2016. okt. 5.

Futó Ferenc: Gyanú alatt





Nem szeretem, ha bántják a szép asszonyokat! Néha ugyan magam is elmondok olyan mesét, amelyben a férj porolópálcával hajtja ki Ámor istenkét, de ilyen esetben az asszony rá is szolgált arra, hogy beszéljenek fölötte, sőt ilyenkor nem is olyan fölösleges a beszéd, mert abból okulnak a gyengék s azáltal lesznek elijesztve az ingadozók.

Egészen más az, ha gyanú alá fognak olyan nőket, akiknek összes bűnök abból áll, hogy szépek. Nem tud róluk senki semmi rosszat, de azért mégis mindig szájon van a nevük mindama helyeken, ahol a város „eseteit” szokták megbeszélni. Szép, tehát – vétkes! Kívánatos, tehát – nem hiába kívánják!

Hiszen az igaz, hogy csak olyasmi ég el, ami gyúlékony, de ebből még nem következik, hogy minden elégett már, ami meggyújtható, mert hiszen minden ház leéghet, és mi mégsem vagyunk mindnyájan tűzkárosultak!...

I.

Ballay Lajos szerencsés ember mindenben. Vagyona annyi, hogy a fővárosban is szerepet játszhatik belőle, s ha mind elköltené is, bizonnyal rögtön pótolva lenne, mert a családban volt idősebb tagok úgy osztották be maguk közt, hogy minden évben másik nagynéni vagy püspök bácsi haljon meg, kedves Lajos öccsét tévén örökösül. Tényleg olyan sűrűn történtek a gazdag rokonok elhalálozásai egymás után, mintha mindenki csak addig akart volna még idefent várakozni, amíg a kedves Lajos a múlt évi örökségi dolgát a közjegyzővel elvégezte, hogy ebben is kényelmes legyen a kedves Lajosnak.

Hivatalában meg éppen nagy a szerencséje. Akik három év előtt per amice beszéltek vele, azok ma messziről köszöntik, mert ma már ő került föléjük. Mikor valakinek bemutatta magát mint miniszteri tanácsos, az kétkedően bámult Ballay fiatalos képére, s csak akkor jött ki torkán a „méltóságos úr” megszólítás, mikor Ballaynak levett kalapja egy tarkoponyának tiszteletet parancsoló képét lebbenté fel előtte.

Legszerencsésebb volt azonban a szerelemben s házasságba. Rózsás utakon jutott el Hymen rózsaláncaihoz s a legirigyeltebb hölgyek egyikét sok vetélytárs legyőzésével kapta meg. Ha az a legboldogabb ember, akinek a legtöbb az irigye, akkor Ballay a legboldogabb ember a világon, mert ennek, különösen az ünnepelt Lenkével kötött házassága óta több az irigye, mint a haja szála, azaz hogy haja szála már kevés lévén, más hasonlatot tessék ideképzelni.

Hiszen ha azok az irigyek csak annál maradnának, hogy az irigyelt ember megpillantásakor szájukkal olyan kificamított mozdulatot tesznek, mint mikor a cukorvíz helyett ecetet itatnak valakivel, akkor az irigyek nagyon ártatlan teremtései lennének a jó Istennek. Csakhogy nem maradnak ám ennél, hanem sok irigy ember nem akar semmiképpen sem megnyugodni a történtekben, és korrigálni kívánja a sors intézkedéseit, felcsap cselszövővé, bosszantó és bosszúálló intrikussá.

Ballay házasságának tiszta egén is megjelent néha egy-egy kis sötét felhő, bosszantani, ijeszteni. Hol egy finoman burkolt, de szándékosan elejtett megjegyzés, hol egy semmit sem állító, de sokat gyaníttató levél, mindkettő arra számítva, hogy a felszított gyanú által tegye szerencsétlenné a férjet, feldúlva ennek nyugalmát.

Honnét jöttek a levelek, ki üldözte: ma se tudja. A járásuk is ilyen volt, mint a felhőé: mikor támad, sohase látjuk, csak akkor vesszük észre, mikor már sötétülnek!


Nincs könnyebb valami, mint olyan férjet tenni féltékennyé, aki zajos fiatalságát egy nagyvárosban élte át. Ennek az ő múltja, az ő sok édes titka, az ő saját tapasztalata mind azt tanítja, hogy sok olyan szép asszony szívébe be lehet férkőzni, aki világ előtt a jégszobor szerepét játssza! Hiszen – gondolja az ilyen -, ha Arabella és Miranda, akikről annak idején szinte mindenki a legtartózkodóbban beszélt, hallgatott egykor az én esdeklésemre, miért lenne akkor lehetetlen az, hogy az én feleségem is nem ejt-e engem tévedésbe?

A gyanú egy ilyen múltú ember szívében olyan, mint egy sikamlós hegyoldalra dobott hógolyó, mely az alkalmas helyen tovább gurulva csakhamar romboló lavinává növi ki magát. Ha azonban más talajra, hómentes helyre dobják az ilyen golyót, akkor se nem gurulhat tovább, se nem nagyobbodhatik. ezért nem fogékony a gyanús iránt a szilárdabb, nyugodtabb lélek!

Ballay azt már nem gondolta meg, hogy talán azok az egykori Arabellák és Mirandák nem is voltak olyan gyanú felett álló hölgyek, mint ő gondolta, s mint ő azt a szerelmes embernek önmaga iránt való hiúságával kiszínezte csak azért, hogy annál nagyobb győzelem részesének képzelje magát! Nem, ő ezt nem gondolta, de sőt nem gondolt semmi mást sem! Egyszerre elvesztette hidegvérét és gondolkozás nélkül adta át magát gyanújának.

Ettől fogva folyton figyelt, firtatott, s ahelyett, hogy okos ember és szerencsés férj módjára élvezte volna az illatot és színpompát, mit a közelében viruló szép virág kínált, azon törte a fejét, hogy csakugyan terem-e méreg is a virág kelyhében, mint azt a természetrajz tanítja?

A gyanú felhője nemcsak a szeretet napját takarja el csúnya leplével, hanem árnyat vet arra is, kire a nap melegének sütnie kellene. A feleség szépasszony is érezte a férj megváltozott kedélyállapotának hatását, s átborzongva azon hűvös légtől, melyet a fölöttünk átvonuló sűrű felhő szokott lecsapni, kezdett ő is veszíteni nyájasságából. Egy büszke nő jelleme olyan, mint a tiszta tükörlap, megérzi és visszatükrözi a legkisebb leheletet is.

A nő e megváltozott viselete, ezen különben érthető és indokolt tartózkodó modora a férj szemében csak növelé a gyanút. Igazuk lesz a névtelen vádaknak – gondolá magában -, mert ha nem mást szeret,  miért oly hideg irántam?

Azt már nem tudta elképzelni, hogy egyedül ő, és az ő sértő viselete idézte elő ezt a hatást; olyan lett, mint az a kis pajkos gyermek, aki hosszasan és erősen ráncigálta a gyenge növésű cserjét, s mikor az tövestől felugrott, elbámulva kérdezé:

- Vajon hogyan jöhetett ez elő a föld mélyéből?

Egy délután azt vette észre a hivatalából szokottnál korábban hazatért tanácsos, hogy szép felesége valamit rejteget előle.

- Bizonyosan szerelmeslevél! – gondolá magában a feltüzelt Othello, s alig tudta türtőztetni haragját s nehezen bírta megtartani azt a finomságot, melyet a semmi alapos váddal nem illethető feleséggel szemben is megkövetel a „jó modor”.

Ha azonban nejének mit sem szólott is, magában annál nagyobb elhatározásra jutott. Végére fog járni a dolognak, mégpedig ma! Ha a feleség titkolt levelet ír valakinek, akkor azzal beszélni is szívesen fog: adjunk tehát nekik alkalmat ehhez a beszélgetéshez, és kellő távolból majd figyelni fogunk a történendőkre!...

A feleség volt olyan szíves, hogy mintegy elősegíté e terv kivitelét azáltal, hogy egy olyan kérdést intézett férjéhez, mely nagyon belevágott ennek a terveibe:

- Hát maga Lajos mért olyan komoly?

- Komoly? Több mint komoly, valósággal bosszús, dühös vagyok! Képzelje: megint utaznom kell; a miniszter azt kívánja, hogy sürgős vizsgálatot tartsak T. megyében.

- Úgy? – volt a szépasszony összes felelete.

A férj ajkába harapott mérgében. Nem amiatt a kurta felelet miatt, mely egy diplomata ajkáról egyformán vehető sajnálkozás, bosszúság, meglepetés és öröm kifejezésének és amely szócska ezen sok értelme miatt egy férjjel szemben nagyon semmitmondó, hanem miatt lett dühös, mert úgy vette észre, hogy a szépasszony arcán egy alig titkolható örömsugár csillámlott föl az elutazási hírére.

- Tehát örül, hogy eltávozom! – gondolá a töprengő férj; - most már tudhatom: hányadán vagyok? No ugyan, szép sorsra jutottunk édes tanácsos úr!

A kelletlenül elköltött ebéd után, melyben még az édes befőttnek is savanyú ugorka ízét érezte a férj, felkelt, hogy felnéz a casinóba. Eltávozása előtt azonban tüntető hangon adta ki a parancsot szolgájának, hogy 8 órára előálljon a kocsi, mert őneki a világért sem szabad ma a vasútról lemaradnia!

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -

A „Veréb”-hez címzett sörcsarnokban is ritkán látnak olyan előkelő vendéget, mint az a magas elegáns úr, aki a sarokasztalnál foglalt helyet. A sörház ugyan csinos kis utcában fekszik, ahol nem ritkák a villaszerű családi házak, a magány csöndjét kereső kisebb úri lakok, sőt egy-két műterem is elősegíti az utcasor változatos kinézését, de azért a végére jutott s9rház csak külvárosi kis tanya jellegével bír. Ha az utca egy-két őri családjában megszomjazik valaki, az vagy a saját pincéje tartalmával segít magán, vagy behajtat a belső város tükörablakos nagy éttermeihez. A „Veréb”-nek kevés jut a félig beépült utca előkelőbbjeiből.

De nemcsak ezért keltett feltűnést a sörház előkelő kinézésű vendége, hanem annak különös viselete is szeget ütött a jelenlévők fejébe. Először is az itt dívó barátságos szokás ellenére se nem köszönt a szép korcsmáros lánynak, se nem ült vele szemközt, tréfás szemjátékot kezdeni el vele, hanem egyszerűen hátat fordított neki. Aztán, hogy ül ott a sarokablaknál?... Mintha az itt bent lévő tisztelt háziurak vastag aranygyűrűin és a veterán tiszturaságok széles ezüstgallérján nem is volna semmi látnivaló, folyton csak kifelé bámul, egyenes irányban az út túlsó vége felé. A jó habos sörhöz hozzá se nyúl, amit sértésnek vesz a promontori főzetre büszke vendéglős, míg a pajkos borfiú már ismételve oda akart menni hozzá, hogy amennyiben az uraság a sört egész melegen szereti inni, nem szükséges ám azt félóráig állni hagyni, hanem majd kiviszi a konyhára felforraltatni!...

A sarok sörház személyzetének bámulata azonban akkor hágott tetőpontra, mikor az ismeretlen úriember egyszerre felugrott, szó nélkül rohant ki a helyiségből s őrültként futott az utca túlsó vége felé.

- Hm! ez az úr nem ivott, mégis részeg! – jegyzé meg a köpcös esküdt úr.

- Ha csak részeg lenne! – szólt közbe egy vitéz hadastyán -, de hát bolond az! Hiszen uramfia úgy fut, hogy mi se különben hajdan, Königrätznél.

- Ugyan-ugyan! – szólt rájuk gúnyosan egy eddig csak hallgatva iddogáló bérkocsi tulajdonos, - tudnak is maguk valamit! Több esze van ennek az úrnak, mint a maguk egész veterán ezredüknek, nemhogy bolond volna! Hiszen ez az úr a méltóságos miniszteri tanácsos úr, aki a múlt hónapban vette meg ezt a kis emeletes villát ott a túloldalon. Hogy tudná maga, azzal a maga „császári királyi nyugalmazott” eszével megérteni azt, mit miért tesz az ilyen nagy úr?...

Mivel most már tudjuk, ki volt a rejtélyes vendég, s mivel sejtheti mindenki, hogy miért leselkedett ott az elutazást színlelt tanácsos úr, mondjuk meg azt is, mi volt az, ami őt felugrásra és rohamfutásra indította?

Biz annak fele se tréfa, amit ott a tanácsos úr a derengő félhomály dacára is észrevett. Az utca túlsó végéről lassú léptekben közeledett háza felé egy úriember, kinek biztos lépése és szilárd tartása messziről is fiatalembert gyaníttatott. Párszor alá s felment a tanácsosék háza előtt; (ni! amint így közelebb ért, ki lehetett venni, hogy nagy sárga rózsa van a gomblyukában!... Ez nem tolvaj, ez drágább dolgot akar ellopni, mint az ékszer s ezüst!) Lassú sétája közben szeme folyton az épületre van meresztve, egyszerre hirtelen megáll, sietve néz körül, nincs-e valaki az utcában azzal hirtelen bemászott a földszinti ebédlő ablakán...

A szegény férjet szédüléssel vegyes érzelem fogta el. Az első másodpercek alatt alig tudta megmozdítani lábait, melyeket a rémület mintegy a padlóhoz szegezett, de amint érverése újra lüktetett, sebzett tigrisként ugrott fel, s botját ökölre szorítva rohant haza, hogy kegyetlenül megbüntesse a bűnhődőket!

A kapu csukva volt. (No persze, hogy a ház népét ne kelljen beavatnia a gyönyörűséges asszonynak az ő bűnébe, maga nyitott ablakot az udvarlónak! Oh te – átkozott asszony!)

Dühösen rántotta meg a csengettyűt, s amint a sietve előrohant cseléd bebocsájtá, rögtön az ebédlőhöz vezető folyosóra rohant. Nem tett ott két lépést se, mikor előtte állott az ebédlőből jövő és az ő látásán elrémülő – asszony.

Most már még világosabb volt a férj előtt az ő galád megcsalatása. A gavallér az ebédlőben és neje – kit a hangos csengettyűszó ijeszthetett meg-, még ideáll őeléje, hihetőleg azért, hogy feltartóztassa bosszújában addig, míg a féltett szerelmes elillanhat!

Oh, ezt sok volt egyszerre elviselni! Egyszerre érezni át két csalódást, a szeretetben és az asszonyban egyként csalódni, ennek fájdalmas érzete elvette a férje egész eszét, és csak egyetlen egy szó jött ajkára, egy végtelenül sértő szó, melyet az előtte álló szép hölgy szemébe vágott.

Vissza sem nézve többé a feljajdult hitvesre, figyelemre se méltatva annak szavait, betámolygott szobájába s magára zárta az ajtót.

Másnap megindította válópörét.

II.

- Méltóságos asszonyom! Önhöz, mint alpereshez kénytelen vagyok egy kérdést intézni. Miután ön szinte nem hajlandó kibékülni, tessék nyilatkozni az iránt, vajon igaz-e a férje által felhozott vád?

- Erre nézve nem nyilatkozom! Büszkeségem tiltja e kérdéssel foglalkozni.

Figyelmeztetnem kell méltóságodat, miszerint ez a peres eljárás szabályainál fogva önre nézve hátrányos leend, mert ha nem határozottan tagad ön, akkor beismerőnek vétetik.

- Még ez esetben sem felelek semmit, semmi irányban, sőt most már kérem, hogy távozhassam, miután a fő pontra nézve, hogy t. i. nem szándékozom kibékülni, a törvényszék iránti tiszteletnél fogva megadtam a feleletet.

Ezzel eltávozott a büszke hölgy, kinek fellépése a megtagadott nyilatkozat dacára is inkább méltóságot, mint dacot árult el. A tanácsurak pedig összenéztek és felhúzott szemöldökükkel azt jelentették egymásnak, hogy:

- 159-dik §!

Más szóval: ez a fejes asszony elvesztette a pört, mert nem tagadta a terhére felhozott állítást. Sajnáljuk, de nem segíthetünk rajta!

Ne azért sajnáljátok őt bíró uraimék, hogy a pert elvesztette, hanem azért, amiért ő maga tartja magát sajnálni valónak, hogy t. i. elvesztette férje becsülését! Egy büszke nőt jobban bánt ez a vesztesét, mint összevéve mindazok a százezrek, melyekben ti pervesztőleg ítélni szoktok!

A büszkeségből hallgató szép alperesnőn még segíthetett volna az ügyvédje, ha ez a per folyamán csak röviden is, de kiterjeszkedik a dologra. Ennek azonban szintén megtiltotta az alperesnő, hogy a véd tekintetében akármit is szólni merjen. Ő körülbelül csak azért volt megbízva, hogy legyen valaki, aki majd átvegye a szép nő helyett az ítéletet, mivel ő a békéltetési tárgyalás után rögtön elutazott a fővárosból.

A sújtó ítélet tehát kimondatott. A pálca szét lett törve a jó hírneve felett.

A jellemes és emberszerető ügyvéd megrendülve olvasta, hogy a titkos és bűnös találkozás vádját az ítélet beismertként fogadta el. Lelke fölháborodott, mert ő másként ismerte a tényállást, miért is nehezen tudta eltűrni a szép hölgyre nehezedő súlyos ítéletet.

- Nem, ezt a derék nőt nem szabad megbélyegezni! Ő maga hallgathat, mert neki büszkesége tiltja a mentegetődzést; nekem hallgatnom kell, mert megbízóm akarata tiltja a nyilatkozást, de azért lesz még valaki, aki szívesen bele fog szólni ebbe a veszélyes játékba!... Egy válópár sorsa nemcsak a két ellenfélen fordul meg! ott van a házasságvédő is!...

A felső bíróságnál ugyancsak nagyot néztek, mikor a fellebbezésből azt látták, hogy ebben a perben a házasságvédő sokkal többet tud, mit maguk a peres felek; mert íme, mivel  áll elő ez a jó úr? Hogy itt a tényállás nincs is még kimerítve, hogy itt fontos körülmények vannak még földerítetlenül,s hogy különösen ama rendezvous dologra nézve bővebb részleteket tudnának elmondani tanúul alkalmas egyének, mint pl.: Bergoin Camilla nevelőnő és Tintás Márton 3-ad éves bölcsész úr, csakhogy persze illenék őket kihallgatni!...

- Mi-it! – kiáltá fel a felső bíró, aki szörnyen megörült, hogy hosszú ítélet helyett rövid végzést fogalmazhat -, még hogy tanúk volnának, akiket ki nem hallgattak?... No már ezt nem engedjük.

S küldé vissza az egész csomót a törvényszék nyakára, ahol aztán siettek is tisztelettel meghívni Bergoin Camilla kisasszonyt és Tintás Márton urat egy kis őszinte szóra.

Nehezen ment ugyan a kihallgatásuk, mert Bergoin k. a. egy csevegő hölgy bőbeszédűségével csicsergett mindenről, csak a fő dologról nem beszélt szívesen, Tintás úr pedig egy telivér bölcsészethallgató félelmével remegett a szigorú bíró előtt és csak akkor mert vallani, mikor biztosították őt, hogy nem kövik érte agyon, akármit mond is!

De hát kicsoda ez a Bergoin kisasszony s ez a Tintás úr? Mi jogon keverednek ők bele a mi történetünkbe?...

Bergoin Camilla kisasszony egy 18 éves francia bonne volt. ennek következtében: szerelmes, fellobbanó és állhatatlan! Szerelmes: mint minden 18 éves leány, ellobbanó: mint a legtöbb francia nő, és állhatatlan: mint a bonne-ok általában. Gyorsan változtatta helyeit, és ehhez képest: ideáljait is, úgy tárgyuk, mint életkoruk tekintetében. Amint ugyanis a kisfiúk iránt tanúsított hanyagsága, vagy a nagy fiúk iránt kimutatott érdeklődése miatt felmondottak neki és új alkalmazásba ment, itt ideáljait is újból nevezte ki aszerint, amint a „nagyságának” a férje vagy a fia mutatkozott erre alkalmasabbnak.

Jelenlegi alkalmazása helyén azonban kellemetlen tapasztalatokat szerzett. Házi úrfi nem volt, az úr pedig: - Ballay Lajos miniszteri tanácsos -, nem vette őt észre.

Ó, de a virágnak harmat, a szívnek pedig szerelem kell, hogy el ne hervadjanak. Szerencsére Ámor istenke Árgusnak száz szemét szokta kikölcsönözni, mikor lezónázik a földre, és így észrevette Camilla kisasszony üresen álló szívének szerelmes sóhajait, megfogott tehát egy gyámoltalan, nehéz léptű, de szinte szerelmes sóhajtásokkal bélelt bölcsészethallgatót és odataszította Camilla kisasszony lábai elé, mikor ez a gondjaira bízott kis Tildával (a tanácsosné csemetéjével), a Széchenyi sétatér ritka fái alatt sűrűn futkosó gyermekcsoportban őgyelgett.

Egymásra néztek, és – „Egy dobbanás két szív alatt!” – halálosan beleszerettek egymásba. A bölcsész úr szemérmes tartózkodása ugyan akadályozta egy ideig a kölcsönös bemutatást, de az eleven Camilla szellemes találékonysága csakhamar segített a bajon. Úgy tett ugyanis, mintha a kis Tildával óhajtott volna labdázni, és a nagy labdát (csupa véletlenségből!) a bölcsész úr orra hegyére dobta.

Előzékeny bocsánatkérés; előzékeny bocsánatadás! Őszinte sajnálkozás a baleset felett; őszinte öröm a találkozás felett. Egymás rokonszenves voltának kölcsönös felismerése; egymásnak az állandó rokonszenvről való kölcsönös biztosítása! stb. stb.

Azon naptól fogva a kis Tilda szívesebben ment a Széchenyi térre, mert egy jó bácsi labdázott vele mindig. Azon naptól fogva a divatlap szerkesztők megszámlálhatatlan mennyiségű „Hozzá!” című verset kaptak.

Boldogságukat (ó, mert ők végtelen boldogok voltak máris!) csak azon egy mostohasága zavarta az ádáz sorsnak, hogy sohasem engedett nekik egy édes téte-á-téte-t, egy tanúk nélküli egyedüllétet, az első üdvözítő csók kicserélésére.

Ó, pedig mennyire vágyódtak ezen boldogító perc után! A szerelmes Camilla már megszökni is hajlandó lett volna egy ilyen percért, de a reálisabb Mártonnak erre mindig eszébe jutott, hogy a vasutakon nincs még behozva az ingyen utazhatás rendszere.

No de nem olyan mostoha ám a sors, mint azt a gyáva emberek képzelik! Felvirrad egyszer mindenkinek a napja! Lám a Camilla-Márton boldog párnak is felvirrad a napja.

Egy délután lihegve futott egy hordár Márton úrhoz, s erősen pézsmázott levélkét nyomott a markába, mely már külső címével is kétszeresen megörvendezteté őt, mivel először az imádott Camilla kézírását ismerte fel rajta, másodszor meg az is rá volt írva a külzetre, hogy a hordár fizetve van!

Hát még a belső tartalma! ... „Édes Marcim! Ütött a boldogság órája. A méltóságos úr ma este biztosan el lesz utazva, mert a miniszter kiküldte T. megyébe. A méltóságos asszony pedig az úr számára sürgősen dolgozik odafent egy nagy -         -        -        -        -        -         -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -         -

Biz én tovább nem tudtam olvasni, mert Marci újból s újból a szívére szorítván azt, elvonta a szemem elől! Elég az a dologhoz – hisz bennünket úgyis csak a fejlemények érdekelnek! -, hogy aznap este 8 óra után kinyílt a tanácsos úr villájának földszinti ablaka, s azon egy szerelmes legény mászott be egy még szerelmesebb leány ölelésére.

A méltóságos asszony, kinek különösnek tetszett, hogy a Camilla ma olyan soká lent marad az ebédlőben, jónak látta utána nézni és emeleti szobájából lesétálván akkor nyitott be az ebédlőbe, midőn ott legkevésbé várták, miért is – kerülendő a nagyobb botrányt -, bosszúsan hirtelen visszafordult, s így éppen akkor ért a kis folyosóra, mikor dühösen hazarohanó férje épp őt vélte az ebédlőben meglephetni...

A folytatását már ismerjük és most már még könnyebben megérthetjük a méltatlanul megsértett büszke hölgy viseletét a válópörben.

Tintás Márton és Bergoin Camilla lehető őszinteséggel elmondottak a bíró előtt mindent, és ha kihagytak is valami kis részletet (mert úgy emlékszem, mintha nem minden részletet mondottak volna el!), mégis eleget vallottak arra nézve, hogy a férj megszégyenülten fusson szegény nejéhez bocsánatot kérni.

Ti pedig t. c férjurak! nehogy egykor szinte hasonló tévedésbe ejtessenek a látszat és a gyanúnak miatta, jegyezzétek meg a régi jó, igaz népdalt:

„A szép asszony. arany csillag,
Arany garádicson ballag;
Vigyázz hát az olyan szóra,
Mely a szép asszonyt megszólja...”

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 319-335. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása