Tóth Béla (1857-1907): Gül-baba

Szent volt, költő volt és szerette a rózsákat.

*

Ennyit tud a krónika Gül-babáról, akinek sírja ott van a Margit-híddal szemközt a halmon, abban a kis düledező mecsetfélében, ahova még el-elvetődik egy-egy kóbor dervis, hogy reggel homlokát odadörzsölje az üdvözült férfiú porát fedő deszkához, este pedig jó budai vörösbort igyék a három 8-asban.

A reggeli érdemes és igazhitű cselekedetet természetesen lerontja az esteli tilos gyaurgyönyörűség. Izrafil angyal, aki a hetedik mennyégben az emberek jó és rossz tetteiről pontos könyvet viszen és minden éjfélkor summázza a napi eredményt: a Gül-baba zarándokainak mindig egy nagy nullát ír be. Mert méltóztatik még emlékezni a gimnáziumból, hogy a plusz és mínusz megsemmisítik egymást. Ez oly rettenetes nagy matematikai igazság, hogy nincs alóla kivétel még a mennyországban sem. A fönt említett Izrafil angyal tehát összevetvén a jeles és a gonosz cselekedeteket, kénytelen úgy taksálni a budai dervisek dolgát, hogy egész nap nem csináltak semmit. Márpedig írva vagyon a Koránban, hogy boldog ember az, aki nem csinál semmit. Tehát azok az érdemes boldog emberek az égben és e földön – az utóbbi helyen azonban csak akkor, ha az istentelen rendőrség nem kíséri be őket a három 8-as elől, ha a jó budai vörösbortól egy kicsit hangosan talál kitörni kebelükből a régi szép török nóta: „Ja fakir Juszuf cselebi!”

Talán nem tetszett még elfeledni azokat a tizenhárom esztendő előtt volt szép napokat, mikor mi magyarok úgy felbolondultunk a török testvérekért; kardot hordottunk az alamuszi vén Abdul-Kerimnek és megéljeneztük mé a piros bugyogós basát is, aki a trafik-cégéreken csibukoz. Szalad az idő. Ma már írmagja is alig van ennek a szép, ifjú lelkesedésnek. Széles Magyarországon csak egy embert tudok, akiben még ma is él. És ez az ember én vagyok. Nem tehetek róla, de nagyon szeretem a törököt. Ha az angol képes újságokban látok egy turbános fejekkel teli rajzolt lapot ha a vasutak kalauz-könyvében szemem elé téved a kelet felé járó vasutak menetrendje: megdobban a szívem, mint mikor a szerelmes ember kedvese nevét hallja. Ha boldog akarok lenni egy kicsit, leszaladok Konstantinápolyba, Kairóba és elálmodozom, eltunyálkodom ott a jámbor igazhívők között. Megtanultam a nyelvüket; ellestem szokásaikat; életfilozófiám az övék felé hajlik. Keleti ember vagyok itt a nyugaton is, szívemben az oriens örök honvágyával. És mikor már nagyon fájó ez a bolond, gyermekes érzés: fölmegyek a Gül-baba sírjához, mikor nem tudja senki, mikor nem látja senki és a rozzant kis türbe mellett elringatom magamat abba az illúzióba, hogy a keleten vagyok. A rongyos falak, a kidőlt-bedőlt ajtó, a törött ablakok, a csönd, az egyedül valósága köveket felverő gyep – mind akár csak Kis-Ázsia valamelyik falucskájából volna és ha épp akad egy jámbor dervis, aki a küszöb előtt kuporogva kávét főzdögél: akkor teljes az én ostoba, boldog csalódásom.

Pedig bizony legtöbbször igen haszontalan, jött-ment legények ezek az istenes zarándokok. Csak épp hogy kaftánt viselnek és turbán a fejükön. Különben olyan kasza-kapakerülő, minden rendes mesterségtől irtózó korhelyek, mint azok a német vanderbursok, akiktől az öreganyánk úgy féltette a kis pelyhes libákat. Ritka dolog, hogy igazán jámbor és emberséges zarándok kerüljön ide Madsarisztán fővárosába.

De néha mégis el-elvetődik hozzánk egy-egy szentéletű, tudományos keleti ember, aki valahol Kaldea sivatagjain született, aztán a Kairó nagy medreszében tanulta a hit bölcsességét és fölszabadulván ebben a nagy mesterségben háromszor is hadsot ment Mekkába, hogy megcsókolja a fekete követ, majd bejárta a hívőknek földjét az Eufratestől a Gangesig s végre elgyalogolt ide a Dunáig, meglátni az iszlám végső kapujának megmaradt utolsó omladványát.

Abdurrahman efendi volt a neve annak az istenfélő öregnek,akit én egyszer Gül-baba sírján imádkozva találtam. Azaz hogy nem is efendi. Ez a romlott törökök csinálmánya, hívságos, dicsekedő név. Ez az ősz-szakállú vén arab volt, valahonnan a Tigris-folyó mellől; ott az emberek nem viselnek egyebet a nevük mellett, mint az apjuk becsületes nevét: Abdurrahman-ben-Abdallah volt ez az én jó hadsim. Vándorlásaiban megtanulta az iszlám minden nyelvét; tudott törökül is. A keleti vendégszeretet örömével osztotta meg velem kávéját és dohányát, engedett nekem egy kis helyet az imádságos szőnyege szélén is; tán azt hitte, nem vagyok egészen gyaur, ha igazhívők nyelvén tudok szólni hozzá, azért részesített ebben a nagy tisztességben.

- Apám, mondám neki, mikor kifogytunk a sok szép áldásból és jóegészség kívánásból, amellyel minden török bedzéd kezdődik. Sok földet bejártam, hallottam a hit erős agy oszlopainak szavát, de azt nem tudtam meg soha, hogy ki volt igazában ez a Gül-baba. Szent volt, költő volt és szerette a rózsákat. Ezt hallottam a szultán Bajazid-udvarán, az Iszker partján és a Nílus mellett; csak ennyit tudtak róla Kis-Ázsia rengetegeiben és az egyiptomi szent helyeken. Fölkérdeztem messzelátó történetírók bölcsességét, akik olvasnak a régi pergamenek soraiban és a rovátkos köveken. De egy se felelt mást. Apám te, aki harminc holdfordulás alatt jöttél idáig, te talán jobban fogod tudni, hogy miért tiszteled Gül-babát, mint azok, akik csak hírét csodálják.

- Igaz a beszéded, Belál efendi; Gül-baba szent volt, költő volt és szerette a rózsákat. Ez az ő története. De én többet is tudok róla, mert nekem földim, Istennek és prófétának e választottja: balsszórai ember volt, amíg szent ember nem lett. Kalmár, aki a bazárban egy gyékényen árult a sok kapzsi és hitetlen boltossal; de már a kereskedése is olyan volt, hogy tetszhetett Mohammednek – béke legyen véle. Illatszereket árult Halilben-Szaid, mert így hívták őt, mielőtt a neve el nem veszett s csak a rózsák atyja lett. Tudod, efendim, hogy a próféta nagy kedvelője vala minden jó illatnak: azt mondotta, hogy a rózsa, a jácint és a jázmin lehelete néma imádság: a virágok istendicsérete. Jó cselekedetet cselekvék tehát Halil már akkor is, amikor rózsaolajat, palackba szűrt koránverseket adogatott igaz áron az igazhívőknek. Szantálfa-forgácsa könnyebbsége volt a szegény betegnek, ha a parázsra hintették. Karamániai gyökerekből csodálatos liktáriumot tudott főzni: amitől a férjek hívek maradnak a feleséghez. Cédrus-kenőcsétől édesebb lett a csók. Hasisától boldog lett a legboldogtalanabb is. Hát nem csupa istenes cselekedet ez?

De fájt a szíve a jó Halilnak, hogy a kalmár nem lehet olyan bőkezű, mint amilyen szeretne lenni a jótékony ember. Főképp azon búslakodott, hogy a rózsaolaj csöppjét aranyával mérheti csak, s még úgy se nyer egyen-egyen egy dirhámot. Pedig a rózsaolaj legnagyobb gyönyörűség eben az életben. Bölcsesség, ifjúság, szerelem vígság, egészség vagyon benne: illatától megéled test és lélek; egy csöpp rózsaolaj fölér ezer kád hegyi forrásvízzel. És ez a szegényeknek ne legyen meg? Csak a nagy urak lássák áldásait és épp azok ne, akiknek legtöbb szükségük volna feledni, hogy az élet csupa siralom?

Halil boltja egy reggel ne nyílott ki. Baktató teve volt vörös földdel rápingálva a rozzant ajtóra: annak a jele, hogy a gazda elzarándokolt Mekkába. Nem volt hazugság. Ez a szent ember negyedszer is megillette homlokával a Kaába kövét, de azután tovább gyalogolt, tovább hajtott s felért a nagy Balkán-hegyek alá Kezánlik völgyébe, ahol az olajad rózsa áraszt el mindent, mint egy piros tenger. Ha hét esztendeig éjjel-nappal mesélnék, nem tudnám elmondani, micsoda viszontagságokat kellett eltűrnie Halil-ben-Szaidnak, míg el tudta lesi azoktól a féltékeny, kapzsi bolgároktól a nagy titkot: hogyan készül a rózsaolaj. Miképp aratják le a szirmokat holdas éjszaka, mikor még nem csapódott le a keserű harmat; miképp abárolják meg a selymes, puha virágokat édes esőlében s hogyan lopkodják le a fölén úszó aranypettyeket: a tiszta rózsaolajat. Fortélyos mesterségez, nehezebb, mit a Sza’adi Gulisztán-jából, ebből a rózsáskertből kiszedni a virágját tövisek nélkül, - mert haj! olyan is sok van benne. De mégis a kezánliki rózsa nemessége teszi ezt az olajat mennyei drágaság földi csöppjévé. Négyféle rózsa van ebben a családban. Az egyik olyan sötét, hogy szinte fekete: ez az apa; ez adja az erőt. A másik enyhepiros s illata csupa lágyság: ez az anya; ez adja a jóságot. A harmadik vérszínű s szinte kicsattan a bőségtől: ez a fiú ez adja a kedvet. A negyedik halavány, majdnem fehér: ez a leány; ez adja a bájt. Ez a négy nagy tulajdonság ölelkezik abban a jótékony illatban.

Halil egy őszi reggel tovább vándorolt a nagy kék hegyek alól. Az irigy bolgárok kimotozták kegyetlenül, megbontották még a turbánja fátylát is, ami nagy istentelenség, fölfejtették a saruja talpát, hogy nem csent-e a rózsamagból, ebből a féltett kincsből. Az istenes férfiú, míg véghez vitték rajta ezt a csúfságot, áhítatosan morzsolgatta nagy szemű olvasóját, kilencvenkilencszer dicsérvén Allahnak véghetetlen virtusait. Azoknak az emberségtudatlan bolgároknak nem jutott a bolond eszükbe, hogy az olvasó kilencvenkilenc szeme belül mind ki van vájva s tele van a drágalátos rózsa magvával. Négy részre osztotta volna a harminchárom golyóbist a bölcs Halil, ha megtűré ez a szám. De azt már kiderítette Kahen-Almeida, a bölcs zsidó csillagász, aki nagy mestere volt a számvetésnek, hogy harminchármat csak úgy lehet négyfelé osztani, ha az ember kölcsön vesz hozzá hetet, aztán megint letagadja róla, amikor már nincs többé rá szüksége. Halil ezután az éles elméjű számvető után indult; tíz olvasószemet szentelt a fiúnak, tízet a leánynak, tízet az anyának. Csak későn vette észre, hogy az apának már csak három marad; ezért nem volt a budai rózsaolajnak elég ereje.

Mert Budára ment jó Halil-ben-Szaid az ő kincsével. Véröntözte föld kedves a rózsának. Magyarország földje hát ugyancsak kedves. Mehemed Szokoli basa, a budai helytartó szép egy arab földet szakított ki a messze idegenből jövő Gül-babának, amikor hallotta, hogy micsoda istenes munkába akar itt fogni. Neki ezt a dombot, meg ezt a szomszédos halmot is, amelynek máig is Rózsahegy a neve. Mehemed Szokoli Basa előre hálálkodott Allahnak: milyen nagy gyönyörűség lesz az majd, amikor a maga építette fürdő márványkupolája alatt magyar földön termett rózsaolajjal kenegeti végig inait a dögönyöző Ali rabszolga. A fürdő megvan ma is, bőven buzognak alatta a régi tűzokádó hegy meleg forrásai. de rózsaolajat nem szűrnek többet Budán.

Sok ellensége vala ennek a jámbor kertészetnek már Gül-baba életében. Hiába vették körül tizenöt singes kőfallal a rózsák ez új országát, ezek a fecsegő virágok odacsődítették a város minden szép leányát, illatuk beszédjével:

„A szerelemnek vagyunk mi virági. Bimbónk a vágy, levelünk a remény, illatunk a mámor, mézünk a csók, nyílásunk a boldogság, hervadásunk a bánat.”

Arról hallgattak a babonás rózsák, hogy tövisük is van. Sőt tövise van meg a kert falának is, mert Gül-baba üvegcseréppel rakta végig a nyers vakolatot, amikor látta, hogy ez a Buda tele van szerelmes leánnyal és még szerelmesebb legénnyel, aki minden este aratja az ő vetését, de nem azért, hogy olajat csináljon belőle.

Másnap virradóra, hogy Gül-baba odarakta kertje falára ezt a kegyetlen őrséget, mintha kívül is rózsa termett volna: olyan piros volt a föld a vértől. Harmadnap reggel, nagy óbégatva járult a fényes ábrázatú basa elébe két sátoralja oláh cigány s elpanaszolta: micsoda hallatlan dolog történt az éjjel. Kilenc illedelmesség tudó táncos medvéjüket nyúzták meg kifürkészhetetlen imposztorok. Kesztyű, térdborító és bocskor lett a bozontos bundákból, nem fogott azon nem üveg, de kard sem; Gül-baba még sohasem látott kertjében olyan pusztulást és soha nem rejtegetett még annyi szerelmes török leány, annyi szerelmes magyar leány drága, tilos rózsát, mint ezen a szép napon.

Elbúslakodott Gül-baba, basa őméltósága pedig most már igazán megharagudott. Eb a hite, mivel fogja kenegetni a hű Ali az ő érzékeny inait! Harsonás hírhordókkal, dobos kisbírókkal tudtára adatta egyvégbe töröknek, magyarnak hogy fejét veszti, aki csak egy szál rózsát mer is még lopni abból a paradicsomból.

Tele lehetett vitéz Mehemed Szokoli basának a háreme az esztendő minden napjára való szép, eleven virággal, de az asszony természetét mégse ismerte jobban, mint egy ábécés gyerek.

Ha valami hóbortos hatalom egyszer tilalmat hirdetne a csalánra: minden leány unszolná a szeretőjét, hogy hozzon neki csalánbokrétát. Pedig ez a leghitványabb dudva. Hogy ne kellene hát százszor jobban a Gül-baba csodarózsája, mikor szirma mintha máris pirosabb volna a hóhérpallosról rápermetező csöppektől. Furcsa folyadék az a vér. A fehércseléd sápadoz, sikoltoz a láttára, de mégis boldog, ha tudja, hogy érte ontják. Az európaiak úgy hívják ezt: női hiúság; mi, ázsiaiak azt mondjuk: a legkegyetlenebb állat az asszony.

Alig nyelte el a harsona, a dob szavát a tizedik utca, így szólott szép Léila a rácsos ablak mögül, az ő jövendőbelijének, Hasszánnak, aki a vízivárosi mecset müezzinje volt:

- Ma válik meg, ki a hű szerető. Hajnalpirkadással, holnap egyszerre tizenhárom rózsa pirosodjék itt a párkányon.

Hasszán nem volt olyan ostoba fiú, hogy ne szóljon ellene az esztelen kívánságnak:

- Báránykám, hátha majd a véremet is látod pirosodni?

- Oh! te nagy gyerek! Hát minek az ügyesség? Nem is arra a hitvány pár szál virágra áhítok én, hanem kevélykedni akarok, hogy Buda legbátrabb legénye, aki bájrámkor az uram lesz. Vagy tán gyáva fickó?

Hasszán nagyot ütött a mellére:

- Azt majd reggel meglátod, tulipánom. De adsz mindenik rózsáért egy csókot?

- Tíze is.

- Akkor egész szakajtóval hozok.

A magyar leány is csak olyan bolond az ő kegyetlenségében, a magyar legény is csak olyan bolond az ő szerelmében, mit a török. Hogy ne sokat vesztegessem a szót: ugyanekkor éppen ilyenformán beszéllett szép Erzsike, Ötvös Lászlóval az aranymívesek céhmesterének derék legényfiával. A különbség csak az volt, hogy László egy tarisznya rózsát ígért.

Mikor elszállott az este, a török legény a vízivárosban, a magyar legény valahol a fehérvári apu mellett nagy furfangosan gondolkozott: miképp dézsmálhassa meg a Gül-baba kertjét anélkül, hogy azért kár esnék emberben-lóban.

A végzet néha mintha unná magát: tréfákat talál ki.

A török legény így elmélkedett:

„Míg bemászom és kijutok, magyar csalmát teszek a fejemre. Ha megint felcsapom a turbánomat, ki ösmer rám,

A magyar legény meg ezt főzte ki:

„A palástom elég hosszú, kaftánnak is beillik. Ha egy patyolatkendőt kanyarítok körül a fejemen, törököt lát, aki meglep. Ha meg leszakítom a patyolatot, ki mer megesküdni, hogy én vagyok a tolvaj?”

Jaj, te szegény Ötvös László! Be meg is jártad a bölcsességeddel!

Már a hegy menedékén ügetett lefelé a holdas éjszakában, vállán a rózsától duzzadó tarisznyával, mikor hallja, hogy messziről egyforma lépések kísérik. Befordulni a özel sikátorba, a kútba hajítani a tarisznyát, egy pillantásba tellett. De akkor már kiabált hátul a csaus nyers szava:

- Megállj, te magyar; hát te lopod a Gül-baba rózsáját? És töröknek öltözködve? Láttalak mászkálni a kert falán; te kutyafülű; az egyik percben turbán volt a fejeden, a másikban meg csalma. Ejnye, be derék, hogy megcsíptelek, te csapnivaló!

- Emberséges csau, ha rossz a szemed, azért ne kívánd a más vesztét!

- Harmadmagammal láttalak, te hazug fattyú. Hé, Musztafa, Juszuf, gyertek csak közelebb! Hát nem ez a rózsatolvaj, aki csalmát, meg a turbánt cserebélgette? hogy nincs nálad se turbán, se rózsa? Mert eldobtad, te semmiházi! No, várj csak, holnap ilyenkor nem hordasz te se csalmát, se turbánt, mert nem lesz min hordani! Második imádság után már a basa út ítélőszéke előtt állasz,t e zsivány!

A basa úr ítélőszéke ezúttal egy szép,fehér lepedővel leterített meleg márványtábla volt, amelyen hasmánt hevert a fényes ábrázatú Mehemed Szokoli. Miden öltözete csak az ágyékát övező, kék kendő volt és széles, kövér hátán épp a dögönyöző Ali taposott végig. Mert reggeli fürdőjében hatott kegyelmes fülébe a hír, hogy a rózsatolvajt elcsípték a csausok. Átkozott ember, aki az igazság betellését egy perccel is hátráltatja. Csak kísérjék ide a rabot. Elvégződik annak a dolga itt is. Nem szükség azt szelámlik-szobával megtisztelni.

- Hát te vagy az, te cégére, he? - szóla őméltósága, föl se tekintve, amit karjára hajtott arccal feküdt. (Főképpen a keresztcsontomnak ne kedvezz, Ali!) Hallom az öreg Ahmed csaustól hogy te nemcsak tolvaj vagy, de kétszínű alakos is: ha akarod igazhitű, ha akarod gyaur. (A lapockámat egy kicsit, Ali!) Turbán is, csatma is, (Csak jobban, Ali, csak jobban!) No, megállj, te istentelen!

- Fényes ábrázatú uram, megtévedett a csausok szeme!

- No, majd nem téved meg a hóhéré! Az eltalálja a nyakad csigáját. (Igaz, Ali, nyomogasd meg egy csöppet a nyakam csigáját is!)

- Hatalmas basa úr, én...

- Mi a csoda? Hát még mindig itt vagy, te, emberfiú? Vigyétek innen, poroszlók; te pedig, Ali hozhatod a szappanos-vedret. Vége a pörnek.

Pedig nem volt vége. Mert délestén, mikor a nagymecset piacán a bakó legényei már összerótták a vérpad vörös gerendáit, egy török fiú járult a basa dívánjába és ott az egybegyülekezett törvénytudók előtt, így szóla:

- Az a magyar gyerek ártatlan. Én loptam az éjjel a rózsát a Gül-baba kertjéből. Én cseréltem föl a turbánomat csalmával.

Elálmélkodának pedig e beszédre az urak.

- Nini, ez az én kisebbik müezzinem, a Hasszán! – mondá a vízivárosi hodsa.

- Az vagyok, effendim és oly igaz, amit beszélek mint hogy az vagyok. Ártatlan vére ne hulljon miattam. Üttessétek le az én fejemet, de azt a szegény rabot ne bántsátok!

- A rác püspök se tudna kiokoskodni ebből a dologból! – kiáltott Mehemed Szokoli basa bosszúsan. Hozzátok föl a tömlöcből a magyar legényt!

Hét még csak akkor kócolódott össze igazán a dolog, mikor előkísérték az Ötvös Lászlót is. Mert alig hallotta meg, mit mond a müezzin, elkezdett kiabálni:

- Nem igaz! Hazudik! Eszeveszett ember ez! Valahogy ki ne végezzétek! Eddig tagadtam, de most már kimondom az igazságot: én tettem a csalmám helyébe turbánt, én loptam a rózsát!

- Ne higgyetek neki! – esengett Hasszán müezzin. – Én tettem a turbánom helyébe csalmát, én loptam a rózsát!

Mindeneknek elállott a szeme-szája a csodálkozástól.

- No, most már nem a rác püspök, de maga az óbudai rabbinus, a khakhám-basi se tudna kibonyolódni ebből a veszett históriából!... szóla a basa mérgesen. Legények, ne bolondozzatok! Nem tréfaság ez! Ki az alakos? Ki a tolvaj? Hadd hallom, no!

- Én! – kiáltott a török, a magyar egyszerre. És azt is szinte egy szájjal tette hozzá mind a kettő: - Ártatlan ember halála ne nyomja a lelkemet!

Csönd lett. A bölcs urak elméjökben tanácskoztak. Végre megszólalt a nagymecset ulémája, összevonva bozontos, szürke szemöldökét:

- Urunk, kivilágított basa, én azt mondom ezek után, hogy mind a kettő tolvaj. Kinek loptad a rózsát, te müezzin?

Hasszán elpirult és lesütötte a szemét:

- Azt nem fogom megmondani soha.

-Hát te, magyar, kinek loptad?

Most meg Ötvös László vörösödött el úgy, mint egy iskolás gyerek.

- Nem szükséges azt ahhoz tudni, hogy leüttessétek a fejemet.

(Hej, Léila, hej, Erzsike! de beszédes volt ennek a két szegény fiúnak a hallgatása!)

Mehemed Szokoli basa türelmetlenül rántotta feljebb a köntöse ujját és öklével nagyot ütött a kerevetre

- Egy szó, mit száz: tolvajok vagytok mind a ketten; üssétek le a fejét mind a kettőnek!

- Helyes az ítélet, oh, nagy basa! – szóla mostan Halil-ben-Szaid, a Gül-baba, kilépve az ajtó-szőnyeg mellől. Törvény- és jog szerint való. Bölcs elméd kimondta ebben a percben, de jó szíved meg fogja változtatni a következőben, ha meghallgatod az én kérésemet. Ez a két legény, a török, a magyar ha tolvaj is volt az éjjel, a legbecsületesebb két fiú, akire valaha a nap sütött. Kinek szabad élnie e földön, ha nem annak, aki csupa igazlelkűségből a halált keresi? Kegyelmet nekik, oh uram! Kegyelmet kérek számukra én, a te hű, öreg szolgád.

Szóla Gül-baba és meghajtotta remegő térdét.

Mehemed Szokoli basa rettenetes haragra gyulladt és úgy kiabált, hogy szinte belerengett az ablak:

- Kegyelmet, ezeknek a gaz kölyköknek? Kegyelmet merészel itten valaki kérni?

Mindeneket nagy félelem szállott meg. Ilyen dühösnek még nem látták a basát soha.

- Hát h a kegyelmet kérnek, akkor megadom a kegyelmet! – ordított őméltósága forgó szemekkel. Ti pedig, haszontalan fickók, hordjátok el magatokat, de előbb forduljatok be a khaznadáromhoz, aki mind a kettőtöknek három erszény aranyat fog adni a nevemben. Kardot vegyetek rajta fattyúk! Akinek kardja van, az nem lép többet, még szép leány kedvéért sem. Most meg pusztuljatok a szemem elől!

A müezzin kezet akart csókolni a jó basának, de a fényes ábrázatú őr egy iszonyú barackot nyomott a feje búbjára. A magyar fiú hát meg se próbálkozott, csak a szemét törülgette.

Mikor kiértek vala a palota kapuján, karon fogva, mint két jóbarát, valaki utánuk settenkedett Gül-baba volt, két malomkőnyi rózsabokrétával.

- Nesztek, fiúk, ezt én küldöm azoknak, akiknek a kedvéért a fejetekkel játszottatok. Allah a tanúm, hogy kertem legszebb rózsáit arattam le. A török leánynak sötétpirost válogattam, a magyarnak halványat. Ha pedig a rózsák elhervadnak, meghalnak: itt az ő maradandó lelkük, ebben a két kis üvegben. Száz évig sem múlik el ez az illat. Még az unokáitok is megemlékezhetnek a szegény öreg Gül-babáról!

*

Az illat rég elszállt, az unokák is meghaltak, de él a jó Gül-baba emléke, aki szent volt, ha nem is tett csodákat, költő volt, ha nem is írt verseket és szerette a rózsákat, ha pazarolta is néha.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 98-113. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása