2016. szept. 23.

G. Büttner Júlia (1848-1925): A rozsok közt






Kéz-kézben mentünk ki a kertből a szántóföldekre nyíló ajtón. Az a ragyogó fényes piros pünkösd napja nagy nap volt szíveinknek. Bérmálva lettünk s a szent ünnepély hatása alatt emelkedett lélekkel tekintettünk végig az egész nagy világ felett, azaz: a kalászos mezőn előttünk. Könnyű fehér ruhánk s lombosan szabadon lebocsátott hosszú hajunk, még illatos volt a szent tömjénfüsttől s a fátyolunkra tűzött fehér rózsakoszorútól. És nővérem Lin rajongó áhítattal magyarázta nekem, hogy mostantól a legnagyobb erényekre kell törekednünk: tökéletes okosságra és tökéletes jóságra.

Én úgy véltem, hogy ő már jobb nem lehet és senki nem lehet jobb, mint ő.

De Lin tiltakozólag rázta fejét. Hanem én sem engedtem.

- Nem mentetted-e meg csak tegnap is az életed kockáztatásával az én életemet, attól a borzasztó nagy sárga darázstól?

- Az kötelességem volt; hisz testvérem vagy. De én szeretnék valami nagy jótettet elkövetni, valami idegen, vagy éppen rossz emberrel.

- Gondolod hogy az valami főerény lenne? – kérdém én. – Nem jobb-e, ha a rossz embereket mind sorba felakasztgatják?

Lin tűnődve nézett rám.

- Nem... nem; én azt hiszem, még a leggonoszabbat sem lenne szabad megölni, hanem ráfogni, hogy megjavuljon. És ne is mondd azt többé, kérlek.

Kissé megszégyenülve ballagtam Lin mellett. Éreztem, hogy valahogy a bérmálás napján sem vagyok még egészen a jóság útján s helyre akartam hozni hibámat.

- No igen – tértem át más véleményre -; mert a rossz ember úgy is eleget szenvedhet a saját rosszaságától. A lelkiismerete nem hagyja őt sem enni, sem inni sem aludni. Tudod,m int a sertést.

„A lelkiismeret legigazabb bíránk:
Megmondja, minő sors várakozik miránk.”

szavaltam La Fontain-ból a sertés monológját; s erre vidáman kacagva ballagtunk odébb.

Az út a szőlők felé hajlott; a rozsok két oldalt már magasra emelték kalászaikat. Búzavirág kékellett a sárga-zöld vetés közt s az útszélen piros pipacs nyílt. Egy helyen a vetés széléből, a kamilla gyógyvirágos bokrai s a dús kakukkfű közül egy csapat pici fürj futott át a gyalogösvényen előttünk. Sárga pihe fedte még a baba-madarakat, hátukon barna csíkkal.

Sikoltva az örömtől akartam utánuk futni de Lin erősebben fogta kezemet.

- Úgy megijednének!

Majd meg egy bumbota kis nyúl jött ki a vetésből s velünk szembe megállt, de még fel is emelkedett hátsó lábaira, úgy bámult ránk; szájából a lóhere piros gombú virágja lógott le.


Mikor elfutott, szívemet vitte magával.

- Ha a miénk lenne? Csak a miénk lenne!

Lin is nagy örömmel látta a kis nyulat. Ő is mondta, hogy nagyon szerethetnénk, ha a miénk lenne.

- Kék szalagot kötnénk nyakára és fülére. Mert ilyen kis nyúlnál nincs is kedvesebb, drágább!

Tovább a vetés közt kis tisztáshoz jöttünk. Csak olyan kis füves volt ott, mint egy leterített virágos kendő s annak a közepén egy régi kőkereszt állt.

Ott a kőkereszt alatt pedig valami csomó feküdt a virágos füvön, valami piros és fehér sávos vászon-lepedővel letakart batyu. Ügyet se vetettünk rá, annyira el voltunk foglalva, azzal a szép ábránddal, amit egy kis nyúlnak a birhatása keltett s már elhaladtunk, mikor a kereszt alatt a batyu nyöszörögni kezdett.

Nyomban ott voltam mellette, s felemeltem a lepedő csücskét. Kis vörös arcú gyermek feküdt alatta, kövér öklöcskéit a szájába dugva, nyöszörgött.

- Jaj Istenkém! Egy kis gyermek! – kiáltám nevetve és csodálkozva. – De hogy jöttél ide, te kis bolond? – kérdém hozzá hajolva.

Nővérem mellé térdelt s megsimogatta a kis piros öklöcskéket.

- Azt még ő nem tudja. Hisz ez még se nem beszél, se nem jár. Nézd csak, hisz még csak egy morzsa!

És kacagtunk rajta. Olyan furcsa kicsiny is volt! S azok az apró ujjai, mint egy-egy kis metélke.

- Istenem! – jutott Lin eszébe -, hát ha mi nem jöttünk volna erre? Valami meg is ehette volna itt.

- Szegényke – ijedeztem erre én is -, de hogy is hagyhatták őt el! És ki hagyta itt? Talán valami hercegnő ment erre, aki majd tizenhat év múlva visszajön érte, mint a szép Izolda hercegnő történetében olvastam.

- Nem hiszem – mondá Lin elgondolkozva -, valami árva lesz, vagy valami kivándorlók hagyhatták el.

- Igaz, igaz! – erősítém én -, s mi megtaláltuk és hazavisszük.

- Hazavisszük és felneveljük -, s Lin szeretettel hajolt felé.

- Jaj, de legelőbb is kereszteljük meg.

Mellette ülve a fűben nevet kerestünk számára.

- Nem gondolnád – kérdém -, hogy jó lenne, ha Emánuellácskának hívnánk? Tudod, nem tudom elfelejteni szegény Emánuellácskát, akinek az a gonosz macska úgy szétrágta szép viasz arcát.

- Nem bánom – mondá Lin. Nekem ugyan jobban tetszene, ha történelmi neve lenne. Ha Rozgonyi Cecíliának neveznénk.

- Vagy Szilágyi Erzsébetnek is hívhatnánk. De lásd, mégiscsak Emánuellánkat ismertük is. Magad mondtad, hogy soha vonzóbb bábút nem ismertél – esengtem én.

- Legyen hát Emánuellácska, annak fogjuk kereszteltetni s addig is úgy hívjuk; - egyezett belé Lin.

A kis gyermek nyugtalankodni kezdett s Lin karjára vette. Nekem egy nagy bon-bonom volt déltől, a bérmálási ünnepi ebédtől s a kicsike kezébe adtam, mit a baba eleinte szemének s orrának vitt, míg végre ráakadt vele a szájára.

Megfordultunk hazafelé. Egy ideig Lin vitte a kicsikét. Mikor elfáradt a pocakos kis baba hordozásában én vettem át. Azalatt meg is tanácskoztuk, hogy miből készítünk majd ruhát Emánuellácskának.

- Én a rózsaszín ruhámat neki adom – mondá Lin.

Én meg a tavalyi kalapomat. Körülnyírom, s úgy neki elég kicsiny lesz. De mivel fogjuk etetni? Bonbont mindég nem ehet, mert elrontaná a fogát. Mert ha még nincs is, de majd lesz foga. Van még ugyan egy darab mogyorótortám is, de ha az elfogy? – aggódtam én.

- enni könnyen találunk neki – vágott közbe Lin. – De a legfőbb, hogy vallás-erkölcsösen kell őt nevelnünk. Tudod, a püspök úr mily szigorún mondta, hogy a vallás-erkölcsös nevelés fő az ifjúságnál, az pótol mindent.

- Igen, de én azon fölül még a nagy szemű korallomat is odaadom neki.

E fontos tanácskozás közt, mire kiértünk a rozsok közül, már mindketten jóformán elfáradtunk.

Éppen azt indítványoztam, hogy üljünk le kissé a patak partján a kis Emánuellácskával, mikor egyszerre nagy jajveszékelést hallottunk a hátunk mögött.

Cifra tót parasztmenyecske szaladt ki a magas gabonából, kötélen egy kecskét vonszolva magával.

- Jezsis, Maria, szvati Jozef! Velkomozsna kisasszonyki gye zse beru mojho Ondrejku?! – vagyis: Jézus, Mária szent József! Nagyságos kisasszonykák, hová viszik az én Andriskámat?!

És szapora szóval elmondta, hogy csak egy órára hozta ki legeltetni a kecskét, még a délutáni istentisztelet előtt. Aztán a kis Ondrej elaludt, letette hát „na minutu” a kereszt alá, hogy – „a mi urunk Jézus majd megőrzi!” Hisz errefelé úgy sincs semmi veszedelem. De a szeme is mindig ott volt a szőlő-garádból; és nem is látott a magas rozs közt senkit menni; s bár mindjárt vissza is tért, mégis a kis Ondrej elveszett. Majd meghalt ijedtében. Azt hitte, a „vizi ember” vitte el a patakba inasnak, az ő lelkem kis fiát. És lám, a kis kisasszonyok vették gondjukba. Kezet is csókolt nekünk.

A pocakos kis vörös Ondrejt pedig átvette s elment vele és a kecskével haza, mert a templomba fog menni.

Mi meg ott maradtunk ülve a patak partján, nagy zavarban és csodálkozásban. De egyszer csak összenéztünk s hangos kacagásba törtünk. Alig győztük a nevetést – hogy nincs Emánuellácska!

Míg végre nekem újra eszembe jutott elébbi legkedvesebb találkozásunk s ábrándos vággyal szóltam:

- Bizony, mindenképp jobb lett volna az a kis nyúl!

Erre Lin is nevetve mondta:

- Jobb és kedvesebb!

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 89-95. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása