1. Kriza Jánosnak a Petőfi útját egyengető
népies költészete, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói
munkássága, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére
irányuló fáradozásai, népnevelő munkája, unitárius papi-püspöki-teológiai
pályafutása, s ennek során többek között a ma is megjelenő Keresztény Magvető
megalapítása, nem utolsó sorban pedig tükörtiszta emberi jelleme egyaránt
megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük: mégis változatos és gazdag
életművéből kétségtelenül Vadrózsák
című halhatatlan székely népköltési gyűjteménye biztosított számára örökös
helyet nemzeti kultúránk panteonjában.
„Tudva
vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Ánglusok és a Franciák
nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly
lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes.
Hát a Németeket avagy szükség-é előhoznom? (...) Ki nem tudja, mint kapnak ők a
köz népnek szájában forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a
nevezetek? Ezeket pedig leg-inkább attól az időtől fogva kezdették elő-keresni
s haszonra fordítani, miólta az ő saját nyelveket s azon az ékes tudományokat
láttatosan gyakorolyják.”
Több
mint kétszáz évvel ezelőtt a Magyar Hírmondó című pozsonyi lap 1782. év 5.
számának élén ötlöttek e „Tudománybéli dogok” az olvasó szemébe. Rát Mátyás, a
lap szerkesztője az akkor Bécsben élő magyar nyelvész, Révai Miklós felhívását
közölte, és dicsérőleg-pártfogólag ajánlotta a lap olvasóinak figyelmébe. Mai
ismereteink szerint ez volt az az első nyomtatásban megjelent nyilvános
felszólítás, amely angol, francia, olasz és német példák nyomán az olvasókat a
magyar népköltészet gyűjtésére buzdította.
Azóta
könyvtárnyi gazdag szakirodalom mutatta ki – és jogosan – a nyugat-európai
példák közvetlen vagy közvetett hatását a kelet-európai (köztük a
magyar)népköltészeti gyűjtések megindítására, ám ne feledjük, hogy a nyugati
példákat azért vehettük észre és azért követhettük, mert a történelem nálunk is
napirendre tűzte az elodázhatatlan társadalmi változások szükségességét. Mi
több, a népköltészet ügye nálunk túlnőtte a jobbágyparasztság társadalmi
elszabadításának kereteit: mindazoknál a kelet-európai népeknél, amelyek még a
XIX. században is a törökökkel vagy az osztrákokkal szemben nemzeti
önállóságukért, függetlenségükért küzdöttek, a népköltészet kultusza a nemzeti
fölszabadulás vágyaival, törekvéseivel is telítődött. A nemzeti nyelv jogainak,
törvényes használatának biztosítása; a nemzeti irodalom megalapozása,megújítása
vagy gazdagítása; a nemzeti öntudat fölébresztése és a nemzeti egység
megvalósítása; az elnyomókkal szemben a nemzeti ellenállás megszervezése és a „népek
tavaszának”, az 1848-as forradalmaknak szellemi előkészítése: mindezt a
népköltészeti mozgalom is elősegítette, a nemzetté válás és a nemzeti szabadság
kivívásának ügyét szolgálta.
Ezt
a szolgálatot vállalta Kriza János gyűjteménye is.
Életre
szóló szenvedélyének közvetlen indítékát – minden nyugati példa nélkül! – maga jelölte
meg önéletrajzában: „Székelyföldön járásom alatt jöttem véletlenül azon
észlelésre, mily sok ily régi kincs hever, senkitől sem figyelve meg, a nép
alsóbb rétegeiben; s attól fogva ez egyet
számtalan foglalatosságim közepett sem vesztettem el szemem elől.” Hátrább
pedig az önéletrajz utolsó sorai tanúsítják, hogy mindennapi munkája után,
életének összes gondjai között miként fordult a népköltészethez pihenni,
megújulni és az alkotás szüntelenül áhított örömét ízlelni: „Hivatalom
csoportos s folyamatos foglalkodásai miatt legfeljebb esti s éjjeli órákat
szentelhetek olykor irodalmi dolgokra. Hogy valamit produkáljak, egyházi, sőt
házi zajos nyughatatlan életem miatt sem volt arra módom s érkezésem. Egyedül a
népköltészeti gyűjtések tették pihenő óráimnak soha félbe nem szakadó
foglalkozását s szerezték legédesebb élveimet is. Ez érdekből, e célból
levelezni sok meghitt barátimmal már életem kedves megszokásává,
nélkülözhetetlen gyönyörévé lett – ezzel pepecselni, a gyűjtelékeket rendezni,
szerkezeti nekem mindennapi üdülés, amikor csak ezzel is lehet élnem.”
Ezek
az egyszerű sorok, amelyeket az alkotó munka boldogsága sugallt, majdnem
feledtetik sokféle keserű megnyilatkozását, és látszólag elrejtik azt a
szakadatlan küszködést, amely a Vadrózsák
sorsát kísérte. Hisz küzdenie kellett a vesztett forradalom utáni csüggedéssel
és a Bach-korszak politikai-művelődési viszonyaival, amelyek nemhogy
serkentették volna a nemzeti tudományok művelését, hanem megnehezítették,
meggátolták, sőt sok esetben megtorolták azt; a cenzúrával és a könyvkiadás
anyagi nehézségeivel, amelyek eltorlaszolták a Vadrózsák útját; az erdélyi arisztokratákkal, akik az ősszékely
népballadák azonos vagy hasonló nevű negatív hőseiben osztályuk bírálatára
ismertek; egyik-másik egyházi munkatársával, akik gyűjtőmunkáját püspökükhöz
méltatlannak, illetlennek találták, mert Kriza az aprócska, addig figyelemre
nem méltatott folklórműfajok között még a káromkodásokra is rátalált; anyagi
gondjaival, amelyek miatt lelki erejét meghaladó mellékfoglalkozásokat vállalt,
amelyek miatt lelki erejét meghaladó mellékfoglalkozásokat vállalt, s
folytonosan a költészet meg a tudományművelés vágyának, valamint népes családja
szükségleteinek két malomköve közt őrlődött; gyönge egészségi állapotával,
vissza-visszatérő, éveken át húzódó betegségeivel, amelyek gyakran és hosszasan
keserű tétlenségre kárhoztatták. S végül, de nem utolsó sorban küzdenie kellett
önmagával szemben is, hogy gátlásait legyőzve, ne csak az esti-éjszakai csöndes
műhelymunkát, hanem annak végleges formába öntött, nyomtatásban megjelenő
nyilvános eredményeit is kívánja és kedvelje.
Harmincegy
éves volt Kriza, úgyszólván még ifjú, amidőn 1842-ben gyűjteményére az
előfizetési felhívást kiadta. Ötvenkét éves volt, messze túl az emberi élet
nyarán, amidőn műve 1863-ban napvilágot látott. A sors ezután még tizenkét évet
adott neki, miközben esztendőről esztendőre, sőt hónapról hónapra egy
második kötet megjelentetésével biztatta-ámította önmagát és számos levelező
munkatársát. Végül 1875. januárjában a
Magyar Tudományos Akadémia vállalta az általa semmi erőfeszítéssel elő nem
teremthető kiadás költségeit. Későn, mert megújult kedvvel alig foghatott hozzá
a szerkesztéshez, amidőn tüdőgyulladást kapott és március 26-án elhunyt. Két hónapig
élt abban a boldog tudatban, hogy gyűjteményének második kötete is megjelenik.
A Vadrózsák címlapján így maradt
örökre árván az „Első kötet” jelzés.
A
Vadrózsák tehát Kriza Jánost egész
pályáján végigkísérte. Az ő élete és munkássága a Vadrózsák nélkül
elképzelhetetlen volna, mint ahogy a Vadrózsák
is, ama mostoha körülmények közt egy emberi életnek tartalmat és célt adó
szüntelen törődés eredményeként jöhetett csak létre.
2.
Krizának a magyar folklórgyűjtés történetében úttörő előfizetési felhívásától a
megjelenésig eltelt huszonegy évi késedelem miatt a Vadrózsák időrendben nem
lehetett első népköltési gyűjteményünk; megelőzte több kisebb-nagyobb vállalkozás,
elsősorban Erdélyi János Népdalok és
mondák című korszaknyitó három kötete 1846-48-ban. A Vadrózsák azonban
valamennyit, az Erdélyiét is fölülmúlta több olyan újításával, amely ma is
kötelező a tudományos gyűjteményekben.
A
korábbi gyűjtemények anyagukat általában földrajzilag szétszórtan, vegyesen
közölték, gyakran a gyűjtés helyének megjelölése nélkül, legföljebb olyant ág
jelöléssel, mint mondjuk Erdély, Alföld stb. Kriza a gyűjtőmunkát szerencsés
módon a magyar folklórterület egyik legnagyobb és legjellegzetesebb néprajzi
tájára, a Székelyföldre összpontosította, anyagát pedig a Székelyföldön belül –
a további részletezést most mellőzve – három fő fejezetben rendszerezte:
Udvarhelyszék, Háromsz6ék Erdővidékkel és Marosszék – mindeniket szöveghűen és
saját nyelvjárásával. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy utóbb a
gyűjtők falunyi pontossággal tüntessék fel mindenik népköltészeti alkotás
lelőhelyét. Kriza azonban itt-ott még az utóbbi igényt is meghaladta, mert
szakirodalmunkban elsőként közölte három kiváló mesemondó nevét és rövid
jellemzését.
Míg
a korábbi gyűjteményekben és közleményekben túlnyomóan a népdal uralkodott,
Kriza a népköltészet műfaji határait nagymértékben kitágította. Így a Vadrózsákban a Balladák, dalok és rokonneműek,
valamint a Népmesék nagy fejezetein kívül olyan fejezeteket találunk, int a
Táncszók,
Találós mesék, majd a Népsajátságok kereken tíz
alfejezettel. Az előszóban Kriza azt ígérte, hogy a második kötetben Mondák,
Babonák, Álmok, Népszokások, Innepélyek stb. lesznek, s erre készülve a sajtóban olyan mutatványokat
közölt, mint Székely bölcsődal, Mit álmodnak a székelyek? Házasító nóták,
Közmondások, Székely szólásmódok, Fogfájás ellen Urusság (vagyis
ráolvasás), Gyermek-versikék, Párbeszédek, Székelyföldi káromkodások és átkok,
Székely adomák, Magánbeszéd, Tréfás ráfogások stb.
Felismerte
a műköltészet és a népköltészet kölcsönhatását, a folklorizmus és a
folklorizáció folyamatát, s így került a gyűjteménybe a Vegyesek című fejezet is,
A
néptől és Az íróktól című alfejezetével.
Mindezeket
az újításokat azonban, amelyeket tovább sorjázhatnánk és részletezhetnénk,
inkább csak a folkloristák veszik észre. Kriza azonban gyűjteményét nem (csak)
nekik, hanem az egész nemzetnek: akkori és mindenkori olvasóinak szánta – őket pedig
nem tudományos módszerével, hanem a székely népköltészet gazdagságával és
szépségeivel igyekezett elbájolni. A Vadrózsáknak
ezt a szerepét és jelentőségét talán Ortutay Gyulának sikerült a legtalálóbban
és legtömörebben megfogalmaznia: „Valójában Kriza gyűjteménye ébresztette rá
olvasóit a balladák sötét pompájával, a dalok friss kedvességével s a mesék
bűbájával a paraszti alkotások szépségére s egyben azok nemzeti értékére.”
Épp
az olvasói igények igazolják, hogy a Vadrózsák
kiemelkedett a folklórtudomány köréből, és a magyar irodalom egyik klasszikus
műveként napjainkig – egyedül népköltészetünk történetében – öt teljes, sőt
bővített kiadást ért. Részleges kiadásainak száma ennek sokszorosa, azt pedig,
hogy – Kriza nevével, de még inkább neve nélkül – egyes meséi, balladái, dalai
és apróbb műfajai szétszórtan, különböző tudományos gyűjteményekben és népszerű
kiadványokban: antológiákban, tankönyvekben, kalendáriumokban, folyóiratokban,
hírlapokban stb. jó százharminc év óta hol és hányszor láttak nyomdafestéket,
egy bibliográfus számára nem kis feladat volna összekeresgélni és
összeszámlálni.
A
Vadrózsák nélkül a magyar irodalom
sokkal szegényebb volna. Utána tucatjával jelentek meg a kisebb-nagyobb székely
népköltési gyűjtemények, ám ezek a Vadrózsák
jelentőségét nemhogy elhomályosították volna, hanem hozzásegítettek, hogy egyre
jobban ismerjük és megismerjük értékeit. Kriza egy emberöltőnyi munkával
egyetlen kötetben annyi értéket halmozott fel, amennyit és amelyhez hasonlót
utódai közül senkinek sem sikerült találnia, hiszen az általa gyűjtött népi
alkotások, különösen a klasszikus balladák, a folklór fejlődésének törvényei
szerint utóbb az egész magyar népköltészetben átalakultak, elapadtak vagy
megsemmisültek. Kriza műve foglalta össze nemcsak első ízben, hanem napjainkig
a leggazdagabban, legváltozatosabban azokat a népköltési javakat, amelyeket a
székelység évszázadok során megteremtett és felhalmozott.
Forrás: Keresztény Magvető 1996. 201. évf. 3-4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése