Halmi Bódog: Négy fal között

A külső élet bántó diszharmóniái, a csúnya álarc, amit az emberek magukra öltenek, hogy érdekeik számára nagyobb eredményeket hasítsanak ki az érvényesülés áruraktárából, még az elvonult ember nyugalmát is megzavarják. – Hiába szorítjuk szemeinket az elmélet betűire, hiába stilizáljuk fülünket finom intim zenéhez, a melódiákat elmetszi néha a piaci dübörgés durva hangja, amely behatol hozzánk az elzárt ablakon keresztül is.

Ilyen kellemetlen hangok zavarják meg édes ünnepi illúziómat most is, midőn asztalomon sorakoztatom Mikszáth Kálmán negyven esztendős munkásságának értékes, megvesztegetően öntudatos és mindig művészi – eredményeit.

Senki jobban meg nem becsülte azokat, mint az utolsó tizenöt esztendő magyar írói gárdája; becsben tartotta és nem követte.

Lelkiismeretlen, tulajdon elleni deliktumnak tekintette behatolni „Mikszátfalvába”, ebbe a speciális területre, ahonnét csak neki van költői jussa színes virágokat szakítani, ahol minden melódia elveszti bűvös csengését, ha nem ő intonálja.

A magyar modernek, akiket az életviszonyaik és gyermekkori benyomásaik, tanulmányaik és vágyaik más környezetbe ragadtak, olyan művészeti hitvallások számára gyűjtenek hívőket, amelyeket a tömegvélemény ma még kárhozatosnak, erkölcstelennek és veszedelmesnek tart. – Útjokat nem kíséri siker, dicsőség, arany. Ínségtől, nélkülözésektől sajog némelyikök teste, de azért hódoló tisztelettel kerülik el azt a területet, amely a Mikszáth Kálmán birtoka. Nem lopnak inspirációt az ő virágos kertjéből, nem erőltetnek naivitást írói beszédükre, nem hozsannáznak a fajiságnak, mert úgy érzik, hogy ők nem naivak és nem is nacionalisták, de megkoszorúzzák, mint a legrajongóbb közönség azt a költőt, aki a nekik idegen környezetből, tőlük egészen idegen költői eszközökkel, dogmákkal művészetet hoz felszínre. Komoly és tiszteletteljes meghajlással fogadják, ha körükbe lép és nem kérnek tőle semmit.

Most, hogy jubileumi ünnepén nagy anyagi és erkölcsi ajándékokat ad Mikszáth Kálmánnak a nemzet, a hivatalos irodalom klikkvezérei nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is, propagandát szerveznek a „fiatalok” ellen. – Az érdem ünnepét, a művészet örömnapját hazug pátosz szóvirágaiba burkolt komor gyűlöletük fekete miséjévé avatják.

Mikszáth Kálmán pedig gyönyörű „modern” levelekben köszöni meg az ünneplést. – Nem akar ünneprontó lenni, nem akarja a tekintélyes alispán, polgármester és irodalmi egyesületi elnök uraknak szemére vetni azt a stílustalan, melódiátlan és brutális testvérharcot, melyet az üdvözlő tirádák takarnak. Ő az üdvözlésekre küldött üzenetekben is csak önmagát adja -, nem törődve azokkal a csiripelésekkel, vércsevijjogásokkal, amik körülötte hangzanak.

Ebben a hideg, öntudatos, szilárd magatartásában nyilatkozik meg az ő legigazibb egyénisége. Mikszáth csak a saját művészi reputációjával törődik,m ás érdekekkel való társadalmi és művészeti szolidaritás, könnyező álhumanizmus, fegyvertársi ölelkezések, ellágyulások, teljesen kívül állanak az ő életprogramján. L’art pour l’art embere ő egészen. – Nem avatkozik bele az irodalmi küzdelmekbe, hanem tovább muzsikál az ő saját hangszerén, amelyet az öregek a legjobb igyekezettel sem bírnak elsajátítani, mi, fiatalok pedig kegyeletes örömmel hallgatjuk, mint a múlt zenéjét.

Mikszáth nem ügyel az irodalmi vének üdvözlő irataiban minket csipkedő sorokra, ő csak a saját személyének szóló dicséreteket honorálja – s nem védelmez meg minket.

Nekünk kell tehát ezeket az ízléstelen oldalvágásokat visszautasítani és megállapítani róluk, hogy az ormótlan, kulturálatlan emberi durvaság és művészi tehetetlenség harci taktikája nyilatkozik meg bennök.

Mikszáth könyvei most is velem vannak és arra gondolok, hogy befejeződhetik-e velök a népábrázolás az irodalomban, hogy a falu lírájának minden költészetét Mikszáth ölelte-e magához és az utódok számára nem hagyott-e vajon ezen a területen még melódiát?

A válasz nagyon nehéz.

Úgy gondolom, hogy amit lírának nevezhetünk a magyar népszokásokban, ami bájos, elandalító, kellemes verses hangulat van a magyar faluban, - arról nincsen nekünk már sok megírni és kifejezni valónk. Azt Jókai és Mikszáth és az ő közvetlen epigonjaik kitermelték egészen.

A nagyon szilárd logikájú, parasztosan kemény Tömörkény István sem talált már itt sok lírai akkordot, pedig hihetetlen energiájú keresője a falusi idillnek, ő is már a paraszt pszichológia talajára lépett és a tanyai élet realisztikus jelenségeinek vált nagyon pontos és megbízható krónikásává. – Én sohasem bírtam megszeretni az ő verejtékes néprajzi pedantsággal felépített genre képeit, de megbecsültem hűségét és szeretetét ahhoz a szűk körű, monoton környezethez, amelyből közel húsz esztendős pályája alatt legalább ezer skiccet adott az olvasóinak.

Tömörkény pszichológiai kombinációi azonban teljesen a hétköznapok ügyleteinél maradnak, megismerjük belőlük a tanyai ember hétköznapi életrendjét, szokásait, hogy miképp végzi el munkáját, miképp készíti elő elméjében azt a tervet, furfangot, amivel a leggazdaságosabban lehet operálni.

Arról azonban, mikor az a magyar paraszt lélek hevületes lázba gyullad, mikor érzései és vágyai tombolva törnek ki az ő kis viskójának lomha nyugalmából, mikor a kasza megreszket a kezében, belső izzásoktól, arról nem beszél Tömörkény István.

Arról nem szólnak sem Tömörkény, sem Mikszáth Kálmán, mikor a városi élet nagy eszméi az agitátorok ajkain elterjednek a faluban; mikor a régi rendben való patriarkális hit meginog és megreszket a paraszti szívben. A tépelődő szomorúságáról, szociális álomvilágba kalandozásáról a magyar parasztnak csak a legfiatalabbak kezdenek mesélni.

Szemere György Siralomház cím alatt öt-hat évvel ezelőtt adott ízelítőt abból, hogy miképp látja meg a modern magyar szeme a mi parasztunk lelki vívódásait, de hát ez kiélezett hatásokra számító színpadi alkotás volt.

Bródy Sándor megfürdette az ő csodálatos impresszionista lelkét a napsütéses falusi környezetbe, de ő festői motívumokkal és színfoltokkal dolgozott. Az író, aki a paraszt lelki és érzéki evolúciójának tolmácsává szegődött, aki a föld szagától átjárt, de a históriai hagyományokból, a régi patriarkális szokásokból már kibontakozott paraszt egyéniségét mutatja be: Móricz Zsigmond.

A magyar népmotívumok az irodalomban az ő működésével nyertek új, Mikszáth Kálmán és Jókai megállapításait folytató jelleget, amelyek a mai falu erkölcsével és pszichológiájával erősebb összhangban vannak, mint a Mikszáth Kálmán költészetének színpompájával idealizált gyönyörű poémák alakjai. A „Hét krajcár” című könyvében már bemutatja Móricz Zsigmond a paraszt proletáriátust a maga tragikomikus bárdolatlanságával és esetlenségével, de itt még egy korán eltemetett nagy ember, Petelei István sajátos borongásai hálózzák be az író beszédét és nélkülözzük megállapításában azt az epikus nyugalmat, amely a dokumentumok beállításához szükséges.

A már előlegezett rosszindulattal fogadott, a „Borsszem Jankó” kiszerkesztésében is részesült „Sárarany” című, még be nem fejezett regényében Móricz Zsigmond már a mai magyar paraszt életének epikusává válik. Ebben a könyvben már meleg párák terjengnek, érzékeket bágyasztó parázna ölelésekre csábító ösztöni párák, amelyek vad, rapszodikus indulatokba kergetik Tömörkény István hideg eszű parasztjait.

Ennek a regénynek alakjai már nem ballagnak fatalista lassúsággal a magyar ugaron és nem alkusznak hideg furfanggal a zsidóval, hanem hajtják őket a vérük, a szenvedésük, meg a vétkeik.

Sokat beszélünk még a „Sárarany”-ról.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 7. sz. Hódmezővásárhely, 1910. máj. 15.