2016. szept. 23.

Szomaházy István (1864-1927): A kis Ervin





A kis Ervin – mert a fiúnak a neve sem volt kevésbé elegáns, mint a nyakkendői – tiszteletbeli állást viselt a vármegyénél: aljegyző volt az öreg levéltárnok oldalán havi huszonöt forint fizetéssel.

De ugyan kicsoda gondolt volna erre a csekély fizetésre, amikor a kis Ervin megjelent? Diszkrétül kivágott, hamvas-szürke kabátja s finom chevreaux-cipőinek láttára az ember olyanformát érzett, mintha valami izgató boulevard-illat csapna hirtelenül az orrába.

Ott lenn, a kis vidéki város szürke háztömegei között, ahol az ablakokban bebalzsamozott öreg nénik kötögettek s a bírósági végrehajtó sárga bőrkamásnijai az összes fiatalság keblében irigy féltékenységet keltettek: a kis tarokkopolis közvéleménye előtt valósággal elragadó színben tűnt föl ez a csinos kis aljegyző, aki iránt minden backfisch, tizennégytől húszig, olthatatlan szerelemmel viseltetett. Ábrándos naplókönyvek rejtett lapjain sűrűen megfordult a misztikus „E” betű, melyet pontok, felkiáltójelek vettek körül, mint kényeztetett fejedelmet a testőrei.

Ozsonnák, névnapi estélyek, a madame Clauffart hangulatos táncpróbái szinte nem lettek volna teljesek, ha a kis Ervin karcsú, simuló frakkjával, melyből gyémántos, sima inge előkelő fehérséggel villant ki, meg nem jelen a vidéki haute volée termeiben, ahol a csipkés, illuzionba öltözött ifjú leányok elpirulva, izgatottan mozdultak meg ilyenkor helyeiken. Amíg egy-egy jókedvű asszony vidáman zendítette meg a zongora billentyűit: könnyedén, kellemesen, hogy a kis táncosnőnek még a lélegzete is elállt, utolérhetetlen eleganciával valcerezett végig a parkettos terem egész hosszában, tökéletesen elhomályosítva a botorkáló ifjakat, akik az öreg Hubert, a kiérdemesült szabómester gitárja és vezetése mellett avattattak föl táncosokká.

- Ej, ej, Milike, hát így vagyunk?

Ingerkedve, mely fiatalos arcához kitűnően illett, csapongó szellemességgel szórt el nehány ötletet itt is, ott is, tökéletesen boldoggá téve egy-egy piruló kis leányt, aki bolyhos legyezője mögül csak titokban, félénken tekintett a szemei közé. Bársonyos ctuikbe rakott emlékkönyvek finom velinjére könnyedén vetett oda egy-egy hangzatos frázist, boldog sejtelemeket ébresztve ez ábrándos naiv szív mélyében, aki – bár minden szavát kívül tudta már – napjában százszor is elolvasta a poetikus mondást, mely egy szerelmi vallomás csalhatatlan jellegével volt a tiszta lapra odavetve.

De este, amikor a napi udvarlások véget értek, a mama odanyújtott kezét hercig pukkerlival csókolván meg, a kis Ervin ajkairól egyszerre eltűnt a mosoly finom derűje s valami unatkozó, sőt ideges kifejezés ült a helyébe, amelyet a kisasszonyok, az ozsonnázó társaságok sohasem ismertek idáig. A „hölgyek öröme” ez időben hazafelé tartott. Otthon a város külső részében a vargák, a szűrszabók házai között, ahol a szegény mama lakott, mindinkább eltávolodva a központtól, ahol a finomabb világ tartózkodott, a kis aljegyző mogorván lépdelt odébb a sötétes házsorok között, ahol az utcai világítást is gyérebben, takarékosabban alkalmazták a város körültekintő atyái.


A sors ugyanis, akinek az elegancia nem imponál eléggé, e tekintetben mostohán gondoskodott e ragyogó fiatalember felől, s ahelyett, hogy egy hercegi kastély pompás termeibe helyezte volna, egyszerűen egy igénytelen, de szorgalmas adóhivatali tisztviselőt rendelt atyjául, aki nyolcszázötven forint fizetésért s kétszáznegyven forint lakbérért szolgálta a mindenható államot, keserves harminc esztendőn keresztül. De még ebből a csekély összegből is elegendő jutott arra, hogy a kis Ervin Budapesten a jogi tanfolyamot elvégezhesse, s a család borzalmas katasztrófája, a szegény édesapa halála, szerencsére csak akkor következett be, amikor a fiú az abszolutóriumot már kézbe kapta. Ez időtől fogva mama s Róza egyetlen leány, abból az ötszáz forintos nyugdíjból tartották fenn a háztartást, amelyet az állam, a családfő temérdek szolgálata fejében az özvegynek továbbra is kifizetett.

Ez a csekély összeg a hármójuk szükségletére nem futván ki eléggé, a leány varrógépen is dolgozott, hogy a jövedelmet valahogy megszaporítsa. A kis gép vígan zakatolt az egész napon át s mialatt a leány kicsiny lába fürgén járt ide-oda, számos kötény, női fehérnemű gyűlt rakásra az asztalon: csupa megrendelt munka, melyet a város egy-egy kereskedője tisztességes áron rendelt meg ennél az igénytelen leánynál, aki valósággal boldognak érezte magát, hogy a közös költségekhez a saját keresetével is hozzájárulhat. De Ervinnek – aki a fizetéséből még a ruhaszámláit sem tudta egészen letörleszteni – határozottan derogált, hogy a húga egy rőföskereskedésnek dolgozzék. Néhányszor szóba is hozta ezt, de utóbb – kiderülvén, hogy a jövedelem jó része ebből folyik be -, mégiscsak belenyugodott ebbe a szörnyűségbe.

Ám esténkint, amikor a homályos utcákon végighaladva, vacsoratájt megjelent otthon, a külvárosi kicsiny házban, ahol rajtuk kívül egy szegény asztalosmester lakott, sötét gondolatok nehezedtek a kedélyére. Az ellentét, mely az ő rendes társasága, s a szülői ház között tátongott, annyira nagy volt, hogy a szegény fiút mindig kétségbeesett bánat fogta el a szótalanul, mogorván telepedett az asztalhoz, ahol édesanyja s húga már türelmetlenül várakoztak megérkezésére.

A főolvasás, a beszélgetés megszűnt ilyenkor, a tányérok csörögtek, a konyhai szekrény odakünn sebesen nyílott föl s a két nő sietve ment ki- és be, hogy a vacsora mihamarabb elkészüljön. De Ervin – finom, selymes kabátját vigyázva helyezvén el az ágyon – szórakozottan dobolt tányérján, mintha az egész készülődés nem is őt illette volna.

A mama – büszkén a maga szakácsnői tudományára – olykor, ha egy-egy ritkább étel került az asztalra, megkérdezte a mogorva fiút:

- Nos, ízlik?

De ő közönyösen vonta össze a vállait, vagy olykor, ha különösen jó kedvében volt, kegyesen válaszolt is:

- Jó.

A szeretetreméltó szerelmes fiú – aminőnek a rendes társaságokban ismerték – itthon egy kiállhatatlan, száraz pedáns képét öltötte magára, aki óraszám mit sem beszélt, avagy különös alkalmakkor olyan modorban tett egy-két megjegyzést, aminőt a fejedelmek a cercle-ek alkalmával szoktak használni az alattvalóikkal.

Ha a leány valamit újságolt – természetesen a külvárosi utca eseményeiből, mert máshová nem járt –, előkelő, szánalmas mosollyal hallgatta végig, mely világosan azt mondotta: „Minő kisszerűség! S ti azt hiszitek, hogy az ilyesmik engem érdekelnek?”

De arról, ami voltaképpen őt érdekelte, a saját társaságairól, diadalairól, amikre az a kisleány epekedő kíváncsisággal gondolt, egyáltalában sohasem beszélt, mintha ezeket a dolgokat föl sem tudnák fogni e szegény nők, a maguk valódi értékében. A kérdéseket, amiket ezekre vonatkozólag intéztek hozzá, egy-egy közönyös szóval vagy mozdulattal ütötte el, mintha bántotta volna, hogy a privát ügyeibe is beavatkoznak.

Olykor egy világos nyári estén, amikor a külvárosi utcák ákácai fölséges illatot bocsátottak ki a finom nyári éjszakába, az asztalnál, ahol Ervin mély gondolatok közt költötte el a vacsoráját, egy-egy homályos célzást, tapogatózást kísérlett meg a kisleány: minő pompás volna most egyet járni odakünn a világos utcákon, ahol a vacsora utáni órákban élénk korzó fejlődött ki rendesen: a szatócsok, iparosok kisasszonyaiból, akikhez egész légiónyi kísérő szegődött ilyenkor; de természetesen nem abból az előkelő világból, mely az aljegyzők e legelegánsabb példányát a magáénak nevezhette. A leányt valósággal boldoggá tette volna, ha e városrészben, ahol minden egyes embert ismert, e ragyogó fiatalember karján mutatkozhatik, akihez hasonló bátyával az egész vidék egyetlen leánya sem dicsekedhetett. Azt hitte, hogy a fiatalember fényes nimbuszával őrá is átragadna valami, ha a kíséretében mutatkoznék.

De Ervin, aki irtózott attól a gondolattól, hogy ebe az ötödrangú társaságba keveredjék, kelletlenül húzódott a széken.

- Sajnálom, de nem lehet barátom... Ha előbb tudtam volna... De ma estére bizton elígérkeztem valahova...

S a leány tudomásul vévén, hogy nem lehet, szelíd rezignációval kapaszkodott be a szomszéd kisasszony karjaiba, akinek egy bőbeszédű rövidárus-gyakornok udvarolt.

Zord téli napokon, ha odakünn sűrűen esett a hó, a kis Ervin sokszor elkésve ért haza egy-egy előkelő ozsonnáról, ahol finom espritje az egész társaságot elragadta. De elhagyva a grófi parkot, mely a város külső részét a finomabb központtól elválasztotta, ideges egykedvűséggel ballagott hazafelé, ahol ilyenkor már valóságos éjszaka volt, mivel a külváros üzletei a téli napokon korán bezárultak s az utcákon egyetlen járókelővel sem találkozott. Ám otthon a mama meleg, illatos kis szobájában, a két nő szorgoskodva hajolt a világos asztal fölé, ahol szövetdarabok, szalagok, tüllök hevertek össze-vissza, míg a székeken egy szétfejtett virágos nyári ruha volt kiterítve.

Mosolyogva, mint aki valami jó gondolatot rejteget, a mama titkolózva tekintett a fiú szemei közé.

- Nos, nem találod ki, hova készülünk?

S látván, hogy a kis Ervin kíváncsian áll meg előttük, a mama jókedvűen folytatta:

- Szombaton bálba megyünk... Az iparos ifjak betegsegélyző-egylete rendezi... Hiszen tudod... A tavalyi ruhának alig kell egy kis átalakítás, úgyszólván az egész dolog mibe sem fog kerülni.

De a fiú összeráncolván a homlokát, szigorúan kérdezte:

- S kik lesznek ott?

Ez bizony kényes pont volt. Mivel – az igazat megvallva – a bálba alig készült más, mint ezek a szegényebb külvárosi leányok, akik egyik télről a másikig, már előre örültek ennek a pompás mulatságnak, ahol jól kitáncolhatják magukat valahára. Lady patronesseről, nyomtatott táncrendről s előkelő táncosokról természetesen szó sem lehetett ebben a szegényes kis bálban, melyet a „Vörös ökör” nagytermében tartottak.

Előkelő, hideg megvetéssel szólott:

- S te elmennél ebe a társaságba?

A mama félénken válaszolt:

- De hiszen ennek a szegény leánynak semmi mulatsága sincs egész éven át.

- Semmi mulatság? Hát szükség van arra? Hol van az megírva, hogy mulatni kell, Az első az, hogy a látszatot megtartsuk, mert a világ aszerint fog bennünket megítélni. S végre is csak nem fognak engem kompromittálni?

S a szegény nők bizonyos meggyőződéssel ismételték magukban:

- Nem, őt nem szabad kompromittálnunk!

A szalagok, a csipkék, a szétfejtett kis ruha ismét visszavándoroltak a szekrény legbelső zugába s a bálról a jövő télig senki sem szólott többet.

Azaz hogy akkor még kevésbé beszéltek felőle. Közbejött ugyanis valami véletlen epizód, mely a kis Ervin ragyogó carriére-jét egyszerre csak elmetszette, de finomul, elegánsan metszette el, mint ahogy ehhez a tüneményes, előkelő fiúhoz illendő volt.

A „Sport-egylet”-ben, ahol a kis vidéki város békés tollforgatóit vérengző lovagokká nemesítették, egyszerre csak pénztárvizsgálatot rendeltek el: egy ködös, nedves téli nap reggelén, mikor senki sem várta ezt az inkvizíciót.

a borbélytól, aki fésülni szokta, a kis Ervin e napon nem az impozáns megyeház felé vette útját, hanem feltűnő gyorsasággal – hogy Ignác úr, a szatócs kíváncsian tekintette utána – hazafelé tartott, a külváros e sáros utcájába óvatosan lépegetve kőről-kőre, nehogy elegáns cipőit elpiszkítsa.

A reggeli edények mögül, melyeket saját kezűleg mosott el, a mama bámulva tekintett föl:

- Mi történt?

- Oh, semmi sem, mama!

Az asztalos fiát, aki az udvaron játszott, cigarettekért küldötte. Aztán szobájába ment s finom, kis borostyánszopókájában, mely egy Vielliebchen-fogadás édes emléke volt, valódi gourmanderiával szítt el egy vékonyka stambult; óvatosan fújva le kabátjáról néhány szürke hamuszemet, mely a cigaretteről véletlenül odahullott.

Ezt elvégezvén egy postai vevény hátára a nyomtatott szöveg fölé közönyösen írta föl e pár szót: „Isten véled mama! Meghalok a saját akaratomból!”

S aztán csinos szellemes, fejét az egyetlen támlás széken hátravetve elegánsul , miként egy gróf, a kis Ervin szó nélkül feje lőtte magát.

A szívet rázó zokogás közben, amellyel a két boldogtalan nő a véres holttestre borult, maguk előtt ez illatos elegánciával, melyet a halál rémítő piszkossága egészen tönkre tett, vajon nem villant-e át fejükön az a gondolat: hogy a család e büszkesége mennyire megtisztelte őket ezzel az előkelő halálnemmel, melyet az a durva külvárosi népség nem is bír fölfogni a maga teljes nagyságában.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 209-218. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása