2016. szept. 23.

Márkus Miksa (1868-1944): „Madmoisel Mouche”






A kaszinóból, ebédről jött az egész tisztikar. Polovcsik főhadnagy, akinek másnap volt esküvője Latorvár egyik legszebb és leggazdagabb leányával, annyi bort hozatott, hogy a kiszolgáló bakák alig győzték hordani, a bajtársak pedig alig tudták meginni.

Kacagva,zajongva tartottak a cukrászda felé, ahol délutánonkint egy csésze fekete kávét ittak meg, mikor szembe jött velük Tóth ezredorvos, aki családos ember lévén otthon ebédelt.

- De jókedvben vagytok, Csak nem léptették elő soron ívül az egész ezredet?

- Doktor! Hiszen Polovcsik holnap...

- Igaz ni! Majd elfelejtettem. Sok szerencsét pajtás.

- Képzeld csak doktor. Ez a kópé, ez a Lányi mit tett már megint.

- Bizonyára valami gonoszságot.

- Valamennyi mustáros csészébe cayenne-borsot kevert. Az őrnagy még most is a nyelvét harapdálja. Jössz velünk feketére.

- Természetesen. Hanem nézzétek csak azokat a kék cédulákat, amiket éppen most ragasztanak az utcasarkokra. Jó mulatság lesz estére.

A jókedvű társaság odaállt a fűszeres boltja elé, ahol a kérdéses cédula két példányban volt kifüggesztve.

Vályi hangosan olvasta a sajtóhibáktól hemzsegő plakátot.

P. T. Nagyérdemű tiszti Kar és publikum!

Első világ-internacionális orfeum társaság tartja a Nagy
szálloda Díszteremben
FÉNYELŐADÁS.
Signor Pandacelli a legerősebb ember a világnak.
Madmoisel Mouche a legszebb dalénekesnő, aki az udvaroknál
legfényesebb előadást tartott.
MARISKA kisasszony, magyar dalénekes és spanyol bűvész.
F l o r i n d a, A m a n d a, L e a, M a r i e t t a, a híres budapesti
operai balettből.
És még más sok tagok legfinomabb mutatványokkal.
Belépti díj első hely 50 kr. Többi 20 kr.
Kezdete 8 órakor

- Hohó! Ide elmegyünk! – kiáltották valamennyien. - Vályi, az első asztalokat foglald le.

A direktor ragyogó arccal állott este a terem ajtajában. Egy szék sem volt üres, hiszen a kis Latorvár lakosai úgy örültek, ha egyhangú életüket bármi is kissé megzavarta.

A hosszúkás terem közepén állították fel az egyszerű színpadot. Közvetlen közelében ültek a tisztek, míg a civil közönség a távolabb álló asztaloknál foglalt helyet. Azok nem szeretnek az ilyen komédiás népség közelében lenni.

Signor Pandacelli igazi csodadolgokat csinált. A száz kilós súlyokat úgy emelgette, mintha borosflaskók lettek volna vasrudakat kettétört, négykrajcárosokat szétharapott és mikor a taps nem akart megszánni, az egyik asztalról felkapott egy vékony, csiszolt borospoharat, és abból leharapva egy darabot, az ízletes falatot jóízűen megette.


A latorvári habituék megelégedetten bólongattak fejükkel, csak a könyvkereskedő egyik segéde, aki Budapesten is lakott néhány évig, jegyezte meg fitymálólag, hogy Covalotti tanár, akivel ő brudert is ivott, az üvegcserepekhez tüzes parazsat nyelt. Csakhogy mindenki tudta, hogy Gornyák úr szeret nagy férfiak ismeretségével dicsekedni és ezért különböző históriákat gondol ki.

A balett is nagyon tetszett, bár akadtak, akik megrótták a négy nyurga leányt, hogy nem lábujjhegyen táncolnak. A megrótt művésznők egyike azonban előadás után, borozgatás közben kijelentette, hogy ők csak akkor táncolnak lábujjhegyen, ha a belépti díj egy forint.

- Úgy van – szólt Gornyák úr. Az operában se táncolnak lábujjhegyen, ha mérsékeltek a helyárak.

A hangulat egyre vidámabb lett. A pincérek egyre hordták a bort, sört. Pohárcsengés, villa-, késcsörömpölés, nevetés, kiáltás zaja töltötte be a termet, melyben alig láttak már a nagy füsttől. A petróleumlámpák csak pislákoltak és a vendéglős az ezredes asztalára két gyertyát állított.

A függönyt újra felhúzták és a színpadon kiugrott Mademoiselle Mouche, a társaság „star”-ja.

Sárga derék, piros selyemszoknya volt rajta. A nyakán óriási gyémántokból álló füzér, melynek értéke egy félmillió és egy forint ötven krajcár között váltakozik. De azt nem nézte senki. A halvány, sárgás-barna arcból két fekete szem ragyogott a nézők felé. Egy perc alatt megbűvölte valamennyit. Pedig nem volt szép. Kezel, lába nagy, vonásai se szabályosak, hanem az a két szem helyreütött minden hibát. És amikor az első ocsmány kuplét a legnaivabb arccal elénekelte, csak úgy zengett a terem a tapstól.

- Nézzétek csak – szólt Tölgyessy kapitány -, ez a Vályi egészen elsápadt, úgy nézi a dívát.

A kis hadnagy le nem vette szemét az énekesnőről, aki észrevette a fixírozást és egy-kétszer kelletlenül vállat vont. Hanem amikor Vályi megkérte, hogy előadás után vacsoráljon velük, szívesen megígérte. Látszott, hogy tetszik neki ez a csupasz arcú, hetyke fiú, akin csak úgy feszült az egyenruha.

A közönség nagy része eltávozott és csak a tisztek egy része maradt ott.

- Meddig maradnak Latorváron? – kérdezte a leánytól Vályi.

- Két hétig. Aztán megyünk Munkácsra. Így kóboroljuk be az egész országot.

- És mondja csak, Mouche kisasszony...

- Klementin a nevem.

Signor Pandacelli, aki a szomszéd asztalnál ült, kelletlenül mordult rá.

- Nem érdekli az a hadnagy urat. Ne fecsegj felesleges dolgokat.

Vályi ránézett az erőművészre. Klementin észrevette, hogy nagyon csúnya a szeme nézése és így szólt:

- A vőlegényem.

A sok szeszes ital: az erősen kevert bor, sör, a nagy füst elkedvetlenítették a társaságot. Egymás után távoztak a tisztek, csak Vályi ült még ott a leánnyal.

A szomszéd asztalnál pedig signor Pandacelli csúnya grimaszokat vágott.

II.

Ezredrapport után a tisztek mindig a sörház előtt gyűltek össze. Ott van a latorvári korzó központja és vasárnap délelőtt 11 órakor az ezredes úr is megiszik egy pohár sört.

Most is ott volt és magához intette Storck őrnagyot.

- Őrnagy úr, elfelejtettem megmondani, hogy a zászlóalj jelentése a céllövészekről nagyon hanyagul van elkészítve. Nem is akartam a többiek előtt szólni, tudja, hogy nagyon szeretem adjutánsát, de kérem, figyelmeztesse.

Storck kezét sapkájához emelte és odament egy kisebb csoporthoz, mely élénken beszélt.

- Ja, de Vályi. Akartam már szólni neki ne forgassa el fejét azzal a leánnyal. Kapitány Tölgyessy szólt is már: Nutzt nix.

Tölgyessy keményen közbekiáltott:

- Ki kell hordani a határra ezt a truppot. Három hete itt vannak és az a fiú már egészen bolond.

Egy szőke kadét megjegyezte, hogy nagyon szeretik egymást, mert éjjel is együtt járnak. A múltkor, mikor hazament, a kálváriánál látta őket és vagy száz lépésnyire mögöttük ott kullogott Pandacelli.

- Pszt, Ruhig – szólt Storck őrnagy, itt jön ő.

Szervusz Vályi, hangzott mindenfelől. A jókedvű hadnagy kissé sápadt és zavart volt. Érezte, hogy valamennyien furcsán néznek rá. Az őrnagy azonban rögtön félrehívta.

- Hadnagy úr – szólt -, az ezredes úr panaszkodott, hogy a legutolsó jelentésünk nem volt rendben. Kérem, szíveskedjék jobban ügyelni.

Vályinak arcába szállt a vér, de nyugodtan szólt.

- Igenis, őrnagy úr.

- Holnap reggel az ezred már négy órakor kivonul. Nagy gyakorlat lesz a Füzes környékén. A mi zászlóaljunk markírozza az ellenséget. A terv az ezredirodában van, zárt borítékban csak a helyszínén nyitjuk fel. Kérem intézkedjék, hogy megkapja. A gyakorlaton jelen lesz a hadtestparancsnok úr. Also verstanden, Herr Lieutenant?

Délben az ebéden megint nem volt ott Vályi. Klementinnel evett, aki nagyon panaszkodott, hogy Pandacelli mennyire kínozza.

- Pedig utálom ezt az embert, gyűlölöm és most még féltékeny is.

A hadnagy felkiáltott:

- Leütöm, ha bánt. Jó, hogy éppen jön. Hallja-e Pandacelli. Itt semmi keresnivalója. Takarodjék ebből a szobából.

- Hadnagy úr, ez az én menyasszonyom, nem pedig az öné. Csak nem veszekszünk egy ilyen leányért, aki nekem ugyan...

Vályi felugrott, torkon ragadta. De Klementin megfogta kezét és így szólt:

- Neki igaza van. Énmiattam ne kezdj verekedést. Kóbor leány vagyok, ma itt, holnap ott a hazám. Te itt maradsz, én pedig vele megyek keserves utamra.

Vályi nem tudott mit felelni. Pandacelli villogó szemekkel nézett rá és dühében ökleit szorongatta.

- Nemsokára visszajövök – szólt a hadnagy. – Megbeszélünk egyet-mást. El kell mennem az ezredirodába, a holnapi gyakorlat tervéért. Csak beleteszem táskámba és aztán visszatérek.

Alig távozott Vályi, Pandacelli felugrott és Klementin kezét megfogva így szólt:

- Ezt az embert meggyilkolom.

A leány nyugodtan válaszolt.

- És akkor én téged öllek meg.

III.

A poros országúton vonult a zászlóalj a Füzes felé. A katonák pipára gyújtottak, a tisztek pedig elöl mentek egy csomóban. Kora reggel volt még, de a nap máris erősen sütött és fárasztóvá tette a masírozást. Jó másfél óra után értek a Füzeshez. Egy órai pihenő volt itt és a katonák századonkint leheveredtek a fűbe.

- Hadnagy úr, kérem csak a tervet. Nyissa ki a borítékot.

Vályi kinyitotta a fényezett bőrtáskát. Belenyúlt, de hirtelen elsápadva rántotta ki kezét. Belenézett a táskába, ide-oda forgatta.

- Megvan, kérem?

Vályi sápadtan, hebegve felelt:

- Nem tudom, mi történt nem tudom, nem találom.

- De hadnagy úr, gondolja meg!

- Pedig tudom, hogy beletettem. Nem értem, hová lett a boríték.

- Az istenért nézzen utána. Rögtön itt lesz a hadtestparancsnok, tönkre vagyunk téve mind a ketten. Én nem élem túl ezt a szégyent.

- Próbálja meg, lovagoljon vissza a lakásra, biztosan otthagyta az asztalán.

- Nem lehetséges, őrnagy úr. Beletettem táskámba és különben is már elmúlt hat óra. A hadtestparancsnok pont fél hétkor itt lesz. Addig nem érkezhetem vissza.

A tisztek észrevették, hogy baj van, odagyülekeztek az őrnagy köré és valamennyien elfehéredtek, mikor meghallották a dolgot. Oda van az egész zászlóalj becsülete. – Vályi lassan bontogatni kezdte a nyeregkápán lévő revolver tokját.

E percben messziről egy alakot láttak meg. Szaladt, rohant feléjük és kezében valamit lobogtatott.

Az őrnagy távcsővel nézett feléje és elkiáltott:

- Egy nő halad felénk, kezében levelet lobogtat. És mintha egyet gondoltak volna, az őrnagy és a segédtiszt megsarkantyúzták lovaikat.

Klementin volt. Haja összekuszálva lógott vállára. Arca olyan volt, mit a tűz, teste reszketett. Vályi leugrott a lóról és odarohant hozzá.

A leány elfulladva szólt:

- Itt a parancs. Pandacelli az éjjel bemászott az ablakon. Ellopta. Hallotta, mikor ön szólt. Én reggel észrevettem nála. Nem akarta ideadni. Birkóztunk. Én felkaptam egy kést.

A trombitás háromszor belefújt kürtjébe. Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz!

- Hadnagy úr, jöjjön gyorsan. A táborszernagy közelít.

- Szaladtam idáig, majd lerogytam már, de szaladtam, szaladtam.

- Hadnagy úr! Parancsolom, hogy haladék nélkül kövessen.

A táborszernagy átvette a jelentést és aztán így szólt az őrnagyhoz:

- Kérem őrnagy úr, küldjön egy embert a városba, a kórházba, ott az úton egy leány fekszik. Azt hiszem, napszúrást kapott. Az arca nagyon vörös...

- Kérem a gyakorlat tervét.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 152-160. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása