2016. szept. 23.

Gárdonyi Géza: A nagyapó





Fehér hajú, pirospozsgás arcú, 70 esztendős gyerek a nagyapó.

Az unokái számára született, s a halála is nagyrészt azok érdekében történik.

Innen van az, hogy ahol unokák nincsenek, ott nagyapó sincsen.

A nagyapó az unokával ugyanegy időben jelentkezik a világ előtt. Csak az a különbség kettőjük között, hogy az unoka csupán egy chinai esztendőt ért a születése előtt, holott a nagyapó 70 osztrák-magyar értékű esztendőket, s mielőtt nagyapó nevet nyert volna, annyi változáson ment át, mint a lepke. Így először ő is unoka volt, azután a papájának a fia, később a fiának a papája lett, s csak így juthatott legvégül a boldog nagyapói állapotba.

Ebből látható, hogy nagyapóvá lenni nem könnyű dolog.

De nagy méltóság is ám ez: sem a miniszter, sem a pápa, sem a király nem nevezhet ki senkit erre a méltóságra.

Az ember nem is a maga erejéből lesz nagyapóvá, hanem a fiáéból.

Korunk fiaiban meg is van az a dicséretre méltó igyekezet, hogy apáikat erre a tisztességre juttassák és ezért a jövő nemzedék viszontszolgálattal tartozik.

Aki már nagyapó, az rendesen haláláig viseli ezt a rangot. Nincs eset arra, hogy a nagyapóságról valaha akárki is leköszönt volna.

A nagyapónak fontos jogai és méltóságai vannak:

Reggel, mikor kinyitja a szemét gyors élőszavú telegramot kiált a cselédhez és magához rendeli audienciára az unokát; az unokának cukorral támogatott parancs következtében üdvözölnie kel a nagyapót. ezen üdvözlésnek hivatalosan megállapított szövege a következő: „Lóleddeet nadapó!”

A nagyapónak ezután joga van ahhoz, hogy az unokával lovazzon, vagyis hogy felkantároztassa magát s esetleg hátára vegye az unokáját, aki így sétalovaglást végez a szobában.

A nagyapónak ezeken kívül jogában áll az utcai séták alkalmával mindenkinek dicsekedni, hogy ő az unokájának a nagypapája. Ha az unokát nála nélkül viszik sétálni, jogában áll odahaza töprenkedni, hogy nem esik-e baja az unokának, és gyanakodni a cselédre, hogy katonaszeretője van.

A nagyapó vezeti az unoka naplóját is. Ő írja be a kalendáriumba azt a nevezetes napot, amelyen az unoka szíves volt világra jönni, továbbá azt, hogy mikor kegyeskedett először nevetni, mikor fogott először a kezével és a lábával, mi volt az első szava és mely napokon minő sorrendben termelte a fogait.

Jogában áll ezen kívül a bábát minden alkalommal kifizetni, ha pedig nincs pénze, tiszteletre méltó jeles művésznek tekinteni.

Végül joga van ahhoz, hogy minden ingó-bingó és nem ingó-bingó vagyonát az unokájára átírassa.

Természetes, hogy ennyi joggal szemben az unokának is vannak jogai.


Az unokának jogában áll a nagyapó karjait puha széknek tekinteni, a szakállát és bajuszát a saját fantáziája szerint rendezni a nagyapó füleit billegetni, vele egy csészéből kávézni és a levesébe a kanállal belepaskolni.

Csak ő tegezheti a nagyapót, ő húzhatja fel a lábaira a nagyapó mandzsettáit és ő lovagolhat a nagyapó térdein.

Persze ezek az egymásba ágazó jogok annyira összetartják a két gyereket, hogy egymás nélkül alig létezhetnek.

Jogsértés nem is fordul köztük elő. Rendesen megvannak nagy békességbe, legfeljebb akkor van közöttük némi kis véleménykülönbség, mikor a nagyapó azt mondja, hogy a sok cukor megárt, s akkor ellenkeznek egy kissé, mikor a nagyapó nem enged babot dugni az orrába.

No de aztán a nagyapó elégtétellel szokott szolgálni: előveszi az óráját s odaadja az unokájának, aki ezt a ketyegős beszédű kis fényes jószágot örömmel hallgatja, sőt a kávéba mártott kiflijét hozzá is nyomkodja, mondván:

- Egyé kis óra, egyél.

Vagy pedig vidám ludakat, nyulakat és szakállas zsidókat varázsol a nagyapó a falra, s az unoka nagy álmélkodással kapkod utánuk, felfoghatatlan lévén előtte a megfoghatatlan.

Oh, a nagyapó az ilyen mulatságos dolgok kitalálásában valóságos zseni.

Az unoka jól tudja ezt és sokszor is folyamodik a tudományához. Ha szálka megy a talpacskájába, vagy a kis tenyerébe, azt csak a nagyapó tudja kivenni, ha szája szakadt a gumilabdának, azt csak a nagyapó tudja összevarrni, s ha a kis unoka könyékig lekváros állapotban találtatik, csak a nagyapó az, aki fényesen tudja igazolni, hogy nem ő kotorászott a fazékban.

Az unoka azután ezekért a szolgálatokért különféle előnyökben részesíti nagyapót. Megengedi neki, hogy a vaskenyeréből haraphasson; megteszi a kedvéért, hogy átengedi magát a mosdatásnak nevezett kellemetlen házi szokás gyötrelmeibe, s mikor beteg, a nagyapó kedvéért lenyeli az orvosságot is, - ha édes.

Mikor aztán az unoka a dadónak nevezett tudományos intézetbe kezd járni, a nagyapó az, aki rendesen érte megy, és a legnagyobb érdeklődéssel hallgatja, hogy az unokája mit tanult.

Persze ebben egy is önzés is van. A nagyapó t. i. röstelli, hogy a dadóbeli verseket elfelejtette, s így tudatlannak tűnik fel az unokája előtt. Miért is nagy hévvel és lelkesedéssel igyekszik ő is megtanulni:

„Ticsi vadot én
Majd mednövöt én
Muntászádnat, tujdalomnat
Hive letet én.”

és más efféle versekbe szedett tudományokat.

A nagyapó különben az unokák szaporodásával mindinkább visszafiatalodik.

Utoljára már annyira megy, hogy velük eszi a pempőt és a pozsonyi kétszersültet; sőt talán titokban a cuclit is megszopja.

Egy napon aztán a nagyapónak is készítenek bölcsőt.

Hosszú, fekete bölcső ez.

Tesznek bele jó puha forgácsot és magas fehér vánkost úgy fektetik bele a nagyapót, és letakarják átlátszó szép fehér fátyollal, mint a legkisebb unoka bölcsőjét, hogy a légymadárkák ne háborgassák az alvásában.

A nagyapó alszik mélyen, lezárt szemekkel mozdulatlanul. Csak az arca mosolyog azzal a megszokott jóságos mosolygásával, álom közben is.

Az unoka szeretné megszólítani, hogy fölkeltse, de nem meri, mert apa is szomorú, anya is szomorú. Sírnak mind a ketten. Olyan fényes vizet sírnak, mint amilyent ő szokott.

Azután odavezetik őt a nagyapóhoz és fölemelik, hogy csókolja meg a kezét. Meg szokta ő ezt tenni máskor is, de most nem mozdul meg az a kéz, hogy megsimogassa a fejét.

A kis unoka gondokba esik. Szeretne kérdéseket tenni, hogy miért fektették abba a fekete bölcsőbe a nagyapót, és hogy mikor kel föl a nagyapó? De ezeket a fontos kérdéseket nem meri most előadni, mert valami nagy baj eshetett, hogy mind sírnak a házban.

Másnap aztán a nagyapó bölcsőjére födelet szögeznek, és csúnya, barátságtalan emberek fölfogják a bölcsőt és kiviszik a nagyapóval együtt egy fekete kocsiba, amelyben más nem ül. Ők pedig egy másik kocsiba ülnek, és megy velük sok bácsi, sok néni.



Elérkeznek egy olyan kerthez, amelyben csupa fakeresztek nőttek. Ott van egy nagy és mély gödör. Abba beleeresztik a nagyapót és énekelnek fölötte mindenféle szomorú nótákat.

Mikor aztán földet kezdenek hányni a nagyapó fölé, az unoka is elkezd sírni. Sajnálja a nagyapót, hogy beföldelik...

*

Csöndes, nyugalmas éjszakákon, mikor az unoka fölsír álom közben, micsoda titkos, láthatatlan kéz az, amely halkan megrengeti a bölcsőt?...

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 203-208. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása