2016. okt. 7.

Babits Mihály: Isten kezében




KERESZTÉNY MAKÁMA

Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg – úgy e versből e prológ.

Egy középkormélyi theológ – gondolhatta, gondolom – (nem skolasztikus talán – ki üvegből fújja várát színtelenre – hanem kinek üveget fest lelke szennye – kinek minden régi szó egy régi kép – testi misztikus talány – mert az eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg – s csak a test a misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép) – egy ily ős poétadoktor: nagy palást, tanársüveg – bájos régi doktorom – gondolhatta, gondolom – úgy mint én diákkoromban – pécsi kis templomban – volt török mecsetben, pillér rejtekén – zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől – ideges gyerek, szegény – nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl – láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára: - látni mégis, mert mögötte... reszket az... aranyangyal... lába szára... – elcsavart barokk lábszára, sűrűn arannyal eresztett –mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket – meztelen. –

*

„Elhiszem, mert esztelen.” –

Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi Írás – hogy az Úr saját alakját adta volt az ősagyagnak – istenképet az embernek, bár az Isten testtelen. – Testtelen és képtelen – testtelen, mert végtelen – végtelen és kezdtelen – elhiszem, mert esztelen – (gondolhatta, gondolom) – esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. –

Így „Az Úr kezében élünk”... egy óriási Kéz – szó szerint a testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók – (képzeld bájos doktorunkat kúszni turpi méltósággal – a hüvelyk alatti bütykön... ilyet tán már álmodál... – vagy szép nőt kínál a Nagy Kéz. ízes étket drága tál) – szó szerint – test szerint -: mid az Úr kezén mi aprók, szende szentek, ravasz rablók, - én... te... mind... – (ez egy óriási Kéz) – itt úgy mit Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert mindenütt van az egész – mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen – (képzelem, mert képtelen) – mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi Kéz. –

Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal árkos. – Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere mállik – szertehíznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva már a kéz egy sárga táj – nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig – és e sárga tájon minden-minden rajta – egy-egy tornyos város, mint egy cifra torta – hegy... kazal... víz... nagy hajó – messze sínen éjhált waggon... szaladó masínatáltos – itt úgy mint Amerikában... rajta fellegkarcoló – rajta jár, ki merre megy – mindenütt van: ezeregy –minden alatt, mindenütt e sárga Kéz – térdem alatt pécsi kis templomban – (gondolám diákkoromban) – kóruson, földszinten, rajta térdel minden néki hódoló – szinte rémlik üvegárnya, fürtbe, levegőbe – hogy a szószéket, papostul, tartja lebegőbe – s talpa alatt a pillérnek rajza terped e tenyérnek messze málló jósvonások nagy memento „M”-je vásog – minden alatt a nagy „M” láttalan és sejttelen – mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó – mert egy tejes végtelenség minden isten-sejt-elem – végtelenbe vastagodva Isten minden ujja szétáll – olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a határt látod s ez határ nélkül való. – E tenyérnek bőre színén mozog hát a féregember – nem mint egy kató-bogár, mely ujjról ujjra sétál: - még a szomszéd pórusig sem álmodhatik sejteni...

Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!

- Vagy leejt, ha meghalok? – Szédültem diákkoromban – pécsi kis templomban – szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok.) –

Ó, nem ejt, hová is ejtene le – ahol őrt nem állna tárt tenyere? – Hanem minket, akik itt – kívül húsa végtelenjén – végtelenje színe fennjén – kivirágzunk egy kicsit – egyenkint e roppant – kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant – és szorít, szorít, szorít – úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: - előbb szemét elborítá – aztán lelkét kiszorítá – aztán húsát szétporlítá – aztán-aztán mindmaig – őrli-őrli csontjait...

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.