Kertünk végiben szilvafa,
tövénél zöld moha.
Nincs virágja, nincs illata,
nem támad fel soha,
jöhetnek nyarak, őszök,
nem hoz többé gyümölcsöt:
kiszáradt ez a fa.
A kertben napfény, friss eső
mindent megöntözött.
S áll ez a fa meredező
ággal a zöld között.
Kéken,m int a hó ha száll,
köd borong és a madár
messzire költözött.
Ma, ahogy ballagtam haza,
holtan zörgött felém.
Pajtásom volt e szilvafa
életem elején.
Kis bicskámmal kérgibe
nevemet és messzire
évszámot véstem én.
Hogy láthassam, ahogy növök,
az időben megyek.
S az lesz a megváltás, örök
élet minden felett:
őrzi tovább, amikor
nem leszek én más sehol,
egyszerű nevemet.
S most kiszáradt, majd jön apám
húshagyókedden és
piroslik ökle a kapán,
muzsikál a fűrész.
Körüljárja, kiássa,
fölaprítja rakásra;
ennyi lesz az egész.
Kár volt a nagy bizakodás?
Az ember így tanul.
A név, a szám, sustorgó nyárs
lobogó lángra hull.
Nézhetem a lobogást,
s küszködhetek így tovább
már megváltatlanul.
Szárazon ez a szilvafa
föltartott ujjal int:
egy álom hullott sírba a
nagy időben megint.
Ez a sorsunk emberek,
rátok nézek, vigyetek
érdemeim szerint…
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 76-77. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése