2016. okt. 7.

Ányos Pál: Az isteni gondviselés



Hol van olly Istenség, mint Te, ki karoddal
Mindent teremtettél, s éltetsz hatalmaddal?
Tőled függ e világ roppant épülete,
Tőled e kerekség minden szegelete,
Istene vagy Szeráf égő szerelmének,
Istene legkisebb plánta gyökerének.
Minden, ami lebeg, piheg, gondolkozik,
A te teremtésed, s tenéked áldozik.
Mennyire a szellő röpül fuvásával,
S mennyire a nap hat arany sugárával,
Elérsz végezetid örök hatalmával,
S tetszésed szerént bánsz kezed munkájával.

Vétkesen álmadoz Epikur magában,
Ugy föstvén istenét fényes trónusában,
Mintha nem ügyelne e szép kerekségre,
Mellyet semmiségből hozott fényességre:
Mert az a hatalom, mellyet teményünkkel
Tisztelünk egébe, s imádunk szivünkkel,
Mint atya, ugy vigyáz, kedves szülöttyére,
Kegyességgel teként nagy teremtésére.
Hát talám ki lelket alkotott testünkbe,
S gondolkodó erőt gyullasztott eszünkbe,
Nem ügyel ő róla tett itéletinkre,
S nem néz hálaadó érzékenységinkre?
Hát talám, kit minden állot életével
Magasztal, s dicsekszik illy teremtőjével,
Nem fog gondolkodni azok tartásáról,
Kiket elevenné tett semmi voltáról?
Ó ha a féreg is érdemlett teremtést,
Mért nem érdemelne tőle gondviselést?

„Mit, még a féreg is, kit mi megvetéssel
Nézünk, s megtapodunk gondatlan lépéssel,
Érdemelné, egek kék boltozattyáról,
Hogy reá tekéntsen Isten trónusáról?
Nagy csekélység volna ollyan méltóságnak,
Ki karjain nyugszik örök boldogságnak!”

Igy szól az emberi kevél vélekedés,
Kit szin csiklandoztat, s muló képzelődés,
És csak az érdemes mély tiszteletére,
Ami arany sugárt borithat szemére.
Ó te, ki igy itélsz okoskodásoddal,
Elhiheted, csudát tapodsz meg láboddal!
Teremts egy olly férget, ki éljen s érezzen,
Ki éltét szeresse, s élelmet szerezzen.
Ha nincs annyi erőd, imádd teremtőjét,
Imádd olly csudának, mint te vagy, szerzőjét,
S valld meg, hogy érdemes az Isten gondjára,
Ki ezt is teremté világ csudájára.

Nézz egy virágokkal befestett mezőre,
Melly illattyát bizván estvéli szellőre,
Elődbe röpiti, s kér, hogy nézz reája,
Melly kies térségre, s melly szép bokrétája!
Valld meg, nem látod-e minden virágjában
Azt, ki százezerszer szebb magosságában?
Mondd, ki ékesitti ama telekeket,
Hol gazdag kalászok lehajtyák fejeket,
S ki hullattya harmat ezüstös cseppeit,
Hogy itassák búza szomjus gyökereit?

Ott egy pataknál ülsz, melly szép csergésével
Fut a virágok közt kristályos vizével –
Kecsegtet, s szivessen nézed kis habjait,
Szivessen tekénted illatos partyait –
Mit gondolsz, hát ennek ki intézte uttyát?
Ki szerzi vizeit? s ki tartya fenn kuttyát?
Im, látod a gondos természet képéből,
Hogy Istenének él gondviseléséből.

Látod ott egy terhes felleget messzéről,
Melly minden fényt elűz az egek térjéről;
Előrebocsáttya süvöltő szeleit,
S ugy közelget, szórván pusztittó tüzeit.
Kárpát bércekeit vélnéd formájából,
Vagy Etnát lángokat okádni torkából,
Ugy nyulik felfelé setét tornyaival,
Megrázván a földet bus morgásaival.
Retteg a természet egész erejében,
Rettegsz te is kunyhód setét szegletében,
Védelmért sohajtasz; félsz ménköveitől,
Félsz az Istenségnek erős kezeitől.
Mint midőn kis madár sziklás rejtekéből
Látván a sólymot repülni fészkéből,
Elbujik az erdők berkes homályában,
Várván üdvösséget tölgyfa odujában:
Nem érzed-e ekkor teremtőd karjait,
Ki száz halál közt is fedezi fiait,
S ámbár fejed fölött csattog mennykövével,
Mégis védelmezni tud kegyességével?
Csak hálaadó légy, s áldd fényességében
Azt, ki atyád, noha mennydörög egében.

Menjünk most Lybia fövény hegyeire,
Nézzünk a felhőkig nyuló fenyvesire,
Megláttyuk, hogy szalad kis őz rejtekiben,
Hallván az oroszlányt bőgni erdeiben.
Mért fél? mért szalad el határja széllyére?
Hogy tudja gyilkossát, s mért vigyáz éltére?
Nézzünk tovább minden állatok nemére,
Melly hiven igyekszik mindegyik végére.
Azok, kik tanyánkban eszik bagláinkat,
Békességgel hordják terhes jármainkat,
Kik pedig még vadan járják határinkat,
Rettegik halállal töltött puskáinkat.
A sas fellegekig hat repülésével,
Féreg pedig porban mászkál kis testével,
A méh eledelét önnön munkájából
Veszi, mellyet készitt tavasz virágjából,
A karval pediglen hajnal hasadtával
Kirepül az égre, s ott lebeg szárnyával,
Vigyáz mindenfelé, hol kapna prédára,
Azután, mint villám, lecsap a pajtára,
Felfüggeszt egy szeléd galambot körmére,…
Ó láttam, hogy vitte kegyetlen fészkére!
Mondd meg, ki tanittya e vad állatokat,
Hogy minden ész nélkül tudhassák tárgyokat?
Mondod a természet? – hát ezt ki szerzette?
Nemde az, ki ezt is vélek teremtette?

Ugy van. Mindenható, Te tanittod őket!
Te nőttetsz éltekre zöldellő mezőket! –
Hát én, kit nemessebb kezed munkájából
Emberré teremtél agyag kovásszából;
Én, kire rátetted titkos pecsétedet,
Ruházván lelkemre isteni képedet,
Én ne érdemeljem gondviselésedet,
Ki ész s szabadsággal imádom nevedet?

Ott egy virágocska halavány szinével
Jelenti, hogy elhal s mulik szépségével;
Itt egy szarvas  piheg elaggott mejjéből,
S készitti páráját kifujni testéből:
Ügyelsz mindegyikre, s intézed végeket,
Intézed enyészni kezdő életeket, -
Csak én, kinek lelke halál törvényétől
Szabad, s örökségre repül el testétől –
Legyek elrendelve sors vak erejére,
Melly felettem függjön, s hányhasson kedvére?

Nem! nem! nagy Teremtőm, gondolsz te miveddel,
Tekéntesz reám is atyai szemeddel.
Még midőn lebegtem a bus semmiségben,
Már el volt rendelve a nagy Istenségben,
Melly szempillantásban száll rám boldogságom,
S mellybe fog üldözni boldogtalanságom!
Ó te, nagy hatalom, látlak trónusodban,
Látom világunkat nyugodni karodban!
Te vezetted Sándort Persepol várához,
Te vezetted Cézárt Rubikon partyához,
Szomorú Spártának dőlő falaira,
Te vontál örökös fátyolt hamvaira.
Igy csinálsz várokat kórós pusztaságból,
S ismét pusztaságot kevély uraságból.
Látod a jövendő setét éjtszakáját,
S ugy rendeled ember szerencsekockáját.
Mindent elintézel szent akaratoddal,
S bé is tellyesittesz örök hatalmaddal.
Van tehát oly erő világunk rendében,
Kinek élünk, halunk gondviselésében.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.