2016. szept. 17.

Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. III.






Veresmarti a debreceni főiskolán. – Tanárai és tanulótársai. – A debreceni deákok háborúba vonulása. Veresmarti növekvő buzgalma. – Vallási kételyei. – Ceglédi, kecskeméti és kőrösi iskolamestersége és prédikátorsága. – Kőrösi híveivel menekül az ellenség elől Mátyus földére, Irmelyre.

Ámbár a tolnai főiskola azon felsőbb tanintézetek egyike volt, honnét mint láttuk, a növendékek további kiképzés végett egyenesen a külföldi felekezeti akadémiákra küldettek; Veresmarti Mihály azonban valószínűleg ismét mégis nem külföldre, hanem csak a debreceni főiskolába ment.* (* Csak elnézésből áll tévesen Franklnál „Hazai és külf.” iskolázás 15. lapon. Veresmarti Mihály János helyett, mint heidelbergi tanuló. A nevezett szerző közléséből tudom, hogy állítása, nem valamely ismeretlen kútfő nyomán, hanem egyszerűn a névnek leírás közt eltévesztéséből történt. Határozottan ugyan nem tudjuk: járt-e eközben a külföldön vagy sem. Iratai szerint mégis valószínűbb, hogy nem. ellenfelei vitái közt, ismételve a külföldi akadémiákra, s azok tanáraihoz utasítják. Gúnyosan veti viszont szemökre, hogy ők ott tanultak, mégsem képesek őt megcáfolni. Ezen főiskolák kiadott jegyzékei sem ismerik Mihályt, ámbár több Veresmartit említenek.)  Egy-két év múlva legalább ott találkozunk vele. Nem ismerjük ugyan a közelebbi körülményeket, melyek Veresmartit Debrecenbe vitték. De kétségtelenül a debreceni tanoda már akkor is a tolnainál magasabb tanintézeti lehetett, midőn Veresmarti tanulmányait bevégzendő, oda ment.

Debrecenben a bővebb egyháztörténetet, mint tudósít, különösen Tarack János tanártól tanulta, kinek előadásai nagy hatással voltak rá. Iskolatársai közül említi szegedi Lőrincet s a nagygyőri származású Szegedi Jánost és Szegedi Dánielt. Az utóbbi, mint debreceni prédikátor is ösmeretes, hol 1620-ban halt meg.

Beszéli, hogy akkor társai közül sokan elhagyva az iskolát a török háborúba mentek, és néhányan közülök Keresztesnél elestek.* (* Megtérése hist. 1. és 2. lap.)

Taraczk János Debrecenben már mintegy 1588 óta tanított. 1598-ban a wittenbergi, következő évben a heidelbergi akadémiákon járt. szokás szerint a tehetségesebb iskolamesterek egy-két évi tanítás után még a külföldi akadémiákra is kiküldettek. 1592-ben a debreceni főiskola legrégibb anyakönyve szerint Taraczk már ismét Debrecenben a főiskola igazgatója, rectora volt; 1598-ban pedig szatmári pappá lett.* (* Lampe i. h. 633 és 614. s a debreceni főiskola legrégibb anyakönyve kézirat mása Révész Imre szívességéből közölve.)

szegedi Lőrincz Veresmartinak említett iskolatársa is már 1589-ben fordul elő az anyakönyvben, mint tanító és segédtanár. A következő 1590-ben ismét Szegedi Dávidot és Jánost, és ugyanezen évben találjuk ezekkel egykorúlag beírva Laskói Istvánt, ki valószínűleg Veresmartinak Tolnán említett Laskai Bató István földijével azonos. Hasonlón előfordul egy évvel előbb a szintén ott említett Tolnai Rasoris Borbély István. Azonkívül egy Veresmarti Andrást és Herczegszőlősi Jánost is találunk ekkor beírva. Veresmarti Mihály nevét ellenben sehol sem leljük benne, ámbár határozottan említi mind nevezett tanárának, mind ottani iskolatársainak nevét, valamint az évet is, hogy ekkor 1593-ban nehányan az iskolát elhagyva távoztak a háborúba.* (* U. o. – Hogy a debreceni iskolában tanult, bizonyítja ezt szintén az Intő a tanító levél című munkájának a M. Nemz. Múzeumban létező példánya címelőző lapján található ezen saját kézirata: „† Eruditis Dominis Debreczinae Scholae alumnis, ejusdem quondam alumnus author mittit.”)

Valószínű tehát, hogy az anyakönyvben, melynek eredetije úgyis elveszett és csak egy 1680-diki másolata maradt fenn, - Veresmarti Mihály neve vagy egészen kimaradt, vagy hibásan beírva Veresmarti András, sőt lehet, talán a Herczegszőlősi János alatt is volna keresendő, miután azt is tudjuk, hogy Veresmarti Illés herczegszőlősi prédikátor fiai, s ezek közt Mihály is a Herczegszőlősi nevet, nem atyjok, de szülőhelyök nevét használták.

Veresmarti Mihály tehát, ki még 1588-ban Tolnán tanult, 1590-től fogva mintegy 1596-ig Debrecenben járhatott iskolába: Békési György, Taraczk János és Debreczeni Veresmarti János tanárok rectorsága alatt.


1596-ban ott találjuk még beírva Súri Mihályt is, mint iskolai seniort; ki később Veresmarti viszontagságos életében, mint pályatársa és utódja, majd barátja, majd vitázó ellenfele nagy szerepet játszott.

Ezen időben vette kezdetét azon nagy és hosszú háborúságok és felkelések sora, melyek akkor számos éven át folytonosan tartottak. A törökön nyert sziszeki és pákozdi csaták az alföldön, és a füleki győzelem a felföldön új reményt keltettek a nemzetben. Agyőzelem híre lelkesedést ébresztett az egész országban. Az ifjúság mindenfelől a zászlók alá sietett.

A debreceni diákok is lelkesedve tanakodtak, írja Veresmarti; és többen odahagyva az iskolát 1593-ban Szegedi Lőrinc társuk vezetése alatt távoztak a hadba. A tanulók száma egyszerre 45-ről 17-re apadt. Közülök néhányan ott is vesztek, mint megjegyzi,  keresztesi csatában 1596-ban.* (* Megtérése hist. előbb i. h.) A debreceni iskola említett anyakönyve meg is nevez néhányat ezen ifjú hősök közül, kik Keresztesnél akkor elestek, úgymint Décsi Gáspárt és Jánost, s Aszalai Istvánt.

Társai biztatták és hívták Veresmarti Mihályunkat is, menne velök. Nem bírhatták rá. Annyira megragadta volt már őt vallásos érzete, annyira elfogult volt felekezeties buzgalmában, hogy iskolatársainak „késztetésökre, úgymond, tőlem csak azon válaszok lett, nem megyek! mert csak török ellen vagyon még had. De ha pápisták ellen lészen, jószívvel elmegyek.Nem tudom, vihetem-e szándékomat végbe, nem-e? Akár vihessem pedig akár nem, de bizony minden igyekezettel azon leszek, hogy miattam közülök sokan meghaljanak. Azután én is az Úr Istennek vigan adom lelkemet.”

A buzgó fiút, ki gyermekkorában megindulással könnyekre fakadva énekelte a zsoltárokat, most már annyira áthatotta a buzgalom, hogy „ennyihányszor megújított fogadással, mondja, köteleztem magamat az Úristennek, hogy csak segítsen hozzá lelki ajándékaival, egész éltemben híven és fiúi engedelmességgel szolgálom ő szent felségét.” Mélyen ájtatos lelkében az önmegtagadó szerzetesélet tökéletessége után sóvárgott: „Úgy éreztem magamat, hogy ha pápisták lettünk volna, most barát volnék.” mondá egykor Súri Mihály barátjának, ki maga is azt válaszolja: hogy Debrecenben tanultában, de még később is úgy volt, hogyha vallásuk afféle szerzetet szenvedne, baráttá lett volna.* (* Megtér. hist. 1. és 36.)

Nem tudom, mennyire igaz s alkalmazható volna erre egy, a debreceni iskolában úgy látszik jártas újabb írónak azon állítása, hogy a debreceni iskola újabb időkig is eléggé puritán volt a puritanismus valódi tisztasága nélkül, eléggé zártkörű és rideg a kolostori asketismus gyakori műveltsége és emelkedettsége nélkül.* (* Szana Csokonai életrajzában.) De hogy az új tan sem volt képes a buzgó ifjakban az általa ellenzett asketai és szerzetes életnek óhaját elnyomni, Veresmarti és Súri ezen példája mutatja.

Veresmartiban ezen buzgóság azonban mindinkább s egész a vértanúság óhajáig fokozódott. Küzdeni kívánt a bálványzók, a pápisták ellen úgymond szenvedni hiteért és vallásaért. Mint Saul a keresztényeket, vágyott ő is kiirtani a máshitűeket.

Nemsokára vágya majdnem kétszeresen is teljesedett. Előbb saját felekezetének csaknem vértanúja lőn. Utóbb csakugyan mint Saul, az általa üldözött vallás miatt a halállal fenyegetés és halálra keresés félelmeit állotta ki lelkesülten.

De ezen hitbuzgósága, mélyen vallásos és ájtatos kedélye nem is nyugodhatott meg többé vallásfelekezete hitében, nem tanításában és vallásgyakorlatában. Valamint a vértanúságot szomjúhozta, amint az önmegtagadó tökéletesebb istenes és szerzetesélet után sóvárgott: úgy megragadta őt az élet szentségének vágya. Nem volt őt többé képes kielégíteni vallása. Azon túl keres volna a magasabb vallásos életben eszményét. Majd kételyek támadtak fogékony aggályos lelkében, melyeket ismét nem volt neki képes vallása megfejteni, nem tudott lecsillapítani. Minél mélyebben ereszkedett annak hittanulmányaiba, annál nagyobb kételyeket keltett az benne; annál nagyobb és megmagyarázhatatlanabb ellentétek merültek fel előtte a régi őskeresztény hitélet s az új hittan közt.

Első kelté föl benne ezen kételyeket az egyháztörténet mélyebb tanulmánya.

Amint tanára, a tudós Taraczk, az anyaszentegyház históriájából úgymond a sok szép régi dolgokat előadta, melyeket addig még nem hallott vala, úgy mindinkább megtántorodott hite és felekezete vallásában.

Midőn hallá az ős egyháztörténet első fejezeteiben, az őskeresztény egyházak keletkezése történetében miképp fedeztetett fel például oly csodálatosan a Megváltó keresztfája sz. Ilona császárnő által. Mily csodákat mívelt. Miképp győzte le a kereszt jele által az in hoc signo vinces kijelentésre Konstantin császár ellenségeit. S amint hallá tovább Julián a hitehagyott császárnak, a nicei zsinatnak, az első szent atyáknak történetét, az első hittérítők és vértanúk a szerzetesek és remeték: egy Athanasius és Narcissus, Charemo és Pambo, Origenes és Dénes életét, s a szentek csodatételeit az első századok egyházírói Eusebius s folytatói után előadatni, ezáltal mindinkább megakadt hitében. A kereszt és a szentek tiszteletének úgymond méltó voltát, a csodák igazságát, a tökéletesebb önmegtagadó szerzetes és papi élet méltóságát, mit eddig csupán gúnnyal hallott említtetni, kezdé már sejteni; és föllelkesült magasztos elragadó példájokon.

Sokáig bensőleg tűnődött csupán. Nem tudta magának megfejteni, megmagyarázni miképp lehet az, hogy mint igaz keresztényekről szól ezekről tanára s a történet?! Szenteknek mondja őket?! Becsülettel beszéli, úgymond, rólok a régi eklézsia igaz históriájából azon dolgokat,melyek kész pápista dolgok! Tehát pápisták voltak azok is? S mi vagyunk a tévelygők s eretnekek? Mert ha az jólesik, úgy a mi dolgunk leszen rosszul!* (* Megtérése hist. 3-5. lap.)

Majd külsőleg is kitört s nyilatkozott már aggodalma. Midőn iskolatársaitól, nevezetesen a nagygyőri származású Szegedi fiúktól, Jánostól és Dnieltől, kik közül az utóbbi, mint mondók, később debreceni prédikátorrá lett, beszélni hallott a katholikusokról, kiket ők közelebbről ismerhettek szülőhelyökön – az ő szokásaikról, vallásukról egyet-mást -; mindez erősen megragadta figyelmét, mélyen érdeklé őt. Majd kitört belőle is. Elmondá ő is nekik efelől gondolatait, kétségeit.

Válaszul nyerte tőlök: bizonyos dolog ám, úgy mondták, hogy a pápistákkal az eklézsiáról nem bátorságos disputatióba eredni. És úgy vagyon, folytaták, hogyőkkét-három szóváltás után mindjárt oda akarnak minket vonni. De nekünk azon kell lennünk, hogy onnan elrántsuk őket s a beszédet másba üssük.

Mindez nagy szöget ütött Veresmarti fejébe is. Mi oka lehet annak? – kérdé. Ha igazságunk vagyon a pápisták ellen, nem kell abban szaladásra utat néznünk, cselhányással élnünk.

A dologra jobban vigyázott, írja ezután. De ezeknek már és több hasonlónak hallása újította s öregbítette szívében az akadékot* (* Megtérése hist. 2.) Amint ő rendesen és jellemzőleg így akadéknak nevezi vallási kételyét, és nemcsak ő, hanem a hitújítás közt ezen akadékokkal egyre s annyira küzdő más korabéliei is.* (* A könyvek címein is a hitakadék stb. szaktani kfeiejzés jön már elő. Így írja csepregi Jurkovics Mihály kolozsvári lakos, Perkinusnak általa magyarra fordított munkája címén: A lelkiismeret akadékairól. Amsterdam 1648.)

Vallási akadékait azonban elnyomva, ámbár azok időnkint újra s ismét felmerültek, mindez nem gátolta őt sem vallásfelekezete iránti hűségében, sem buzgó lelkesedése- és szolgálatában; kész volt mindig nemcsak ügyét védeni, tanítását terjeszteni, hanem az ellenhitűeket is megtámadni, vallásának, ha kell, vértanújává lenni. Aminthogy nemsokára majdnem azzá is lőn.

Amint azért Debrecenben mintegy 1596 körül tanulópályáját bevégezte, előbb Cegléden, majd Kecskeméten és Kőrösön iskolamesterré – s az utóbbi helyen, valószínűleg már 1599 előtt prédikátorrá is lett.* (*  Megtérése 5-6. – Neve az említett városok történetében nem fordul elő. Hornyik szerint „Kecskemét város tört. II. 116. a város jegyzőkönyvében 1594-ből „Mihály uram predikátor” említtetik, kit Hornyik Kecskeméti Végh Mihálynak vél.)

Mintegy négy év alatt tehát három helyütt szolgált, és talán négyféle változás érte, miután az utóbbi helyen, Kőrösön prédikátorrá is lőn. És lehet, hogy közben ekkor, vagy még előbb, talán a tolnai iskolán is még segédtanító volt. Amint említök, hogy Veresmarti Illésnek Mihály fia is itt tanító volt. Ezen gyakori és rögtöni változást bizonyára inkább Veresmarti személyének becse és kapós volta okozta, mintsem állhatatlanságának volna tulajdonítható.

Az egykorú történetadatok nyomán tudjuk, s ezen történetünk fonalán is látni fogjuk, mily kapósak és keresettek voltak akkor a tehetségesebb fiatal iskolamesterek az új hitfelekezeteknél, midőn ezek vallási életök egyik fő súlyát éppen a tanításra, az iskolára helyezték.

A kitűnőbb tanulók már tanpályájok alatt segédtanítók lévén, a községektől előre meghívást nyertek az iskolamesterségre. Sokszor ezek költségén is neveltettek e célra. Gyakran versenyeztek a gyülekezetek a tehetségesebbek megnyerésében. A jelesebb iskolamesterek egyszerre több helyről is vettek meghívást, éspedig nem csak iskolamesterségre, hanem papságra is, melyet többnyire alig egy-két évi iskolamesteri szolgálat után elnyerhettek. Másképp is az iskolamesterek mintegy segédlelkészi minőségben állottak a prédikátorok mellett, s a hivatal mint ilyen, nagyobbára csak átmeneti állás volt. ezt házi szabályaik is ilyen átmeneti állásul tekinték a prédikátorságra vagy a külföldi magasb iskolázásra, hogy erre a szükséges költséget megszerezhessék.

A herczegszőlősi zsinat egyik cikkelye szorosan meghagyja, hogy két-három esztendőnél tovább az iskolamesterséget megtartani tilos, nevezetesen azoknak, kik külföldi iskolákra küldetnek. Minél gyakoribb alkalmat kellett másoknak is nyújtani és módot adni, hogy erre magoknak költséget szerezhessenek, s a papságra előkészülhessenek.* (* A herczegszőlősi zsinat XXXII. czikk. Lampe i. h. 501.)

Veresmarti is tehát buzgalmánál és tanultságánál fogva gyakran felhívatva és megkerestetve változtathatta ily hamar iskolamesteri állását, és jutott korán prédikátorságra.

De ezen állásában sem maradhatott soká Kőrösön. – Rövid időn, mint írja, a hadak miatt Kőrösről mind városos tulide felfutánk, és én Mátyus földében egy mezővárosocskában telepedém meg Irmelt, Nyitrán egy mérfölddel alul.* (* Megtér. 6.)

Ezen esemény valószínűleg 1599-ben következhetett be, midőn a töröktatár-hadak Magyarországot tűzzel-vassal pusztítva rabolták, hosszában-széltében, mindenütt nagy rémülést keltve. Más had, úgy látszik, e vidéket ezen időtájban az 1596-diki mezőkeresztesi csata óta nem háborgatta.

Ezen pusztító hadak elől futhattak Kőrös lakói is Mátyus földére, Pozsony és Nyitra vármegye Duna- és Vágközi így nevezett vidékére. A török és tatár seregek ezen tájékot is pusztították ugyanazon időben. De lehet, hogy innét már az alsó vidékre visszavonultak, midőn Veresmarti híveivel ide költözött a Kőrösre közelgő had elől.

Nevezetesen az általa nevezett Irmely, mai nevén Ürmény mezővároskáról is, hol Veresmart megtelepedett, említi az egykorú történetíró Isthvánffy azon körülményt, hogy vidékén, hegy-völgyes kies határában, nagy tavai és erdei között ütötte fel Ibrahim fővezér eme hadjáratok alkalmával táborát, mint itatásra és tüzelésre alkalmas helyen.* (* Isthvánfi Hist. XXXI. Katona Hist. crit. XXVII. 615.)

Forrás: Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. Írta Ipolyi Arnold. Budapest, Szent István Társulat 1875.