2016. okt. 5.

Bodon József (1845-1908): Az árny







I.

Hogy ki nem szakad a tüdeje annak az ostoba fergetegnek! Milyen bolondos jókedvvel jajgat, sivalkodik végig a mi szép Dunánk hátán; felborzolja szőke hullámait, szilaj dühvel csapkodja a part kemény kövéhez és porrá tördeli rajta. Felborzolt sörényén táncra kerekednek a lomha hajók, széles hasú bárkák és láncuk csörömpölése messze behangzik a sötét éjszakába. Bizonyosan a legöregebb bőgőjét vette elő a természet, azon ráncigálja el síró, zokogó nótáit.

Mert éjszaka van, május legelső éjszakája. Valamelyik vén torony órája nem régiben kondította el a tizenkettőt, de olybá vehetjük, mintha el sem kondította volna. nem hallotta senki; még a Lánchíd őre előtt is csak úgy rémledezett, mintha ütött volna, de esküt ő kigyelme sem tenne. Behúzta magát a köpönyegbe s ott bizonyítgatta a síró fergetegnek, hogy a bizony úgy van. Tudniillik szunyókált. Néha-néha a szél keményebb jajdulására felütötte fejét s belebámult a világtalan éjszakába. Mintha valami hatalmas tüdejű ember szaladna végig a folyam partján és egyetlen szusszanással fúvogatná el a gáz lobogó lángjait. Úgy rémlett az őr előtt.

Az alsó városon csak a fergeteg nyargalászott keresztül-kasul: ki kódorogna ilyenkor odakinn? Hisz azt hinné az ember, hogy az Isten ítéletet tart a bolygó sártekén, viharos kezével megrázza az élet fáját: hadd potyogjon le a férgese. És ha épp gyümölcsöt is lehullat a vihar: hát az Úr adta, az Úr elvette. Különben ne vonjuk bele a teremtőt ebbe a játékba; halandó kéz ne osszon neki kártyát.

A természet öreg bőgője újabb nótára gyújtott, ríkató nótára. Húzd barna muzsikus, hogy még az éj sötét szeme is könnybe lábadjon. Hadd hulljanak kövér cseppjei a földre, hisz ég könnyei adják a mi kenyerünket. Csak húzd öreg, csak sírj te vén anyánk, örök ifjúságú természet! Egyre kérlek benneteket csupán: fordítsátok el a szemeteket a sugár, karcsú árnytól, mely ott lebben, iramlik tova a hídon. Síró vihar könnyező természet: ti ne nézzetek az árnyra. Lássátok, én ember vagyok, gyarló, mint az a suhanó árny, ki a föld törvénye szerint testvérem: lelki szemeimmel én nézhetem őt.

Úgy, úgy forduljatok el. Síró vihar, könnyező természet; út, úgy: hunyhatok szemet, édes öregeim. Behunyt szemmel még ríkatóbban húzhatod te barna muzsikus, az eltakart szem könnyűje még becsesebb, te jó anyatermészet.

Azt, azt a nótád húzd, zokogó bánata úgy illik a térdepelő árnyhoz, aki lelke harcát nem vívja többé, megharcolta már. Úgy, úgy, édes muzsikusom: szilajabban nyomd meg a vonót, mert imádkozik, viharos zenéd illik az ő imájához. Úgy, úgy, jó anyatermészet, hadd zuhogjon könnyed zápora.

És a viharban és a szakadó záporban két hang verődött föl az Úrnak zsámolyához. Egy loccsanás és egy nyöszörgés. A sugár, karcsú árny loccsanása és egy kicsike gyermek nyöszörgése. Mind a két hang egyszerre ért föl az Úr elé, aki mindeneket lát, mindeneket hall. Pedig az a parányi ember nem hallotta a loccsanást, mert ő távol pihent egy öblös kapu aljában, de piciny szíve megérezte, hogy a lélek, mely életet adott neki, most tűnt el az örök éjszakába. Érezte, hogy az a láthatatlan szál mely az anya lelkét kisdedéhez köti: most szakadt ketté. És a kicsike felnyöszörgött, a szunyókáló őr pedig elpattant a loccsanásra, kezébe kapta lámpását és a karfához szaladt. Meredt szemmel bámult le a morajló hullámokra, de nem láthatott semmit. Átfutott a másik oldalra, áthajlott a karfán, lesett, mint egy öreg pók, és ekkor valami elhaló hang ütődött a fülébe. A vihar korbácsa végig pattogott a hatalmas folyam hátán, a hullámok zúgva, morogva paskolták a híd lábát, a természet sűrűn ontotta könnyeit a hullámsírra.

Öreg barátunknak, a vén őrnek csekély fogékonysága lévén a természet könnyei iránt: visszavonult fapalotájába. Két öreg térde megrokkant alatta, keresztet vetett, valami imádság félét mormolt, fölkelt és nyomtatónak jót húzott a butykosából. Ebben az istenítéleti időben úgysem tehetett volna egyebet.


II.

Hát te parányi embertársunk, ott az öblös kapu aljában, kemény ágyat vetett a sors keze harmat testecskéd alá, ugye? Keményet bizony, kisfiam nagyon. Kőágyat gránitkockákból. No de van neked jó puha dunnácskád, finom lúdpehellyel megtömve van piros kis paplanod, fejeden meleg főkötőcske, sőt még kendővel is be van takarva picinyke termeted. Pompás dolgok ám ezek kicsikém, igazi áldása az égnem valamennyi. Mit gondolsz: ha nem volna dunnácskád, piros kis paplanod, meleg főkötőcskéd, meg a szürke nagykendő, hát hogy húztad volna ezt a szörnyű éjszakát Csehül lettünk volna, ugye bizony? Aztán ha nem lett volna az a jó öblös kapualja, meg az a nagy kő, ami robogó kocsik tengelye ellen védelmezi a palota márványfalát, most pedig téged oltalmazott széltől és kövér esőtől. Nos, még gonoszabbul lettünk volna ugye bizony? Mosolyogsz, kis lurkó? Mosolyoghatsz is, mert a te dolgod valóságos kiskirályság sok olyan parányi emberkéhez képest, mint aminő te vagy. Meleg ruhácska fedi ökölnyi testedet: ez egy; a szél nem ért: ez a második; az eső nem vert meg: ez a harmadik. Mondd: kívánhat-e ilyen ökölnyi ember több földi jót? Én amondó vagyok, hogy kívánhat ugyan, de ha teszi, nem helyesen teszi, mert elérhetetlen vágyak után a bölcs sohasem leledzik. Neked nincs okod panaszra embertársam, ott az öblös kapu aljában.

Hogy zárt födél nem volt kicsiny fejed fölött: hiba, de nem nagy. Láthattad volna-e különben a vihart, a természet gyönyörű játékát? Nem. No látod, ez maga felér azzal a pirinyó hibával. Aztán mindjárt látsz olyat is, melyben az alvó város nem gyönyörködhetik. Addig pedig csak hangoztasd bánatos nótáidat kisfiam, add tudtára a véghetetlen nagyvilágnak, hogy itt vagy te is, egy paránya a mindenségnek, de számottevő paránya, aki sok szép jogokkal dicsekedhetik. Ilyen jog az is, hogy sírhatsz, felséges jog, csak az embert méltatta rá a teremtő kicsikém, az állattól megvonta.

Rajta tehát, élj ezzel a felséges jogoddal. Sírj, keservesen fájón, kicsiny lelked szomorú nótája hadd vegyüljön bele a vihar zúgó énekébe. Oda se a bajnak, te puha dunnácska. Nézd, a szél szűnőfélben van, az eső eláll, távoli robogás zaja jelenti, hogy a város törülni kezdi szemeiből az álmot, ébredez, ne búsulj! A tejelő jószágok már sajtóba ömlesztették meleg italjokat, jut abból neked is. Én már látom a mázas csuporkát is, melyből jóízűen szürcsölgeted majd az édes reggeli tejet. A pékek forró kemencéjében már ropogóssá pirult az ezer meg ezer sütemény, majd csak kerül egy fél zsemlécske belőle a mi fogunkra is.

Ne félj kicsikém! Látod, hogyan bontakozik ki a szürkén derengő homályból a roppant nagy kőhalmaz, a város; azokban a kőkalitkákban embertársaid laknak, ez egy és igaz Istent hívő embertársaid. Ezek a te parányi képedben ráismernek a maguk képére és nem hagynak gonoszul elveszni. A reménységgel kezd meg az életet kisfiam; meglásd, milyen hű dajkája az ember életének a remény; ő ringat bennünk a határig, csak a másvilág mezsgyéjén ejt le két erős karjairól.

Nézz a keleti égbolt felé, onnét jön hozzánk a remény első sugára. Látod azt a szép piros rózsát, amint nyílni és mosolyogni kezd a földre; a hajnal az, a hasadó hajnal. Nézd, egy parányi sugára már ott rezeg az öblös kapu aljában, a nagy kő tövén; milyen meleg, milyen barátságos fény, ugye? Az utcán még szürke homály borong, lomha párázat emelkedik fölfelé a hajnal fényéből még nem jutott sehová, csak téged keresett fel egy vékony sugára, születése percében is rólad gondoskodott először. De mért vagy oly nagy munkában. Ahá! Kezecskéidet akarod kicibálni a puha dunnából. Helyesen.  Csak ki vele, úgy ni! Fürödj a meleg sugárban, hadd járjon, vagdaljon az a két parányi ököl, mosolyogj, gőgicsélj. Te ostoba légy, rá ne szállj a mi rózsa arcocskánkra, tanuld tisztelni bennünk a természet hatalmas urát, mert az vagyunk ám, azért hogy most egy lábnyinál nagyobbat nem is foglalunk el a földtekéből.

Nos, miért állott meg két barna szemed, mire ügyelsz? A főutcáról erős koppanás zaja hallatszik, mintha legalább is száz pár katona bakancs verődnék a gránitra egyszerre, szabályosan. Az erős dob hatalmasat roppan, a kisebb dobok csacskán peregnek mellette, a réztányérok összecsattannak, az öreg kürt tompa búgása együvé folyik az apróbb trombiták olvadó hangjával. Katonazene üdvözli május legelső hajnalát. Száz meg száz ablak pattan fel egyszerre, és egymás után és egyetlen szempillantás alatt megtelik hálókabáttal és boglyas fővel. Hallgatják a távolodó zenét, álmos szemmel vetnek egy pillantást az erősen pirosodó hajnalra, azután becsukódnak az ablakok sorba.

Méltóságos és nagyságos asszonyaim, ott a szemben eső kőkalitkában; kegyeskedjenek egy pillantást vetni ez öblös kapu aljába is, vegyenek bennünk észre, mert az a csuporka meleg tej, melyet a gondviselés számunkra tart valahol, már elkelő lenne, nagyon elkelő. Kemény éjszakánk volt; gyenge torkunk hiába küszködött a viharral, hangunkat túlordította. Ránk se hederít kisfiam senki, a hálókabátok és boglyos fejek eltűntek az ablakokból, legédesebb hajnali álmuk még hátra van. Sebaj! Csak gőgicsélj, mosolyogj, a mi kedves hajnalunk már egy melegebb sugarát is elküldte hozzánk. Tyűh! de jó sugár, egész termetünket berezgi, de mozgolódik is ám dunnácskánk vége. Ott van ni, azt bizony kifészkelődtük dicsőségesen. Kukkantsunk csak oda, mi van ott? Két icipici rózsa lábacska.

Vígan kisfiam, ha megadta a teremtő, rugdalódzunk vele arra való az. Úgy ni. Erre, arra, jobbra, balra, a mi ügyetlenségünk a legbájosabb ügyetlensége a világnak. Még a hajnal fénye is jobban mosolyog ránk, látod-e? Hogy nevet, hogy csókolja a mi pirinyó rózsa lábacskánkat, mi pedig tartjuk neki, mint egy fejedelem: tessék.

Kipp, kopp, kipp, kopp. Ehe, jön már a csuporka tejünk. Lassan tipeg, mert egy nagy ménkő puttony görnyeszti a hátát, két kezében pedig megrakott kosarat cipel. Jó lesz ő nekünk kisfiam! Fényes ellátást ugyan nem ígérhet, mert ő bizony csak zöldséges anyóka de hát beérjük mi kevéssel is. Nagyralátó gondolatok helyett inkább fohászkodjunk egyet az egek Urához, szentelné meg a zöldséges anyóka lelkét, nyitná ki öreges füleit, hogy a mi gőgicsélésünk beleténferegjen. No, hála a Teremtőnek! Kosarait lerakja, két kérges tenyerét összecsapja, ezután puttonyát oldja le és morog. Partra jutottunk kisfiam!

Az anyóka lehajlik, vén fejét csóválgatja; károg, cifra átok meg ital szaga ömlik ki belőle a friss májusi levegőbe, azután polgártársunkat fölemeli, szitkozódik, elérzékenyül (ezt a benne levő ital is elősegíti) s néhány kövér csepp pottyan a mi meleg dunnácskáinkra. Oh! Isten adta kis férge! Mi a gutát tegyek már veled, no? Haza nem vihetlek hetediknek, ezt a jó Isten sem kívánhatja tőlem. Én bizony becsengetek ebbe a tisztes házba. De elébb leteszlek fiam oda, ahonnan fölvettelek, mert ím, majd bolondot gondolhatna valaki.

A tisztes ház kapuja kinyílt s egy savanyú képű, köpcös emberke állott az ajtóban, mint valami pecek.

- Jaj, galambom, szólni sem tudok, nézzen csak oda. Valami istentelen személy tehette.

A savanyú kép a zugolyba pillantott, szemét rámeresztette a mi meleg dunnácskánkra, lehajolt és ez a nagy fölfedezés hagyta el a bajusza alját: „E bizony kis poronty.”

- Valóságos élő kis poronty lelkem; a vér is megfagyott bennem, mikor megláttam, még most is ráz a hideg, a lábam úgy reszket, mint a kocsonya. Le is ülök egy kicsit erre a kőre. Szörnyen megijedtem lelkem. (Az öregben erősebben kezdett dolgozni az ital.)

A zömök ember megvakarta a füle tövét, egyet káromkodott és beszaladt a házba.

A nagy kőkalitka konyhái egy szempillantás alatt kiürültek, egyébkor lomha fehérnépre, most fürgén kopogott lefelé a grádicson, némelyike futtában kapta magára szoknyáját mintha feje fölött égne a tető. Vicsogva, nyiharászva, pihegve szaladtak, s az öblös kapualja megtelt boglyos fejű, tolongó, bámész fehérnéppel, visszájára felkapott szoknyákkal, miken a zseb kívül fityegett.

Obégatás, szörnyűködés, átok hangjait, tenyerek összecsapkodását fogadta magába május legelső reggele. Egy kövér szakácsné (sovány szakácsné nagy ritkaság) úgy összecsapta hatalmas tésztagyúróit, hogy valamennyin túltett.

- Jesszusz! – sikoltá nagy elszörnyedéssel. Egy finom szobaleány (az asszonya félcipőjében) égre emelt szemmel mondá: „Ez gyalázat, nemde Mari!” Mari (a kifordított szoknyában) szintén az égnek fordította két szürkéjét és helyeselte a véleményt. (Karácsony táján körömre ment a dolog köztük egy három csillagú baka vonzalma fölött. Azóta ez volt a legelső szóváltásuk.)

Zöldséges anyókánk a nagy kövön ült és a megtalálás történetét morzsolgatta el érzékenyen. „Cipelem a puttonyt kifelé...”

Az óbégatás, szörnyűködés, a tenyerek összecsapkodása újra meg újra felhangzott, a szemek megtöröltettek, zsebkendő hiányában ököllel. A tényt mindenki istentelen gonoszságnak bélyegezte, leghangosabban a kövér szakácsné, legelkeseredettebben a félcipős. Szóval, az öblös kapu aljában május első reggelén fényes diadalát ülte az erény. Ezt ki kell mondanunk a történeti igazság nevében.

Csuporka meleg tejünk is megjött a fél zsemlével együtt, mint azt jól előre megjósoltuk, még az éjfél utáni órákban. Kövér szakácsnénk tipegett be és tipegett ki, szuszogva a felindulástól és keresztényi szíve buzgalmától.

- A magam szájából is elszakítanám szegénykének – szólt lihegve és embertársunk etetéséhez látott és lassú elméjében felmerült korábbi pályafutása, a dajkaság, hét ízbe tevé az emberi nemnek megbecsülhetetlen szolgálatokat. A ritka szakértelemmel kezelt csupor becsületesen kiürült, a belemártott fél zsemlécskét is bevágtuk emberül. A nyilvános reggelizésnél a félcipős segédkezett, ő törülgette vígan lakomázó embertársunk kicsi piros száját, igazgatta, irányozta a lepergő morzsácskát, mialatt összecsurított szájjal cincogott hozzá és büszkén pislogott a közönségre, hogy ő most anyai kötelességet teljesít. Közbe-közbe mások is cuppangattak, embertársunk felé. Még zöldséges anyókánk is megkísérlette egyszer, de nem sült el neki. A fogai hiányoztak hozzá, s csucsorításra erőltetett szája csak paffogó hangot adott; nem olyat, mint a félcipősé.

Jött a pereces inas; mint valami élő ék fúrta át lisztes termetét a csoporton, vicsorgott a kicsikén és megtapogatta rózsás lábacskáit. Vicsorgásáért a félcipős, a lábfogásért a kövér szakácsnénk koppintott a körmére, mialatt a kifordított szoknyás ügyesen csípett le egy perecet a rúdjáról.

A ház előtt robogó kocsi állt meg s belőle fiatal úr pattant ki; kalapja félrebillent a fején, nyakkendőjének csokra a válla felé hallgatott. Szemét divatosan hunyorította össze s hátraszegett nyakkal, csúszkáló léptekkel igyekezett bejutni a házba, a tarka csoporton keresztül. A konyhák lomha népe utat nyitott őnagysága előtt, kövér szakácsnénk följebb emelte a mi kis dunnánkat, de a fiatalúr egy pillantásra sem méltatta. Kár volt György úr! És még most is kérjük nagyságodat, tekintsen meg bennünket; ilyen talpraesett, helyre kis fickót nemigen talál négy hetesben. Nézzen csak ide, hogy leledzkedünk utána kövér kis karunkkal.

A bizony nem néz ide, kisfiam. Hasztalan leledzkedtünk, hasztalan rikkantottunk utána, csak azt nyertük vele, hogy a közönség nagyot nevetett rajtunk.

- Látták, hogyan nyújtotta a karját Málnási nagysága után? – szólt a kövér szakácsné röhögve.

- Jaj de érdekes volt, nemde Mari! – mondá a félcipős vinnyogva.

A fölébredt város egyre sűrűbben ontotta bámész népét az öblös kapu aljába. Nyüzsgő tolongó csoport fogta el az utcát. Zsibongó zajára felnyíltak a nagy kőkalitkák ablakai s az egy pontra bámészkodó szemek jól látták, mikor a mi kis dunnánk a kövér szakácsné karjáról átvándorolt a peckes bajuszú rendőr kajára.

No, kedves felebarátom ott a kis dunnában, ettől a pillanattól kezdve nem adnék a jövőnkért egy fületlen gombot!  Sorsunk balra fordult, életünk kockája vakot vetett.

III.

Bevonulásunk azonban fényes volt. Elől lépdelt a rendőr, kifent bajusszal hasítva a májusi derült reggel üde levegőjét. Jobbján zöldséges anyókánk morogva cipelte terhes puttonyát, balján a savanyú képű házmester ődöngött zsebre dugott kézzel. Törvényes bizonyság gyanánt döcögtek mind a ketten.

Utánuk egy hosszú, zsibongó fark húzódott az utcák kíváncsi népéből, s a fark egyre nőtt, szaporodott, tarkult. A kocsisok felállongottak a bakon és röhögve kiabáltak át egymáshoz. Zajosan felnyíló ablakokból derékig kihajló cselédek, félig megfésült asszonyságok és kisasszonyok bámultak le menetünkre. Az utcasarki vén csizmatisztító is felütötte fejét, nagyot bámult a kis dunnára, valamit dörmögött, aztán a maga csizmáját fényesítgette, idegen lábbeli még nem került a keféje alá. A szemetes kocsi megállította rokkant gebéit, felállt egész kamasz hosszúságában, s vicsorgott. Szemétbe szúrt májusfáján tarka pántlikákat és orvosságos üvegekbe fejtett krumpliszeszt himbált a reggeli szellő. (Gyöngéd ajándékait a konyha lomha népének.) Egy gyönge ajándék sebtibe szájához vándorolt, ráköszöntötte a mi kis dunnánkra és égnek meredő ádámcsutkóján a műértő megolvashatta volna a kortyok számát. Éljent vicsogva csapott fanyar képű gebéi közé s lengő májusfája eldöcögött a szemét tetején.

Mi pedig bevonultunk abba a nagy házba, melyben a rend tiszteletre méltó férfiai sercegetik a tollat napról-napra, évről-évre, míg csak a földteke forogni fog sarkain. Éjszakai ismerősünk, a Lánchíd vén őre már ott támogatta az ajtófélfát, jelentést jött tenni a loccsanásról. Összehozott a sors bennünket kisfiam.

No de legalább tető alá jutottunk, mégpedig milyen tető alá! Ide söpri össze a törvény acélseprője az élő szemetet, s ha olyan parányi rózsabimbó is megakad a szemét közt, mint aminő te vagy, azt fölveszi, a port lerázza róla, kopott köpönyeget gyűr a feje alá és lefekteti a lócára. Hadd szenderegjen vagy ordítson, míg sorsát eldöntik magasabb hatalmak. Ökölnyi embertársunk az utóbbit választá, siralmas, fülszaggató nótára gyújtott a vastag dohányfüstben, mely a hivatalos szurdékot megfeküdte. Jó, hogy emberi nemünk szebbik felének egy tagja kéznél volt; lehetett segíteni a bajon. Zöldséges anyókánkat valami recsegő hang, nyomban a kicsike mellé rendelte. (A rendeletben ez a szó is előfordult: „kölyök”). Fanyar képpel, morogva látott munkához a jó anyóka és kérges tenyere addig dolgozott a kis dunnán, csucsujgató szája addig fáradt, míg az apró szemhéjakat lezárta az álom.

Látod, látod te kis alvó féreg, mennyi kéznek, lábnak, szájnak adtál munkát, mióta az éjfél órája elkondult. A sugár árny loccsanása a te munkád volt. Egy csomó konyhai népet leszidattál, megöklöztettél asszonyaikkal; néhány icce tejet kifuttattál, a kávét megkozmásítottad nem egy asztalon A Lánchíd vén őrével keresztet vettettél, mikor esze ágában sem volt és öreg csontjait idefárasztottad.

Zöldséges anyókánkat kétségbe ejted, hogy nyakán vesz a portékája. (Ott is veszett, mert ellabodázta az időt.) Pedig hat apró fickó les a puttonyába, mikor hazamegy, s szemükből sivalkodik az éhség. A savanyú képű házmestert majdhogy ki nem lódítottad hivatalából. (Míg odajárt, a háziúr kabátjának lába kelt a porozó fáról.) A pereces rúdjáról ellopattál egy perecet és gazdája jól eldöngette érte. Te kis gonosztevő, nem szörnyed el benned a lélek, ennyi gonosz cselekedet elkövetésén!?

Dehogy szörnyed. Oly édesen alszik, mint ősanyánk alhatott a paradicsomban, míg bennünket tönkre nem tett nyalánkságával. Alszik, míg parányi tüdejét föl nem csiklandozza a maró füst, azután rózsás ujjacskáját szopogatja, gőgicsél, bámul a vén őr mozgó szájára és a sercegő tollra, mely hivatalos lomhasággal mászik a papíroson.

A loccsanás története nagyon hiányos. Bár a vén őr keményen neki bicsakolta képzelő erejét, hogy valami megállható históriát süssön ki, de nem ment az sehogy. A könyvnek csak a táblája maradt kezében, a levelek ki voltak tépve belőle utolsó lapjáig. Még a hullámokból jött felkiáltást is kiverte a butykos sűrű fojtogatása! Csak a viharos éj, meg a loccsanás kóválygott benne ködösen, mint egy rossz álom.

Annál világosabb volt a másik esemény, melynek hőse ott gőgicsélt a pipafüstben. Zöldséges anyókánk újra elmorzsolta a feltalálás történetét, mely tudvalevőleg így kezdődik: - „Cipelem a puttonyt kifelé...” a sercegő toll lomhán mászott a papíroson,kis dunnának jókedvvel rikkantgatott a jó anyóka felé és az élet színjátékának két rövidke felvonása elkészült; a mellékes személyek (morgó zöldséges anyóka, savanyú képű házmester) elvonultak a színpadról. Népség, katonaság, szintén elrajzott a színfalak között.

Az első felvonásban a mi kis dunnácskánk útra kel kifent bajuszú nevelője kíséretében. Kocsijok egy másik nagy ház előtt áll meg, melyet bátran elnevezhetünk pólyás embertársunk vendéglőjének. Címe nagy ágaskodó betűkkel van felírva a kapu fölött. A nevelő karjairól egy termetes asszonyság veszi át a kis vendéget, megütődés nélkül.

- Tartsák jól – morogja a nevelő. – Félóra múlva visszajövök érte. – azzal lekocog a lépcsőn s betér az utcasarki lebujba egy dózisra (miből hat-hét dózis kerekedik olvasatlanul). A termetes asszonyság elkacsázik, hosszú termeken, két sor ágy közt, súlyos léptei alatt reng a padló. Ezek a termek erősen bizonyítják, hogy az emberi faj nincs kiveszőfélen. Végre az ebédlőbe jut, hol tizenkét anyahelyettes lebzsel, rágicsálja a körmét vagy apró ruhákat aggat az ablaknál. Az asszonyság körültekint műértő szeme egy piros képű gömbölyű alakon akad meg „Fogja. csak izibe, mert itt lesznek érte”. A gömbölyű anyahelyettes mosolyogva simítja ölébe kis vendégünket, száját puszihoz édesíti, de mihelyt az asszonyság kivonul: fanyar képet vág s morogva mondja: „Falj!” És a mi rózsaszájacskánk édesen tapad hozzá, nagy barna szemét fölveti, repeső kis karjával felé gebeszkedik és egész parányisága csendes örömmé olvad. És a fanyar kép lassankint mosollyá simul, nézi a tiszta szemeket és keze gyöngén cirógatja a kis vendég piros arcát.

A kifent bajusz megjelenik a várószoba küszöbén és katonás rövidséggel jelenti: „Indulunk”. Ripacsos képére egy pár őszi rózsát festett a lenyelt ital, s mikor a termetes asszony mellette elkacsázik sunyítva csippent egyet kövér tokáján s a derék hölgy jóleső mosollyal fogadja a hódolat eme vastagabb faját. Kis vendégünk még javában folytatta a lakomát, hallani sem akart a távozásról.

- Szakítsa le adta kis piócáját – toppantott a termetes asszonyság.

- Hagyjuk még – felelt az anyahelyettes, kit a mi parányi barátunk – úgy látszik – teljesen meghódított az ebéd alatt. Most is rávetette nagy barna szemét, mintha mondaná:

- „Úgy-úgy, hagyjatok még egy kicsit.”

De a termetes hölgy nem adott kegyelmet, mert kívülről két-három reszelő köhintés jelentette, hogy a kifent bajusz türelme fogyatékán van. Embertársunkat mint valami piros kis almát leszakították a fájáról és kézről-kézre adva, vándorolva, újra a kocsiba került, hogy utazását folytathassa.

Mennyi bajt szerzett nevelőjének az úton, minemű viszontagságokon ment át vele. fölösleges volna elbeszélni. Az utazás különben is kurta volt és nevelőnk kérges szívén sokat puhított az ital. Fogékonyságát a szelídebb érzelmek iránt zérusról néhány fokkal följebb szöktette. Eleintén a kicsike egyre nótázott, a nevelő különféle fogásokhoz nyúlt, hogy a fülhasogató éneket elhagyassa. Keményen kikent bajuszát neki irányozta, hogy felökleli; szemét rámeresztette, mint valami gyilkos s nagyot rikkantott: „kivetlek!” és meglóbálta a kocsi ablakánál. Az egyikök belefáradt a nótába, a másikuk az ijesztgetésbe és a kocsi egyhangú zörgésénél a szemük lezárult. A nevelő olyan hangos álomba mélyedt, hogy a kocsis egy párszor bekukkantott a bakról és csúfondáros képpel nézte a sarokba dőlt fejet, tátott szájat, melynek felső részén a kifent bajusz kottára táncolt.

A falu egy szélső házánál megállt a kocsi. Nevelőnk egy utolsó horkantással felnyitotta két látókáját s bambán meresztette maga elé. – Hol a gyerek? – kérdé elförmedt képpel s végigtapogatta a köpenyegét, mintha bugyellárisát keresné. Nincs! Bekukkant az ülés alá és kacajra fakadt. – Itt fülelsz? Hogy rám ijesztett adta kis porontya. A bizon lefordult a nevelői karokról és szépecskén berázódott az ülés alá, mint valami kendőbe kötött kis csomó.

Bekerültek az udvarra, hol egy fonyorodott képű vénasszony apró ruhák teregetésével vesződött.

- Kell-e a vendég, Boris néne?

- Jó szívvel látjuk, galambom. Jaj, be régen nem láttam, egész örökkévalóságnak tetszik, mióta itt járt. Hja, nem gondol már az ilyen öreg csonttal senki!

- Már hogyne gondolna, Boris néne? Hát én nem idehozom-e, ha akad?

- Úgy-úgy, jó szívem, a jó Isten áldja meg érte. Vétkezném, ha panaszhangokat ejtenék magára; de a másik, az a vörös orrú, szörnyű ellenségem lehet, mind ahhoz a meszelt képű Erzsóhoz teperi. Most is tíz ordít nála, egész idehallik. Bezzeg akad neki, mert lagzit csap, dáridózik, valahányszor az a vörös orrú beállít hozzá. Hát én fukarkodtam-e valaha? Soha, galambom! Negyven esztendő csak szép idő, azóta bajoskodom én ezekkel a szegény ártatlanokkal, de énrám ugyan ennyit se mondhat senki. Az a meszelt képű meg csak tavaly kezdte, aztán máris annyit suttognak, buttognak róla... no de ne szólj szám, nem fáj fejem. Ejnye, ejnye, szívem, mintha csak megéreztem volna, hogy kihozza az Isten: fain egy tyúkot sütöttem.

Egy kamasz leánynak a fülébe súgta: pattanj el a zsidóhoz szaporán; a korsót vidd, mintha vízért mennél; a meszelt képűvel szóba ne állj, ha összeakadsz vele, mert kitekerem a nyakad.

- Kerüljünk befelé, galambom. Ez a kis ártatlan bizonyosan meghűlt, nyomban szájacskájába adom a „cuclit”.

- Hát egy kis „tejkó” akad-e, Boris néne? Tudja no, olyan nekünk való.

- Lesz szívem az is, mindétig tartogatnom kell egy kicsikét itthon, különben ki nem tartaná az ember a teméntelen éjszakázást.

- Hányan vannak most a nevelőjében?

- Amennyi van, mind itt van galambom az ágyon, mindössze is csak hat. Ez a piros képű angyalka a hetedi. Látod kicsikém, ezek a te testvérkéid lesznek ezután, no nézegesd meg őket sorba, míg én a bácsikának elhozom az üveget.

És a mi kis dunnácskánk az ágyra, a „tejkó” meg az asztalra került Kifent bajuszú nevelőnk le- és felsétáltában egy sarokba támasztott teli zsákot markolt meg. A zsák megroppant, mákhaj volt benne.

- Muszáj szívem, muszáj! Anélkül egy órai pihenésem se lenne, de csak annyikát adok a lelkeimnek, hogy a légy is elvinné a szárnyán.

A kifent bajuszú ravaszul sunyított s mind a ketten hozzá láttak a „tejkó” szopogatásához. A Boris néne nyelvét feloldotta a „tejkó” és pörgött, mint valami vén rokka, melynek kerekeitől nem kímélik az olajat. Hosszú nevelői pályája bőséggel ontotta a tárgyat pergő nyelve alá, az érdekesebb helyeknél hangja suttogássá csendült; néha jelekkel, pislogó szemének egy-egy sunyítása fejezett ki valamit.

Az ágyról vékony, szürcsölő hangok vegyültek a suttogás közé: két apró száj keményen dolgozott a „cuclin”, és hét pár szem pislogott az asztal felé, hol a két egyetértő lélek derekasan nyakalta a „tejkót”, nagyokat falt a sült tyúkból. A mi kis barátunk nem válogatós. Csuporka tejét az öblös kapu aljában, jóízű ebédjét a vendéglőben és a „cuclit” egyforma étvággyal nyelegette. Ki ne látná eben a gondos anyatermészet előrelátását? Különben azt is meg kell adni, hogy hat apró pályatársa közt ő volt a legderekabb kis fickó; egészséges, mint a makk, piros, mint a rózsa. Szeme fényesebben ragyogott, rikkantása vígabb, élesebb volt, mint a többié. Ha rúgott, egyetlen rúgással kiteremtette a kis dunna végit; ha karjára vette az a kamaszlány, akár csak egy eleven kövér halacskát vett volna a kezébe; erősen ügyelnie kellett, hogy le ne fickándozza magát a földre. No nemigen kellett ügyelni a többinél; sovány, fonnyadt képű kis jószág volt valamennyi, mit a régi szakítású alma, melyet valami rossz nedves pince sarkába hánytak rakásra. A jó nénike rendszere keményen kipallérozta őket, rendszerében az anya altató dalát az a zsák mákhaj helyettesítvén. A hat parányi lélek csak úgy csilingelt a fonnyadt apró testekben.

Öreg estve lett, mire a kifent bajuszú feltápászkodott az asztaltól, s akadozó nyelvvel bökte ki a szót: - No de megyek! Ne búsulj Boriskám, megint neked hozom, mihelyt akad. Oda se a bajnak, ha én mondom! Borcsa te, ha a feleségem meghalna, Isten az atyám, téged vennélek el „öreg”.

- Oh, vén kókler! – És a hátára csapott ráncos tenyerével, csak úgy puffant. Aztán kitámogatta az ajtón, betuszkolta a kocsiba nagy gyöngédséggel. Sipkáját mellé tette, mert a betuszkolás nehézségei közben lebillent a fejéről s meghempergődzött a porban.

Még hallatszott a kocsi zörgése, mikor Boris néne legjobb ízű munkájához látott. először is kis barátunk szürke kendőjét hajtogatta össze, s eltette a nagy ládába. Azután libapelyhes dunnájából fordította ki, ami jó meleg dunnácskánk helyét egy kácsatollal töltött, kérges héjú izé foglalta el; kis főkötőnk is szakértő vizsgálat alá került, a pislogó lámpa fényénél forgatta egyik ölén az öreg. De ez visszavándorolt a mi barna fejünkre, mivel a hangosan elmotyogott ítélet így hangzott róla:

- Rongy. Nem selyem. A jó ízű munka után egy mázas csuporból „altató dalt” öntött növendékei apró szájába. A mi kis barátunk tüszkölt az „altató dal”-tól s egy árva cseppet sem lehetett beleédesgetni. Az esthajnalcsillag bepislantott a viskó ablakán, és látta: hogyan küzd, viaskodik a kis ember, meg a mázas csupor. Vajon ki lett a győztes? A kis ember. Az első ostromot ügyes hadi mozdulataival szerencsésen visszaverte. Ezzel ért véget az élet színjátékának első felvonása.

IV.

Második felvonásában már jóval komolyabb dolgok folynak. Mindjárt az elején egy méltóságos alak lép a színpadra: törvény apó. Szörnyű vénember, több ezer esztendős, hanem tisztelettel is hajlik meg előtte minden halandó. Ez a vénember megparancsolja az ő szolgáinak, hogy a mi kis barátunk anyját kerítsék elő és állítsák elibe. A többi majd az ő dolga lesz. És a vénember szolgái (köztük a kifent bajuszú is, mihelyt mámorát kipihente) készséggel teljesítik parancsát, szimatolnak, fürkésznek buzgón. Kergetik az árnyat. A nagy házba terjedelmes jelentések repülnek a szélrózsa minden irányából: a papírfogyasztás nagy, az italfogyasztás még nagyobb a vadászat fáradalmai közben.

Sejted-e kisember, ki lágyan szenderegsz kácsatollas dunnádban, hogy parányi kövér kezed belenyúlt a törvény gépezetébe s egyik kerekét mozgásnak lódítottad. És sejted-e, hogy a kerék majd szétmorzsolt egy ártatlan teremtést? (Igazi részvéttel írjuk le, hogy a „félcipősnek” egy kényszerített látogatást kellett tenni, a nagy házban, de minden komolyabb következés nélkül. Legyen hála érte a gondviselésnek! Még a gondolata is szörnyű, hogy az ártatlanság szenvedjen a földön!)

A vadászat jó ideig folyt, először hévvel, később lankadtan, míg végre egészen elcsücsült. A jegyzőkönyvek, jelentése nagy gonddal összekötve, szépen megszámozva eltétettek a többi csomó közé; a kerék megállt és várta az újabb lódító kezet.

De még ezzel nincs vége mindennek. Nézze az élet színjátékát még tovább kisember. Látod-e azt a két komoly férfiút, most lépnek a színpadra éppen. Ők két különböző nyájnak lelki pásztorai a mi szép földünkön, hol az emberi faj számtalan akolban álmodozik egy jobb hazáról. Szép álom, lelkünknek örök hajnala: ne nyúljunk hozzá kisfiam. Inkább csak nézzük a színpadon mozgó két komoly férfiút. Ők egy nagy fontosságú kérdés fölött vitáznak: melyikök öntsön barna fürtű fejedre egy fél pohár vizet? A kérdés komoly, de hála türelmes korunknak: egyházi szakadást nem idéz elő. az a fél pohár víz így is, úgy is ímmel-ámmal ömlik fejedre, a jó ég tudja, miért.

No kis keresztény, csak nézzed az élet színjátékát tovább. A színdarab számtalan apró kőkalitkára oszlik, a kalitkák népe asztalok mellett görnyed, folyik a munka, sercegnek a tollak, gőzerővel megy minden. Itt a napok történetét vetik papírra szapora kézzel. Néhány tucat toll éppen a te történeted alatt serceg, a napnak néhány pillanatát te foglalod el. Te nagyon becses személy vagy itt, olyan hírt kanyarítanak belőled, hogy a hírre éhes közönség szeme mohón legelész történeteden s az újság kézről-kézre vándorol. Olvassák az öblös kapu aljában is; a savanyú képű házmester betűzgeti fönnhangon s a konyhák lomha népe összedugott fővel hallgatja. Ő is benne lévén az újságban, büszkén pislog hallgatóira. Most újra megnézegetik a történeti nevezetességű kapu zugát, mely szintén benne van az újságban, újra elóbégatják az eseményt s a házmester tükre mellé nyomja az újságot örök emlékezetnek okáért.

Olvassa Málnási nagysága is. Puha kanapén hever, deli termetét (a büszke porhüvelyt) tetőtől talpig török pongyola fedi. Az aranyszálakkal áttört sipkába sok édes gondolatát szövögette bele egy gyöngéd, puha kezecske valamikor.

Egy másik rövidke hír is áll az újságban. „Részvéttel halljuk, hogy az általánosan tisztelt T....... családot súlyos csapás érte. Kedves, szép leányuk Ilonka a múlt viharos éjszakán eltűnt a szülői háztól. Néhány hóval ezelőtt vagyonilag ment tönkre a derék család, most gyermekétől fosztotta meg a kegyetlen végzet. A szegény agg szülők fájdalmában minden érző lélek meleg részvétel osztozik.”

A György szeme megakadt a sorokon. Eleinte bambán, azután tágra nyílt pillákkal, meredten bámulta az apró fekete betűket. Fölkelt, végig-hosszig sétált a szobában, megint elolvasta a rövidke hírt, egy pohár vizet nagy mohósággal lenyelt, újra belenézett a lapba s ezeket a szavakat kereste ki. „T...... család..... kedves leányuk Ilonka..... néhány hóval ezelőtt tönkre ment...” Jó ideig sötéten bámult a lapra, azután pongyoláját lehányta magáról, felöltözködött és kiment sétálni. Fél kesztyűjét az asztalon feledte, a kapuból tért vissza érte. György, te szórakozott vagy!

Sokáig lebzselt az utcákon. Hátraszegve hordozott feje most előre hajolt, lebegő járása helyett rendes léptekkel mérte végig a gránitot. Vacsorálni nem a szokott vendéglőjébe tért be, víg cimborái hasztalan várták; keveset evett, de annál többet ivott, csak úgy dőlt beléje a bor. De György keményen bírta az italt; még csak pelyhedzett a bajusza, mikor már az asztal alá itta az édesapját, híres borivóját a megyének.

Komor kedvvel bandukolt haza s újra elolvasta a lapot. Susogva mondá: „Hátha nem ő.” Lefeküdt, szemét behunyta, de elütötte a kettőt, mire igazi álma nagy lomhán elérkezett a sötétben pislákoló szemére. György, téged valami lelt!

Mire fölébredt, a friss lapok már az ágyán hevertek. Kezébe vette s először is a híreken futott keresztül. „A szerencsétlen T..... Ilonkáért ma délelőtt gyász isteni tiszteletet tartanak a plébániatemplomban.

Fél óra múlva György az utcán volt. Az örökösen nyüzsgő, hullámzó sokaságon gyorsan siklott előre; a templom ajtajánál néhány vén koldusasszony motyogta rendes imádságát s morzsolgatta kopott olvasóját égre fordított szemmel. Sápadt képével félig behajolt a templomajtón, nem volt még benne semmi. Gyásszal bevont ravatal állt az oltár előtt, a ravatal körül égő viaszgyertyák lobogtak. A templom komor homálya a ravatal égő gyertyáival megdöbbentette. Az ajtó sarkában kuporgó koldusgyermek épp akkor emelte reá alázatos szemét, mikor előtte elhaladt. Arca sápadtabb volt, mint előbb. Alig hagyta el a templom ajtaját, a vén torony órája verte a tízet s az utolsó ütésnél megkondult a harangok gyászoló zenéje.

Lassan, elszóródva vonszolta deli termetét s egyszer föltekintett. Három mély gyászba öltözött alak vonult a templom felé, szembe jöttek ővele. Az ősz férfi meg-megcsukló térddel vezette karján megtört nejét, mellette tíz éves, nyúlánk leányka haladt, ő is támogatta az édesanyját. Az emberek részvéttel tértek ki előlük, sokáig nézegették őket és halkan susogtak valamit egymáshoz.

A György képéből minden csepp vér kiszökött, mikor megpillantotta a családot. Egy percig megállt, visszadöbbent, aztán fejét mélyen leütve, gyorsan átosont a túlsó oldalra s elvegyült a le- s felhullámzó tömegben. Az orgona panaszos hangjai lágyan emelkedtek a menny felé; az anya görcsös zokogása át-átcsapódott az orgona fohászán; az ősz apa némán meredt a ravatalra; a deli termet szügyébe vágott fővel kóválygott a templom körül.

Nyomorult ember, eredj be! Illatos fejedtől ne kíméld a hamut! Fodros ingedet tépd össze melleden! Hullj térdre és imádkozzál.

Nem mert bemenni. Megállt az ajtóban, révedező szeme megakadt a ravatal mellett zokogó anyán s az ősz apán. Az orgona remegő hangjai végigverték benne a lelket, s mint a szűkölő eb ténfergett haza összevert lelkével. Otthon magára zárt mindent, s inasának fogvacogva parancsolta meg, hogy ne merészelje háborgatni. Majd csenget, ha szüksége lesz rá. Aztán ledőlt puha kanapéjára; felugrott, járkált, de helyét nem találta sehol. A harangok gyászzenéje, az orgona reszkető fohásza, az anya zokogása fülében zsongtak szüntelen. Végre tompa zsibbadás vett erőt a deli termeten. Ott feküdt kényelmes ágyán, mint egy darab fa, mozdulatlanul. Két összefont karja illatos feje alatt pihent, szeme meredten bámult a szoba mennyezetére. És az éj néma sötétségében úgy rémlett előtte, mintha ketté nyílna a mennyezet s egy sugár karcsú árny bocsátkoznék alá a magasból. Halvány homlokát megtépett mirtuszkoszorú övedzi, finom alakján hófehér ruha suhog hosszú uszálya szelőt hajt, amint csendesen lelebben. György behunyta szemét, a takarót a fejére húzta, nyöszörgött. De az árnyat behunyt szemmel és a takarón át is látta. A párna végét vonta a képére: az árnyat akkor is látta. Reszketett, összezsugorodott, mint egy gombolyag: az előtte állt, némán, halotthalványan. Az ágy takarói, párnái közül nyögés hallatszott: „Kegyelem!” Fogai vacogtak, mint akit javába ráz a hideg, homlokát kövér verejtékcseppek lepték el, keze görcsösen kaparászott a falon, de a csengettyűhúzóra nem akadt.

Mikor az inas reggel nagy csendesen lépkedve behozta ruháját s a ragyogóra fényesített cipőt: már a kanapé sarkában gubbaszkodott török pongyolájában. Az öreg Pista bácsi – otthon így hívták – tapasztalt szeme egy pillantás alatt befutotta a szörnyen összegyűrt ágyat, az utolsó cseppig kiürített vizes kancsót és az ura arcát, melyet nem hagyott egy tekintetre.

- Rossz színben van, nagyságos uram; ne fussak el az orvosért?

- Nem kell; nincsen semmi bajom, csak rosszul aludtam. Menjen le a házmesterhez, s mondja fel a lakást, még ma is indulunk haza.

- Talán egy kis vörösbort melegítenék egy csipet fekete borssal. A patikában sincs ennél jobb orvosság, ha rosszul aludt az ember. Megyek, a masinán iziben felrottyan.

- Ne bántsa öreg; nem kell. Csak lásson dolgai után, hogy még a déli vonattal elmehessünk.

A vén cseléd fejét csóválgatva ment ki a szobából; az a nagy hirtelenség, meg a melegített bor elutasítása szeget ütött öreg fejébe. Nem tudta mire vélni a dolgot.

V.

De még a málnási cselédség is nagyot nézett, mikor György betoppant a kastélyba. Azaz csak ment komoran, leütött fővel, felső kabátját maga után vonszolva a tornác lépcsőin.

Most nem állt meg a széles udvar közepén, hogy először is a nyihogó vadászebeit fogadja; nem ment az istállóba lovait megtekinteni. Máskor legelső látogatásával szerencséltette, s öröme határtalan volt, ha agarászó paripája hangos nyerítéssel üdvözölte rég nem látott gazdáját. Most nem lármázott a cselédségre nagy mennyiségű káromkodások kíséretében. Most nem lökte félre faragó béres rémítően szurtos gyermekeit, kik kézcsókolására talpaltak elő; nem szidta le Jancsit, a parádés kocsist, hogy szörnyen berúgva (de levett kalappal) gagyogott előtte valamit a megsántult ostorhegyesről. Jancsi elszánva várta a rendes megszólítást: „Gazember, te vagy oka, hogy megsántult.” De őszinte csodálkozására a nagyságos úr egy kukkot sem szólt A kutyák körüllebzselték, nyihogtak, a faragó béres szurtos gyermekei (öt darab fickó) egymást törve, taszigálva kapdostak a keze után; a kutyákat hagyta nyihogni, a fickókat taszigálódni a kesztyűs keze körül. Egy szava sem volt hozzájuk.

A szakácsné (a hét bő esztendő eleven mintaképe) mint valami pirosra sült gömböc hömpölygött elébe a tornácon. Félrebillent konty (egy kis lenyelt italt sejtetvén) mozgott kövér feje búbján, mikor édeskés hangon instálta őnagyságát, amiért semmire se várta.

De egyszeribe pompás vacsorát penderít, csak parancsolni méltóztassék. Őnagysága nem méltóztatott parancsolni semmit, kedvetlenül intett a kezével, hogy a kihallgatásnak vége s a kastély örökös ura mogorván vonult be termeibe.

Pista bácsi katonás gyorsasággal hordta fel a cókmókot, aztán leballagott a konyhába füstölgetni. A hű alattvalók már kíváncsi képpel várták az öreget, ki nagy teketóriával tömögette meg öblös pipáját, boldog lelki nyugalommal kopácsolta a cserfa üszköt kéregszerű körmével és furfangos komolysággal hallgatott.

- Szóljon már lelkem, Pista bácsi, mi lelte az urunkat - kérdé a szakácsné és egy szájával lefelé fordított kondér alól jókora boros üveget húzott elő. (A kondér alá akkor került a flaskó, mikor a váratlan megérkezés híre mennykőcsapásképpen leütött a konyhába.) Ravaszul kacsintgatva nyomta az öreg mellé, ki a terjedelmes konyhaasztalról lóbálgatta lefelé fényes csizmáit és jóízűen szívta sercegő dohányát Hatalmasat húzott a flaskóból, azután lassú tempóval simította kétfelé őszes bajuszát s furfangos szeme gyönyörködve esett hallgatóira, kik a nagy titok kikottyantását hegyező fülekkel várták. Jancsi a tulipántos ládáról pislogott az öregre, a kertészbojtár keményen fülelt a lócán, a szakácsné állát feltámasztva leste a szót. Pista bácsi egyre jobban érezve fontos voltát, újra szájához csucsorította az üveget. A szakácsné már parázson állt, valóságos lelki gyötrelmeken ment át, míg a flaskó csendes szetyegése végéhez nem ért s a szürke bajusz az előbbi lassú tempóval kétfelé nem lett simítva.

- Már hogy az urunkat mi lelte, azt kérdezed húgom?

- Azt, lelkem Pista bácsi, azt.

- Hát én egy kukkot se tudok róla, húgom.

- Már hogy a mennykőbe ne tudna, mikor együtt teleltek abban a gangos városban?

- Vesszek el, ha tudok belőle egy kis szót is. Nektek csak megmondanám. Annyi szent igaz, hogy még ma egy kása szem se volt az urunk szájában, márpedig, ha az ember nem eszik, akkor isten az atyám, baj van a faluban. Igaz-e, Jancsi öcsém?

- Való igaz – felelte Jancsi, kinek heti cipója szerdán estére rendesen fittyet vetett, s azontúl a szakácsné dugogatta kenyérkével titokban. Most is együtt ivogattak, míg a mennykőcsapás a kondér alá nem ütötte a flaskóját a két jó léleknek.

A szakácsné újabb üveget csúsztatott Pista bácsi mellé. Gondolta, mégpedig nem helytelenül hogy a bakator finom leve feloldja nyelvét az öregnek s majd csak kisül a nagy titok, amely egyre fúrta az oldalát. Mert teljességgel nem hitte, hogy a vén ravasz ne tudna valamit. Így még soha, de soha nem jött haza az ő urok. Egy árva szót ki nem ejtett piros képe olyan volt, mint a fal; szeme alján kékes karikák gyűrűztek, fejét komoran leütötte s valósággal támolyogva ment a szobájába.

Az öreg nyelvét fel is oldozta a nemes folyadék, sok tarka dolgot elmesélgetett a telelés gyönyörűségeiről. Mindig grófok, hercegek szolgálattévői közt forgolódott, alább nem ment. – Helyre egy nép az, Jancsi öcsém, finom pallérozott nép, amellett mennykő úrias, még idegen nyelven is beszélget mindegyik. Sokat eltanultam tőlük én is, mert hát magam sem vagyok holmi lótyomfitty legény, két csillaggal hagytam el a regementet, arra pedig rá kell szolgálni öcsém.

- Nocsak, mondjon valamit azon a más nyelven, Pista bácsi; én nagyon szeretem hallgatni – kérte a szakácsné.

- Teszem azt, ez a bor most nekem nagyon csúszik, húgom – (leöntött egy pohárral), hát erre azt mondom: „manyifikus”. Vagy pedig egy szép lovat látok, hát arra is azt mondom, hogy „manyifikus”. Ha téged megszólítana egy hercegi szolgálattevő (az öreg sohasem nevezte inasnak), hát így mondaná: „Má ser Babetta (vagy aminek már hínának) ik liber Komm nak spaziren.”

A szakácsnénak rendkívül tetszett, Jancsi szájtátva hallgatta s mind a hárman őszinte bámulattal teltek el a teméntelen tudomány látásán, melyet Pista bácsi magára szedett a fővárosban.

Aztán a színházról beszélt, hová sűrűn eljárogatott. Egy akkora lámpa lóg a közepén Jancsi öcsém, mint egy száz akós hordó, hogy sokat ne mondjak. De leggyönyörűségesebb a fehérszemélyeket nézni, mikor húszan-harmincan kijönnek táncolni. Tyűh, öcsém, az ám valami, az ember szeme elkáprázik tőle. Ruha nincs rajtuk, csak egy darabka rózsaszínű felhő.

- Felhő! – szörnyűködtek mind a hárman.

- Valóságos felhő – erősíté az öreg. – Nagyon jól kivehettem, mert a legmagasabb helyre kerültünk minden este jó barátommal, a hercegi szolgálattevővel.

az öreg sűrűn fojtogatta a flaskót, nyelte a bort és beszélt szapora nyelvvel. A szakácsné egyre nagyobb kíváncsisággal leste a titokkipattanását, de hasztalan. Az éjszaka is beborult csendesen a szép vidékre; a májusi ég tiszta boltozatáról menyecske-szemű csillagok ezrei mosolyogtak a földre, hol György úr szemét lezárta az álom a múlt napok fáradalmai után. Hálószobája ajtaját maga zárta be, a kulcsot kétszer fordította rá, szokása ellenére; az ablak függönyeit lebocsátgatta, fatábláit gondosan betette. És íme, az ajtó felnyílt, a sugár, karcsú árny zajtalanul suhant be rajta és leült az ablak mellé. Halvány, szelíd arca az alvón nyugodott, finom kis kezén szaporán járt a horgolótű, valami parányi ruhácskát készítgetett. A szobát nappali világosság árasztotta el, a napnak beömlő meleg fénye halkan rezgett a szorgalmasan dolgozgató alak sötétbarna haján; fényes sugarában meg-megvillant kezében a horgolótű. Azután fölkelt, s együtt mentek ki a kertbe. Csevegtek, nevetgéltek, a sugár alak kibontakozott karjai közül és messzire elfutott a porondos utakon, elbújt az árnyas fák között és csengő kacagása bejárta a téres kertet, amikor a keresgélő rábukkant. Később a dada jött velök szembe, izmos karján egy rózsás arcú kicsike gőgicsélt. Az ifjú anya elvette tőle a kicsikét, karján himbálgatva, csókolgatva, kebléhez szorongatva szaladt vele a hársak alá és enni adott neki. Ő pedig leste a hárslombokon át, amint az anya táplálja kisdedét.

Az álom fordult, más képeket kezdett rajzolgatni a lélekben,mely nem alszik soha, ébren van örökké,lát, hall és érez az éjszaka mély csendességében is. Ajtódra hasztalan fordítod rá a kulcsot, te alvó ember,lelked szemei előtt felnyílik az szüntelen; az éjszakát hiába tetted még sötétebbé magad körül; azért látod az égő viaszgyertyák fényét a ravatal mellett, látod a zokogó anyát, a kővé meredt ősz apát; hallod az orgona bánatos hangjait, a harangok gyászoló zenéje egyre zúg füledben. Tested ott vonaglik az ágyon, melled sóhajt és hörög, agyvelőd ég a rémképek látásán, miket örökké ébren lévő lelked rajzolgat elődbe éjszakáidon.

Még kimerültebben kelt föl, mint tegnap. Arca fakóbb volt, olyan nyomok mutatkoztak rajta, mintha átdőzsölte volna az éjszakát. Lement a kertbe, melynek gondosan ápolt virágai, dús lombozatú fái életet, vidámságot leheltek mindenfelé. Mosolygott az egész természet; a méhek zümmögése, apró madárkák reggeli dala töltötte be a balzsamos levegőt. És ő leütött fővel, komoran kóválygott az illatozó fák árnyában; mikor a hársakhoz ért, hirtelen megfordult és visszaballagott a kastélyba.

Az öreg Pista alássan jelentette a tornácon, hogy az orvos úr odabenn várakozik őnagyságára.

- Ki hívta ide az orvost?

- Magától jött kérem átossággal. Azt mondta, járója volt errefelé, hát föltekintett, minek utána hallotta, hogy megjöttünk az estve.

Kedvetlenül lépett a szobába; az orvos meghökkent, mikor eléje nyújtott kezét megszorította.

- Nagyon rossz színben van, mi lelte?

- Semmi. Egy pár éjszaka rosszul aludtam, annyi az egész. – És tétovázva tekintett az orvosra, mintha félne a gyanúpertől hogy menten kiolvassa szeméből álomlátásait.

- Majd porokat írok fel; tessék azokból bevenni kétóránként egy evőkanállal. Savanyút ne egyék, zsírosat se. Húst ehetik, de a tésztákat jobb lesz elkerülni. Nézzük csak az ütőerét. És megtapintotta az ütőerőt, mialatt szörnyű komolysággal nézett a szoba falán egy pontot, ahol éppen a György olajfestményű képe függött bajusztalan korából. Gomboljuk csak fel a mellényét. És felgombolta a mellényét maga s erősen odanyomta a fülét hozzá. – Vegyünk csak mély lélegzetet. – György mély lélegzetet vett. – Vegyünk még egyet. – György még egyet vett. – Feküdjünk csak hanyatt a kanapén. – György hanyatt feküdt a kanapén. – szorítsuk csak vissza a lélegzetvételt. A vérkeringés rendetlen, ettől származik a rossz álom. Meglévén az ok, megvan az okozat. A húsételt is elhagyjuk; erős marhahúsleves legjobb lesz; bort ne igyék, sört lehet. Délután még eljövök.

- Délután elutazom – mondá György komoran, a mellényét gombolgatva.

- Hová, ha szabadna kérdenem? Ámbár az utazás nem ajánlható ebben az állapotában, mindazáltal jót tehet a kellemes izgatottságnál fogva.

- Párisba megyek.

- Az már egészen más; azt hittem, csak a szomszédságba. Párist magam is ajánlhatom. Hanem a porokat méltóztassék magával vinni. Kitűnő szer, mondhatom, mire odaér, a bajnak nyakára hágott tejesen.

Pista bácsi az ebédnél tudta meg, hogy újabban útra kelnek. Alig várta, hogy kipattanhasson a konyhába a friss hírrel. Lesz min rágódni megint. Most csak úgy kutyafuttában újságolhatta el, mert sietni kellett a pakolózással. De azért lenyelte a flaskó bakatort s mikor szájhegyre csípett pipája mellett kibökte a szót, hogy Párisba mennek: Jancsi nagy merészen vágott neki a kérdésnek:

- Eszik-e azt, vagy isszák, Pista bácsi?

- Mit öcsém?

- Már azt a szót, hogy Páris.

- Város az, Jancsi öcsém. Mikor a taliánok közt lógereztünk, hát csak minden nap megfordultam benne, mert Majlandhoz olyan közel esik, hogy a tyúkok is összejárnak kapargatni. Hanem Párist már franciák lakják, nem taljánság.

- De mi a követ kereshet ott a mi urunk, nem gondolja, Pista bácsi? – kérdé a szakácsnő.

- Nem én húgom, semmit. Mit tudja azt a közember, vagy még a káplár is, hogy mit akarhat a generálisa, mikor kiadja a parancsot, hogy hajnali négy órakor az ezred indul.

- Nagy igazság – ütötte rá Jancsi a fejével.

- De ez a nagy hirtelenség lelkem, Pista bácsi, mégis csak szörnyűség.

Az öreg felhúzta bozontos szemöldökét, vállat vont és nem szólt semmit.

VI.

György belevetette magát a világváros örökösen nyüzsgő zajába. Kényelmes lakást bérelt, nappalait a szabadban, estéit a színházban töltötte. Szünös-szüntelen járt-kelt, nézegetett, bámult. Ami halandónak élvezetet nyújt, ami a lelke nehéz gondolatától elterelni képes: ő mindazt igyekezett megszerezni. Teli marokkal szórta a pénzt, éjszakákat virrasztott át bor és kártya mellett. És az a fakó képű, szúrós tekintetű ember olyan szerencsével játszott, hogy utóbb belecsömörlött a szerencséjébe. Az aranyok csengése mellett a pisztoly csattanását is hallani vélte, mely kioltja az ember életét,kitől utolsó aranyát is elnyerte. Megutálta a játékot, s ezekben a napokban Pista bácsi kérges tenyere sok csengő ércet markolgatott. (Bezzeg örült neki a vén sas szörnyen, napjában tízszer is előszedegette sárga csikóit s egyik markából a másikba olvasgatta nagy gyönyörűséggel.)

György tehát valóságos harcot folytatott a néma árny ellen és fegyverei a bor, kártya, a világváros zaja eltompultak a harcban. Az árnyat nem győzték le, nem űzhették el. Ember, te egy testetlen, néma árnynak lettél élettársává. És nem látod-e, hogy a földteke egy másik pontján hasonló harcot folytat a mi kis barátunk, a mázas csuporral, melybe „altató dal” öntöget a Boris néne ráncos keze. Óh György, tekintsd meg ezt a harcot. A mázas csupor nem gyengébb ellenfele ám a kisembernek, mint neked a néma árny. Neki nincs fegyvere, ami volt, kicsavarta kezéből Boris néne. Félkosztra fogta a kisembert, mivel az új tanyán gonoszul kezdte magát viselni. Olyan jellemvonások nyilatkoztak benne, melyeket a jó nénike (mint régi nevelő) nem tűrhetett. Nevezetesen az ordítás. A hajlékkal nem volt-e megelégedve parányi embertársunk, vagy a rendszer (erős bekötözés a kácsatollas kérges dunnába) ellen volt kifogása: elég az hozzá, hogy egész napokon át majd fölvetette a házat. – Példája elragadt apró társaira is, a hét kis duda olyan hangversenyt csapott a vityillóban, hogy Boris néne egyre dugatta a fülét s pattogó tűz mellett morogva főzögette az „altató dalt”.

És a harc megkezdődött. Félkosztra került kis barátunk; szentül hitte, hogy a mázas csupor meleg tejecskét rejtegett párolgó öblében s mivel éheske volt, mohón fogadta az italt. Keserű csalódásához savanyú képet vágott, de már késő volt: az „altató dalból” néhány kortyocska lecsusszant. Így került a kis várkiéheztetés által Boris néne kezére. Őt a mázas csupor, téged a néma árny győzött le, óh György! Te Párisba menekültél a harc elől, ő a lábát sem húzhatta ki kérges dunnájából. És a harc épp úgy elfonnyasztotta őt is, mint téged. Gömbölyű, piros arca akó lett, mint a tiéd, kövér kis  termete összeesett, mint a te deli termeted.

Hiába menekültél ide. A nagy embertömegben elvesztél ugyan,m int egy porszem, de kísérő árnyad feltalál itt is. Mert éjszakája van ám a világvárosnak is; az a négy fal épp úgy megnépesedik az éjfél óráiban, mintha csak kastélyod hálóterme volna. A te árnyad elől nincs távolság, bejárja veled a földtekét, követ a tenger hullámain, míg egy parányi lélek cseng benned te boldogtalan, nyomorult ember. Már egy hónapja hordozod magaddal ez árnyat, miért reszketsz előtte most is? Nézd, soha nem nézett még szelídebben reád, mint ezen az éjszakán. Ablakod nehéz selyemfüggönyei suhognak, onnan jött kelet felől.

Karján egy gyermek is nyugszik némán, csendesen; sötétbarna szemeit lezárta az örök álom; sipongató piros ajka már nem viaskodik a mázas csuporral. Látod a karcsú árnyat, szeme ragyog az örömtől, hogy most már övé, egészen az övé kisdede. Mért vacognak össze fogaid György, mért szepegsz, vonaglasz puha ágyadon, Hisz mind a kettő csak árnyék: hullámsírjában jól el van temetve az egyik: a fehér fakoporsócskát pedig négy lábnyi rög takarja, vidám kis barátunk feje jó puha gyalláson nyugszik; alhatnak csendesen, békén a végső trombitaszóig.

Ha a világ láthatna most György, hogyan heversz izzadságtól összepállott selyemágyadon, hogyan zsugorodik össze deli termeted, hogyan nyöszörögsz mint egy nyavalyás gyerek, aki mellett lámpát éget a dajka egész éjszakán, mert fél a sötétségtől, hogy bújsz a takaród alá: restellnéd a dolgot nagyon. Hogy ne restellnéd te, a büszke férfiú, a lovagias úr, a kényes becsületű dalia, ki töltött pisztoly elé dülleszted melledet egy görbe szó miatt. Most pedig oldalba rúghatna selyemágyadon egy utcai kölyök is, olyan gyáva, tehetetlen tömeg vagy éjszakáidon.

Málnáson alig ismertek rá,mikor visszatért. Nem is láthatta ugyan más, mint a kastélybeli cselédség nem ment sehová. Legfeljebb a kert árnyas utain őgyelgett, bambán meresztve szemeit maga elé. A vén Pista rendesen utána ment s a szakácsnénak fejcsóválgatva mondta már egypárszor. „Nem szeretem az úrnak állapotját.”

És a jegenyék ingó lombjai közül felzúdult a harangok gyászoló zenéje s az orgona reszkető fohásza, a hársak alatt a karcsú árny suhant kisdedével a karján.

- Mire harangoznak, István?

- Nem harangoznak most, nagyságos uram. A szél zúg a jegenyék közt.

- Mit keres az a nő a hársak alatt?

- Nincs ott senki, jó uram. Nem jobb volna, ha lefeküdnénk, jöjjön nagyságos uram, pihenjünk le.

- Nincs semmi bajom, csak rosszul aludtam. Elmegyünk a paphoz, holnap gyász isteni tiszteletet tartunk a templomban, bemégy a városba viaszgyertyákért, a pap ravatalt készíttet, az oltárt bevonja gyásszal, én mellette imádkozom.

Többet nem szólt s leütött fővel ment végig a  falun, az emberek köszönését nem fogadta, csak maga elé bámult a földre meredten, bambán.

Egy egész órát töltött a paplakban, István kint várakozott rá a kapu előtt. És másnap reggel a kis templom harangja megszólalt, gyászoló hangja végigcsengett a nyári nap fényében mosolygó völgyön. A gyászravatal mellett viaszgyertyák lobogtak, a tömjén illata szállt a tisztán kékellő menny boltozata felé a kis orgona remegő fohászával együtt. És az összetört lelkű ember ott ült a ravatalfejénél némán, egyedül, mint egy bolyongó árnyék a siralom ezen völgyében.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 161-202. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása