2016. okt. 5.

Békefy Antal (1859-1907): Pokol






Ártatlan lelkeket, melyek még tündér-udvarlókról álmodoznak, nagyon könnyen meg lehet riasztani.

Könnyebb elfogni csak úgy szabadkézzel egy madarat, mint a megriasztott lánykát kényszeríteni, hogy belenézzen azokba a szemekbe, melyek megijesztették.

Vagy amely rossz szemekre kimondta a papa, vagy a mama, hogy azokba egy jól nevelt s jó házból való lánynak nem szabad soha beletekinteni.

Persze megesik, hogy az eltiltott szemeket nem fogja meg a papai és anyai kiátkozás. Mert végre is a lány nem mind egyforma.

Azok a puha anyai kézzel jól dresszírozott üvegházi ártatlan lelkek, melyek szülői engedéllyel mernek szeretni, nemigen ritkák.

Majd annyian vannak a sajátságos szűz lelkek, ahány a szerencsétlen házasságok száma.

Sokszor egészen az ember szeme előtt folyik le a különös eset, hogy az ártatlan szívben föllobbanó első szerelem lángját elkoppantja a mama. Éppen mint valami rosszul égő gyertyát. S ha azt mondja a mama, hogy vége legyen: alig mer az a bohó, félénk szív dobogni.

Lassankint pedig meggyőződik, hogy nem lehet olyan embert szeretni, akit a mama nem akar.

Aztán várakozik békén az a buta, remegve dobbanó szívecske, míg egyszer a mama előránt a fülnél fogva egy hájas, szeplős fickót s azt mondja: Ez a tiéd.

Némelyik később belehal, némelyik meghízik.

Hanem aztán istenien csalfa az a kislány, aki eleinte remeg ugyan egy kicsit, de még jókor a talpára áll, mint egy fölzendülő cherub pici cipellőcskéjének hegyével fölrúgva a házi törvényeket, a papa és a mama esküdt ellenségével titkon konspirál.

A fölzendült ártatlan lélek vagy diadalra jut szépszerével, vagy megszökik. (Persze nem egyedül.)

Azonban ha leveretik: meg tud halni, mint egy hős. Az ólomgolyót néha ki se bírják venni abból a szilaj, makacs szívből, mely szülői engedély nélkül mert szeretni...

Van itt egy kedves zsenge hajtás, aki alig lépte túl az áldozás korát: az én kis ártatlan barátnőm, a búzavirág szemű Vica szintén ama bájos vértanú szüzek közül való, akik csak szülői engedély mellett mernek szeretni. Mert ő is igen jó házból való, jól nevelt leányka.

Sokszor egészen az ember szeme előtt folyik le a különös eset, hogy az ártatlan szívben föllobbanó első szerelem lángját elkoppantja a mama. Éppen, mint valami rosszul égő gyertyát. S ha azt mondja a mama, hogy vége legyen: alig mer az a bohó félénk szív dobogni.


A szánandó angyal ezen kívül vallásos buzgóságban lőn nevelve: hiszi a mennyországot, mely az engedelmes kislányok számára van teremtve, hisz a poklot, ahova a mama szerint minden engedetlen leányt tüzes rúdon hurcolnak be az ördögök. Kívülről tudja a kis szent szüzecske Cecília, Ágotha, Erzsébet s valamennyi asszonyi szent megható legendáit.

Hanem egyszer a jó Isten, meg a szentek tudnák, hogyan: a templomjáró, misehallgató kicsi lány azt vette észre egy napon – éppen a templomból kijövet (ahol ifjú ördögök fixírozták az ájtatos angyalokat) -, hogy szívecskéje nem éppen úgy ver, ahogy a mama fölhúzta. Össze-vissza tiktakkol egy pár szelídebb fajtájú szem tekintetétől, amelynek a tulajdonosa határozottan a legrosszabb partik közé tartozik, lévén neki kis hivatala és nagy adóssága. Ezen kívül kikiáltott csábító.

A tilalmas pár ördögi szem delejes varázsának azonban azonnal véget vetett a gondos mama egy kis házi orvossággal mely a következő erős tilalomban nyilvánult:

- Őrizkedjék gyerek attól a rossz kamasztól, aki a pokolba visz, ha rá hallgatsz.

Nyert szájú naturalisták nevessenek ezen az ártatlan romantikán, ami megrettentett hősnőcskénk liliomtisztaságú lelkében megnyilatkozik, de tény, hogy ő a legnaivabb bigottizmussal rettegett a szíve elé tartott rémtől mely a mama szerint az olyan kislányt, mint ő, a pokolba viszi egyenesen.

A köszönését se fogadni ezentúl a Bán gyereknek. Aki pedig az imént még ama szerencsés tündér-fickó volt, aki egy napon a kisleány szűzi álmában rózsaszínű felhők közül pusztán csak azért szállott alá, hogy ennek a szent lelkű liliomszálnak apró lábai elé omoljon hő szerelmi nyilatkozással.

S alig hogy megtalálta, máris elvesztette a kedves lány ezt az álmát. Mivelhogy a mama nem adta i az engedélyt az első szerelemre...

Oh, édes száműzött első szerelem, mely rettegve húzódik meg a megriasztott lányszív legmélyebb zugában s ott haldoklik könnyek között, mint a letépett liliomszál, melyen még rajta csillog a harmat...

De a Vica első szerelme leriasztva a szív mélyére, ott, mielőtt megkezdené a haldoklást, bármint retteg is a pokoltól – egyelőre várakozó állást foglal el.

A mesékben, meg valahol a középkori legendákból vannak ilyes ártatlan, imádságos szájú kis szentek, mondják olvasóim,amiben igazuk van. Ámde higgyék meg, hogy amaz üvegházakban, amikben manapság a modern eladó angyalokat nevelik, épp úgy kivirul az ilyen hajtás, mint az a másik, aki az iskolapadban tizennégy tavaszos vérével huszártisztről álmodik.

A mai nevelőintézetekben egymás mellett ülnek ezek.

Természetes, hogy az a bolondos tündérfickó, a „rossz kamasz” csak azért sem hagyta annyiba a dolgot. Szép fiú volt, s fekete fényes hajfürtjei, ha mint egy epekedő tündérkamaszhoz illik, az átellenes ház eperfájához hajtotta a fejét, plasztikus rendetlenségben hullottak le sima, nemes homlokára.

Vicuska mindenféle imádsággal űzte magától a kísértést.

Jól elfüggönyözte az ablakot s lázas kis fejét két tenyerébe szorítva ártatlan lelkének egész fölháborodásával gondolkozott azon a szomorú dolgon. hogy lehet valaki olyan gonosz, hogy a kislányokat a pokolba viszi.

Mármost irtózni kezdett szűzi álmainak egykori tündérlovagjától.

Ez azonban okos fiú volt és írt egy szép levelet a megriasztott ideálnak, aki a megrázkódás e napján többet imádkozott, de az imádságos kiskönyvben benne volt a tündérúrfi levele.

Ez pedig tele szerelemmel, tele édes csábítással, tele reménnyel, aranyfüsttel, amint már az efféle körmönfont tündérfickók szokták megírni a szerelmes leveleiket.

De szörnyűség, amit a kiátkozott tündérkamasz kíván:

Ha meghallgatja rajongó imádójának szent hitvallását, ha érzi, hogy szeret, úgy jöjjön ma alkonyattájon az alsókert elhagyott méhesébe, ott várom az én aranyszárnyú édes méhecskémet stb.

Na, szent Cecília, Dorottya és a többi szent szüzek, most segítsétek ki a bajból kis tanítványotokat, a remegő aranyszárnyú méhecskét. Az imádságos könyvben elrejtett levélre csak úgy hull a harmat a szent kisasszonyka szemeiből, aki vergődik tanács- és akarattalanul, mint a megázott kis méhecske a virágszirmon.

Pedig milyen egyszerű lett volna a szabadulás. Odaadni a levelet a mamának. Azt ugyan el nem viszi semmiféle tündér a pokolba.

Igen ám, de mikor éppen ez az egyetlen mentő gondolat nem jutott a szegény kis áldozat eszébe. Sem a szívébe, ahol egyszerre kilépett várakozó állásából a szerelem...

Vissza, vissza, hessegeti a kislány sírva, eszébe jutván a mama ijesztő szavai: „Pokolba visz, ha reá hallgatsz.” Az óra is azt ketyegi már. A kis kanári is azt pöntyögi a kalitkában. Az utcáról behangzó zsongásban is azt hallja.

Jóságos szent barátnői, akik máskor olyan jó tanácsot adtak neki, most elhagyják. (Hja, a szentek nem értenek a szerelemhez.) Végre is magának kell határozni, és csodálatos bölcsen okoskodik az ártatlan lélek.

Úgyhogy ő nem megy a pokolba semmi áron, de hogy lássa az a vakmerő, hogy ő milyen erős, hogy fittyet hány az egész dologra, ki fog menni az alsókertbe, virágot fog szedni és dalolni, igen, vígan dalolni, hogy az ott meghallja a pokolban, ahova őt csalogatná.

S mennyire örül, hogy a virágok is az ő pártján vannak. Alig vették észre, amint végigsuhan lopva a fák között, máris hajtogatják előtte szagos kis fejecskéiket s megszólal a liliom elsőnek:

- Jó napot, kistestvér, be ne menj a méhesbe.

Aztán a rózsa:

- Dalolj nekünk szépet. Az előbb ugrott át a falon, vigyázz.

A szegfű rázogatja borzas, illatos fejecskéjét:

- Üdvözöllek, szépséges Vicácska, szakíts le engem, de ne vígy be a méhesbe.

Megkönnyebbülve szakítja le a virágok tündére a szerelmes kis szegfűt s ajkához emelvén szentül fogadja:

- Ne félj, téged szeretlek...

Aztán az ibolya, levendula, rezeda, harangvirág s a többi mind tudnak neki mondani valami szépet, hízelgőt és gratulálnak nagy lelki erejéhez.

Csupán az a szál kacér pipacs, mely a hajlongó pitypanggal ölelkezik bent a fű között, zavarta meg egy kicsit, ledérül biztatván őt:

- Csak előre, előre, ott vár reád...

Valamennyi madár mind megszólal. Mind azt dalolja:vár reád. Egy kis csíz épp arra száll, amerről a fák közül ide látszik a pokol mohás födele. A pintyőke is odatart a rigóval együtt. Erre-erre az út...

S remegve, riadtan száll utánuk a lány fától-fáig. A virágok elkezdenek reszketni a szélben, a madarak örömdalba fognak, a leány édes ajkán pedig a pokol szájánál a száműzött szerelem könnyezve, de diadalmasan fölsóhajt:

- Bocsássatok meg, kis virágaim, de én – bemegyek.

Bement. A szellő félreveri a harangvirágot. A pipacs csókolódzik szerelemittasan a pitypanggal. A madárkórus a virágakadás hozsannáját zengi. A liliom búsong kis testvére sorsán s fényes harmat ül ki a szemébe; a fényes füvek egymáshoz simulnak szeretettel, a rögök vékony erei közt a bogarak párosával összebújnak, pille űzi a pillét, amoda ni a kis tornyos ház ereszén galamb csókolózik a galambbal...

S egyszer csak jön a mama nagy viharral. A virágok-e, avagy a kapásné vitte véghez az árulást, az már most egész közömbös dolog. Tény, hogy a mama sárkányszerű viharzással megjelent, utána jő dohogva a papa...

- Vica te! – süvít be a mama a pokolba.

Ettől a hangtól az igazi pokolban is megijednének, hát még...

A megrémített pokol nem felel.

- Gyere csak ki! – kiált a mama újfönt, s midőn látja, hogy megszűnt a hatalma a pokol fölött, berohan s a homályos zugból a kezénél fogva húzza maga után a hangosan síró angyalt.

Ez pedig magát az ördögöt cipeli magával a kabátja csücskénél fogvást...

Mennyei látomány volt, mikor ezek a pokol szájában megjelentek.

Magánkívül kiált rá a mama a kompromittált angyalra:

- Mit tettél, szerencsétlen?

- Semmit mama, kíváncsi voltam a pokolra.

De nem ereszti el a rossz kamasz kabátját.

Mi természetesebb, minthogy a minden szent szüzek kompromittált kis tanítványát a pokolból egyenesen a templomba vitték volna ezzel a rossz kamasszal, hanem a dispenzáció nem lévén kéznél, meg kellett várni a kihirdetést.

De az eljegyzést hamarosan közzétették, mert másnap erősen lábra kapott a gyalázatos rágalom, hogy Vicuska a pokolban volt.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 336-344. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása