2016. szept. 17.

Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. I.




Veresmarti Mihály származása. Szülőföldje, családja. – Veresmartiak Baranyában a reformatio korában: Lázár, István, Illés és fiai. – Mihály fejlődése, vallásbuzgalma. – A kor vallásiránya.

Veresmarti Mihály 1572-ben született. Származására Baranya-vármegye alsó vidékéről valóvolt. Irataiban többször nevezi Alsó-Baranyát hazájának. Ezekből értesülünk születése évéről is. Saját följegyzése, hogy 1610-ben 38 esztendős volt.* (* Veresmarti megtérése hist. 363. és Intő s tanító levele 286. stb.)
Eredetéről ennél semmi egyéb bizonyosat nem tudunk. Csak neve vezethet családjának vagy származása közelebbi helyének felismerésére.

Veresmart Alsó-Baranyának Duna-melléki városkája. Egyfelől: Baranyavár, Kisfalud és Battina, vagy mint régebben nevezték, Kiskörös helységek és városkák állanak. Másfelől: Csusza, Laskó és Herczegszőlős. Ezen Veresmarttól vehette ő is nevét; és valószínűleg családja is, régi magyar szokás szerint a Veresmarti elnevezést.* (* Nevét kézirataiban és kiadott munkái címén Veresmartinak írta. Egyes leveleken azonban a régi magyar írás szerint Veoresmartinak is találjuk írva.)

Ezen időtájt mintegy három Veresmartit találunk e vidéken említve.

Veresmarti Lázárt, ki a XVI-ik század vége felé s a következő elején 21 esztendeig volt Veresmarton prédikátor.* (* Lampenál Ist. eccl. reformatae in Hung. 664.) Illést, ki 1576 körül, és már jóval előbb is Laskón, azután Herczegszőlősön, Veresmart szomszédságában volt prédikátor és superintendens; és Istvánt, ki ezen korban hasonlón itt valahol a vidéken iskolamesteri hivatalt viselt.* (* U. ott 665. és 670.)

Az első- s utolsóról alig tudunk egyebet.

Illés, a superintendens volt köztök a legnevezetesebb, kinek meg külsejét is ösmerjük.

A kopasz fejű és nagy szemöldökű férfiúnak magas homloka és kiváló arca tekintélyes kinézést adott.

A hitújítás terjedése kezdetén valamely szerzetes vagy társas káptalan tagja volt, állítólag a csulai, csutai vagy csudányi monostorban.* (* U.ott. Csulai káptalannak írva, melynek 12 tagja volt, s a monostor romjai még a XVII. században látszottak volna. Monostoraink története egy ily nevűt nem ismer. Legközelebb járna a csutai és csundai premontrei kanonokrendi monostor neve. A Vörösmart mellett fekvő Csusza helységgel átellenben levő Monostorszeg is, egykor Bodrogmonostora, a premontrei kanonokrendé volt. (Lásd ezeket Czinár Monast. Hung. II. 14. 57. 80.) Lampenál, a külföldön nyomatott munkában, magyar helyneveink gyakran hibásak. Így lehet Csula is hibásan nyomatva, mint mellette mindjárt Herczegbolos áll, Herczegszőlős helyett.)

Kolostorát és vallását, ekkor, úgy látszik, még fiatalon elhagyva, ő is a hitújításhoz szegődött.

1557-ben Wittenbergbe ment, hogy az új vallásban bővebb oktatást nyerjen. Itt még régibb, talán Miklós szerzetes nevén írta volna be magát, melyet később lehet, már a reformátorok szokása szerint a bibliai Illésre változtatott.* (* Bartholomaeides (Memoria Ungar. in Univ. Wittenberg. 34.) ugyanis ezen Miklóst és Illést egy személynek véli.)

Hazajövet a híres Sztárai Mihálynak, az első magyar hitújítók egyikének lett utódja a Veresmart melletti Laskó helység prédikátorságában. Utóbb Herczegszőlősön is és az alsó-baranyai superintendensségben. Hitfelei közt tekintélyes és hírneves emberré lőn. Mint tudományosan képzett férfiú, akkorában dús és becses könyvkészlettel bírt.

1576-ban, tehát Veresmarti Mihályunk születése után mintegy négy évvel, Illés superintendens elnöklete alatt tartatott a nevezetes herczegszőlősi zsinat, melyen a levét vallástétel itt is véglegesen elfogadtatott.* (* Lampe u. o. i. h.)

Illésnek három fia volt: Gáspár, Mihály és István.

Mind a három atyjára ütött. Mint atyjok, úgy a fiúk is hozzá hasonlóan nagy szemöldökűek, kopasz fejűek és tekintélyes kinézésűek voltak.

Mihályunkról tudjuk még azon felül, hogy hatalmas alkatú, erős testű férfi volt, ki inkább kapásnak vagy katonának termett, mint prédikátornak.


Maga írja erről: „oly kézzel, lábbal vagyok, hogy kaszára, kapára vagy kardra, kópjára termettem inkább, hogysem pennára.”* (* Megtérése hist. 8.)

Mindannyian egyébiránt nemcsak atyjok testalkatát és kinézését, de vallásos buzgalmát és tudományát is örökölték.

Gáspár, a legöregebb, elsőbb Tolnára ment tanárnak, magával vivén atyja holta után örökölt becses könyvtárát is. Később ráczkevi prédikátor és hasonlón, mint atyja, superintendens is lett.

Istvánról, az utolsóról csak annyit tudunk, hogy hasonlón Tolnán volt iskolamester.

Míg Mihályról röviden, egész általánosságban említtetik, hogy szintén Tolnára jutott, hol iskolamester vagy pap volt s korán elhalt.* (* Lampe 666-671.)

Ezen utóbbi adat, s azon körülmény, hogy Veresmarti Illés superintendens fiait nem is Veresmartiaknak, hanem születésök, vagy atyjok prédikátorsága helyétől, Herczegszőlősieknek nevezték volna: nyilván nagy kétséget kelthet aziránt is, vajon Illés superintendensnek Mihály fia azonos-e a mi Veresmarti Mihályunkkal, kivel másképp a korra, helyre és körülményekre nézve könnyen megegyezne.

Ő is egy ideig iskolamester volt. Tolnán is kezdette mint iskolatanuló pályáját, kiváló termetű és kinézésű, nagy tudományú, ritka vallásos buzgalmú, ájtatos és példás életű ember volt, mint Illésnek fiairól mondatik. Lehet, hogy az akkor oly habozó  változó elnevezések közt vezetéknevét is, a régi Veresmartit az újabb Herczegszőlősi mellett vagy helyett, akkor veszi fel, vagy tartja meg, midőn előbbi vallásától eltért, elszakadt. Azóta talán nem is tud vagy nem akar felőle többé tudni vallása történetírója, s röviden csak kora halálát említi, szólván Illésről és fiairól. Hogy Mihályunk vezeték- és keresztneve változott, mint akkor több másoké oly gyakran, tanúsítja azon körülmény is, hogy a debreceni iskola anyakönyvében sem találjuk ezen név alatt. Holott iratai semmi kétsége sem hagynak fenn az iránt, hogy az ezen anyakönyvekbe beírt Herczegszőlősiek vagy Veresmartiak valamelyike alatt őt kell keresnünk.* (* Lásd alább, hol debreczeni iskolázásáról lesz szó.)

Mindemellett lehet mégis, hogy a mi Mihályunk nem Illésnek, de talán az ennél előbb említett Veresmarti Lázárnak, a veresmarti prédikátornak vagy István iskolamesternek volt fia.

Iratában egy helyt, hol Velechinus István és Alvinczi Péter kassai prédikátorok ellen a hittől való elszakadásról, az apostasiákról vitatkozik, mondja: „Én  pedig szegény apámmal együtt katholikusoktól elszakadott (így) maradékja valék. Azért mostan már visszatértem azokhoz, akiktől ősöm elszakadott volt.”*  (* Megtérése hist. 184.) A hiányos mondatból azt lehetne kimagyarázni, hogy nem is Veresmarti atyja, hanem már annak születése előtt, őse nagyatyja szakadt volna el a katholika hittől. Mi a fennebbi Illésre nem illenék ugyan többé: hanem a chronologiával is összeütközésbe jönne. Az 1572-ben született Veresmarti Mihálynak valószínűleg csak atyja és nem, mint fölveszi, őse szakadhatott el a katholika vallástól; miután a hitújítás nálunk általánosabban csak jóval a XVI. század harmincas évei után kezdett terjedni. Alsó-Baranyában pedig, mint látni fogjuk, éppen csakis 1544. körül.

Nem is kell Veresmarti helyét szó szerint venni; mit ő úgyis inkább példázgatva hoz fel.

Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy Veresmarti Mihály, volt legyen ő bár Lázárnak, Illésnek vagy Istvánnak, vagy éppen másnak a fia, - már kálvin-felekezeti tekintélyes, vallásos szellemű szülők gyermeke vala.

„Derék kálomistaságban történt volt - írja maga -, nemcsak születném, de nevekednem és tanulnom is... Gyermekkoromban, ha iskolamesterünk áhítatosságot mutató éneket kezdett a szentegyházban, a többi gyermekek közt, azt könnyem hullatásával éneklettem.”* (U. o. 1.)

Atyja tehát aligha volt az általa így idegenen említett iskolamester: Veresmarti István. Valószínűleg inkább a két buzgó prédikátor egyike, Lázár vagy Illés lehetett. Az utóbbinak pedig, mint láttuk, Mihály fia is volt.

Hogy családja is, rokonai, öccse buzgó hívei voltak Kálvin felekezetének, irataiban hasonlóan beszéli. Mint 63 éves élemedett korú férfiú, már akkor hatai apátúr és pozsonyi kanonok, vitatkozott vallása felett még egyik öccsével, ki ekkor is a kálvinfelekezet híve volt, és hazájában Baranyában, Pécs tájékán lakván az öreg apátúrt és kanonokot Pozsonyban látogatta. Ámbár öccse nem volt deákos ember, mint felőle írja, nem tudott latinul; de vallásának egyaránt tanult és buzgó férfia volt, kivel az öreg apátúr vallási kérdések felett vitatkozhatott.* (* Intő a tanítólevél 150-154.)

Volt-e Mihály ezen öccse Illésnek amaz István nevű fia, vagy hogy csak annak fia és Mihály unokaöccse? Alig határozható meg a néhány szóból. Valószínűleg csak tágabb magyar értelemben vett öccse, és már ekkor aggkorában unokaöccsei valamelyike lehetett, ki hasonlóan ily pap vagy iskolamester atyától és családból származhatott, s vallásfelekezete hittanában, vitás kérdéseiben jártas volt.

Így növekedett Mihálynak is hitfelekezete elfogult buzgalmában. Körülményesen tudósít maga efelől: „hogy vallásában mily felette kemény s a kathol. hit ellen, úgymond csuda, mily fene ember voltam. Mert arra képest – folytatja -, amit prédikátoroktól, iskolamesteremtől s egyéb emberektől a pápisták felől hallottam vala, nem ítéltem, hogy ég alatt a pápistánál dögletesebb nép lehessen. Ifjúkoromban azért hazámból oly helyekre kelvén, ahol valami kevés pápisták is voltak, annyi ellenek való gyűlöltség viselt, hogy csak egy öregasszony is szentegyház előtt imádságát békével miattam el nem végezhette.”* (* Megtérése hirt. 1.)

Hű kifejezése volt ez a felekezetesség azon irányának, melynek vallásérzete már legélénkebben csak az ellenfél gyűlöletében és üldözésében nyilatkozott.

A hitújítás által fölidézett hitviták elvadulásának s a vallási háborúknak ez volt nyilván nálunk egyik legszomorúbb gyümölcse, ez egyik első legérezhetőbb eredménye.

Az erős hit s a hitszegés, a vallásos buzgalom és a vallástalanság, a legtágabb türelem és türelmetlenség talán egy korban sem állottak ugyan egymáshoz oly közel, mint a hitújítás kezdetén.

Ezen erős ellentétek sajátságosan sokáig együtt uralkodtak. Egymás mellett nőttek fel a hitetlen vallástalanok s a buzgó hívők, a feslett erkölcsű szabadosság s a szigorú önmegtagadás, a kicsapongás és a rajongás. Gyakran ugyanazon egy családban, egy házban találjuk mind a kettőt a testvérek és rokonok, a gyermekek és szülők között. A nevezetesebb hitújítók életének, a hitújítás ekkori fő színhelyeinek, csak Kálvinnak is például és Genfnek részletesebb története számos példát szolgáltat erre.

Mindkettőnek oka azonban nyilván a vallási reformnak, a hitújításnak két különböző tényezője, két külön forrása volt.

Egyik azon mély vallásos érzet kitörése vala, mely a kedélyekben és szellemekben a köz- s egyházi életben, a zsinatokon és tanodákban régtől forrongva, a valláserkölcsi javulást, a visszaélések megszüntetését, most újra hevesebben, mint máskor annyiszor sürgette. A másik azon szellemi újhodás, a művelődés és felvilágosodás törekedésének tulajdonítható, melyet a humanizmus, az antik pogány klasszikus írók bölcselmi és világnézeti eszméi föltámasztásával s hirdetésével terjesztett. Ez utóbbi volt az, mely új elemei belevegyítésével, a kezdetben úgy látszik, egyszerű vallási processus kiforrásának más irányt adott.

Midőn azonban a XVI. század másik felében hazánkban a hitújítás lábra kapva, a luther- és kálvin-felekezeti tanok megállapodásában véghez ment: a vallási reform fenn jelzett ama küzdelmes álláspontot már túlhaladta volt. Nem többé, mint a kezdet forrongása, hanem mint bevégzett tény emelkedett nálunk fölszínre.

A humanizmus a renaissance nálunk már akkor, például a tudós Várdai Pál érsekbe, vagy egy Oláhban és Verancsicsban, Erdősi Silvesterben s Forgách Ferencben, a történetíróban, kik ezen iránynak mindannyian hívei valának, - csakúgy megvált a reformatió kérdésétől: mint a külföldön aránylag előbb és később például Morus Tamásban vagy Erasmus Rotterodamusban. Míg másfelől a renaissance szabad szelleméből, a vallási reformból kiemelkedő új confessiók és vallásfelekezetek kiindulási pontjaikkal sokszor ellenkező eredményre jutottak.

Az egymás ellenében foglalt pártállások elkeseredett küzdelmei közt egyelőre a mozgalom további iránya is megakadt. A felekezetek vallásharcai közepett, az elnyomás és üldözés közt csak a térítésnek és elszakadásnak, az apostasiának és proselytismusnak, az üldözésnek és vértanúságnak lehetett még csupán helye, és nem többé a szabadelvűségnek és közömbösségnek vagy éppen teljes hitetlenségnek. Külsőleg legalább egynek sem. Mindenkinek állást kellett foglalnia és pártot választania a küzdelemben, az élethalálra viaskodók tusájában; másképp köztök többé meg nem állhatott.

A vallásszabadság, a vallási reform eszményének eredménye egyelőre az egymás elleni vallásgyűlölet, az üldözés és szenvedés, a martyrium lőn; és szenvedéllyel ragadta meg ez éppen a legnemesebb s legerősebb kedélyeket.

Veresmarti nevekedése is e korba esett már; és nemes kedélye, erős lelke magán viselte annak mély benyomását és bélyegét. Élettörténete, mint előre bocsátva megjegyzém, azon kor legélénkebb vallási érzetének és életének története.

Fejlődésének történetét mi sem jellemzi jobban amaz őszinte vallomásánál, mellyel eredményét jelzi, hogy mily szenvedélyes gyűlölettel viseltetett a pápisták ellen. Mert úgymond, ha tehetségem kívánságomnak megfelelhetett volna, Saulnak a keresztények üldözésében semmi részből sem engedtem volna.* (* I. h. 1.)

Kívánságának később tehetsége csakugyan majdnem megfelelt volna már, midőn ő is, mint Saul, az isteni kegyelem és hit újabb sugarától áthatva megfordul, és Saulból Pállá változik.


Forrás: Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. Írta Ipolyi Arnold. Budapest, Szent István Társulat 1875.