulva azoknak domborodni kezdő tökéletességeit, s a fiúkalapos gyönyörű leányfej meghitten pihen az ifjú piros kendős menyecske feje mellett.

Géza elszántan közeledik drága terhével a patakhoz, melynek szélessége folyvást, hihetetlen arányokban növekszik és elindul rajta – hosszában...

Margit lehunyja szemeit... nem lát, csak hall... hallja a habok csobogását, amint Géza átgázol közöttük. És hallgatja azt a csodás, soha nem hallott, mámorba ejtő zsibongást,mely – nem tudni honnan? –betölti füleit, agyát, szívét... egész valóját... Mintegy félálomban kérdi suttogva:

- Mikor lesz már vége ennek a pataknak?

Egy fojtott hang felel:

- Soha...

- Meddig akar mg így karjába vinni?

- Örökké...

Forró lehelet érinté arcát... a zsarátnok tüze ajkait... félig fölnyílt szemeit újból lezárja s fekete felhőkön, zárt pillákon, villámok fényén keresztül érzi lelkén egy sötét csillagpár égetését – világos nappal...

Körös-körül veszedelem... víz és tűz.

„Szent Isten, milyen ítélet lesz ebből.”

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -

Az országúton – bőrig ázva – két alak megy, mendegél: egy hölgy és egy férfi (Az egyik már tizenhat éves, a másik már tizennyolc!), többé nem mennek kézen fogva, nem csevegnek, nem is nevetgélnek.

Mélázva bandukolnak egymás mellett, nem ügyelve szakadó felhőre, országút sarára, gyászos mennydörgésre, cikázó villámra...

A rügyező ifjút erdőt hamvas fátyol borítja; a madárszó elhallgatott rég: az illatos rét messze maradt mögöttük, a nap felhőbe rejté fényes arcát – mégis ott van, meg van minden: fakadó erdő, virágos rét, madárdal és verőfény... magukkal hordják az egész tavaszt – szíveikben...

Ők csak azt látják, hallják, érzik.

A veszélyt átlábolták, leküzdötték... anélkül, hogy világos tudatával bírtak volna.

Hát a piros kendő... a kalap?

Messze úsznak a megáradt csermely hullámain – ibolyakoszorústól.

S a reggeli?... a mama!?...

„Szent Isten, milyen ítélet lesz ebből!...”

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 345-352. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása