Éppen
századik éve, hogy a reformkori Erdély életének egyik jellegzetes arisztokrata
egyénisége, Petrichevich Horváth Lázár, akkor a főkormányszék fogalmazója
szűkebb hazájában egészen szokatlan irodalmi kísérletét készült tető alá hozni:
Erdély első társadalmi regényét. Az írót csak úgy, mint munkáját, azóta
elfelejtette a közvélemény s az irodalomtörténet is csak szerény jegyzetekben emlékezik
meg róluk. Elmúlt korok tájait az utókor a legnagyobbak személyében é
tevékenységében látja jellemezve s a Széchenyi, Vörösmarty, Eötvös, Kemény,
Arany, Petőfi magaslatai mellett valóban szerényebb fennsíknak mutatkozik az a
könyv, amelynek emlékét idézzük: Az elbújdosott vagy egy tél a’ fő városban* (*
Az elbujdosott vagy egy tél a’ fő
városban. Eredeti román. Írta Petrichevich Horváth Lázár. Kolozsvárt, 1836.
I-II. kötet, 265+344 l. Tilsch és Fia tulajdona). S mégis, e kélt vaskos
kötetet kitevő alkotás elsárgult lapjait forgatva ritka elevenséggel kezd
beszélni hozzánk múltunk egyik legjelentékenyebb korszaka, benne találjuk
magunkat egy országépítő évtized szellemi sürgés-forgásában, s érezzük, hogy a
szellemtörténet szemszögéből pillantva vissza a múltba, az efféle műkedvelő
alkotás nem kevésbé lehet sokatmondó, mint a legnagyobbak művei. A lángész
túlnő a koron, amelyben él, - az átlagember magát a kort tükrözteti.
Miféle
irodalmi talajból hajt elő a reformkori Erdély e különös szellemi portréja? „A
mi korunk átmenetel kora s ezzel minden ki van mondva”, - írja erről az időről
Toldy Ferenc. Az 1830-as éveket valóban a romantika és a realizmus
korszakváltásának kell tartanunk, amelyben a túlfűtött érzelem- és
képzeletvilág a leggyakorlatibb irányú gazdasági-technikai érdeklődéssel
karöltve jellemzi a magyar irodalom letét. A kor irodalma, a költőt idézve, ott
áll „közötte a valónak és mesének”. Műfajtörténeti szempontból az évtized
átmeneti jellege a hexameteres honfoglalási eposz utolsó s a regény első
termékeinek ekkori keletkezésében van adva. „Ha Garay drámához tért, ha Czuczor
nem folytatja Hunyadiját, ha Vörösmarty Magyarvárát örökre félben hagyta, mindez
egyebet bizonyít-e, mint annak érzetét, hogy nem ez az, mit a kor előkelőleg
kíván”. Az új műfaj, a regény, s különösen a társadalmi regény, egy új, az élet
mindennapjait közelebbről látó életszemlélet szülötte s a regénytörténet Fáy Bélteky-háza után Az ebujdosott-ban s Jósika Könnyelműek
című alkotásában a harmincas években a költészet ez új ágának egyszerre három
termékét kapja.* (* V.ö. Schedel: Egy
pillanat multévi literatúránkra. Figyelmező. 1838. 130. L; Garay: Vezérhang; D.
Schedel Ferenc: Eposi és drámai kor. Figyelmező. 1839. 346-347. l.)
A
kor irodalmi életét figyelő előtt úgy tetszik, hogy majdnem mindenik írónknak
bevallott, vagy be nem vallott esztétikai problémája: miként jelenhetik meg az
irodalomban „édes poésise az életnek”
összhangban „alacsony prózájával”. Többé már nem takarhatni el „földi
rongyfoltjait az égi rokonságú embernek!” De amíg egyfelől egy reformokkal
vajúdó, mély gazdasági átalakulásoktól terhes, s a modern technika első
nagyszerű alkotásait építő, realizmusra hajló társadalom keresi íróink által a
maga kifejezését, - másfelől ott van Nyugat irodalmának sajátos romantikus
világa, ott vannak a nagy nemzetközi minták, amelyeknek varázsa alól a magyar
író sem tudja magát kivonni: Byron, Scott Walter, Bullwer, Hugo Victor és Sue
Eugene fantasztikus, színes, érzelmes romantikája. Áthidalni a kettőt olyan
feladat, amellyel még történelmi regényeink sem küzdhetnek meg zavartalanul,
pedig ezekben a múlt köde sok mindent takar. Társadalmi regényeink közül ezt
talán csak A falu jegyzője tudta
megoldani. S Petrichevich Horváth lázárhoz hasonló egyéniségek e munkakörben egészet
nem végezhetnek. De éppen munkájuk befejezetlensége sejtetheti a kor mélyében
lappangó ellentéteket.* (* Skala István:
Gróf Széchenyi István és a magyar romanticizmus. Budapest, 1932. 72. l.)
Amikor
1836-ban, a magyar regény nagy esztendejében Gaál József Szirmay Iloná-ja, Jósika Abafi-ja
és Zólyomi-ja már megjelent, augusztus 27-én Az elbujdosott hagyja el a sajtót. Írója akkor még ismeretlen a
nagyközönség előtt. Az eleven, szellemes, sokat olvasott és kifinomult ízlésű
púpos arisztokrata, aki néhány év múlva a Honderű című folyóiratában a
népiesség és a demokratikus eszmeáramlatok egyik legádázabb ellenfele lesz s
akinek nevét a Petőfi ellen vívott harcok teszik majd hírhedtté, aki remekül
berendezett pesti szalonjában a társadalmi és szellemi élet nemzetközi
előkelőségeivel érintkezik, - ekkor csak kezdő író.* (* V. ö.
Farkas Gyula: A „Fiatal Magyarország” kora. Budapest, 1932. megfelelő helyeit)
A tehetségesek azonban, amelyeket a századvégi irodalomtörténet liberális
szelleme csak tagadóan értékelhetett, már e regényében is teljes erővel
jelentkeznek. Erdély, a reformkor, a magyar arisztokrácia s az egykorú szellemi
Európa egyaránt egy sajátosan csiszolt elme fénytörésében mutatkoznak itt is, s
ez az oka annak, hogy a mű ma sem halott s dilettáns vonásai ellenére is
valamiképpen vonzza az olvasót. A magyar társadalmi regény búvára már fontos
kezdeményezései miatt is fokozott figyelemmel fordul feléje.
A
regény az angol és francia romantika általános receptje szerint rendkívül
szövevényes szerkezetű és voltaképpen egy hosszú, sok szálból fűződő
történés-folyamat utolsó fázisát nyújtja. A III. könyv XI. cikkelyében Horváth
Lázár is nyilatkozik e regénytechnikáról: „Mint mikor egy városi gazda ember
valamely gyönyörtele látogatóját kies kertje Daedalusi remekművének – melyet
neki az „én labyrintusom” vagy „tévelyemnek” nevezni tetszik – öszve bonyolult
tekervényi között kísérgeti, majd titkon nevetve vendége meghőkölésén… majd
csöndes felsőbbséggel figyelmezve hiábavaló s elhibázott hozzávetéseire… majd
szepegve, midőn vendégét tudtán kívül az igaz útba botlani látja… s majd megint
megkönnyebbülve, midőn őt egy kis fontolgatás után megint a csalösvény fel
tartani szemléli: éppen úgy kísér oh nyájas olvasó téged az okos Novellista
beszédjének labyrintusain keresztül”.* (* II.
836.) Ez a bulweri regényrecept valóban az olvasó tájékozatlanságára épít s
éppen az előzmények elhallgatásával fokozza a történések érdekességét. A modern
analitikus regény egyik szerény előfutárját kell látnunk ebben a labirintus-technikában,
a regényszálak visszafelé való fokozatos legöngyölítésében, amelyet
Petrichevich Horváth Lázár teljes tudatossággal alkalmaz s Jósika Miklós is
klasszikusan képvisel. De ez magyarázza azt is, hogy a regény menetéről csak
hozzávetőleges vázlatot készítenünk is már-már a lehetetlenséggel határos.
Az
a tél, az az öt hónap, amelyet a regény Erdély kincses fővárosának az 1820-as
években folyó életéről bemutat, két érdekes, rokonszenves, érzelmesen elmosódott
regényalak előéletéről rántja le a leplet. Az egyik maga az elbujdosott, akiről
a regény címét nyeri, kapitány Woodland, az előkelő angol úr, Görögország
nagyszívű rajongója, aki a görög nép szabadságharcában is részt vett s
„visszatérő útjában Byron Lorddal, Európa akkori leghíresebb költőjével is”
megösmerkedett.* (* II. 324.) A
szentimentalizmus tipikus regényhőse ő, a világból kiábrándult, mély
emberszeretettel és kifinomult érzelmi élettel bíró arisztokrata, akinek
életútját a fájdalmak és csalódások szegélyezik. Valami komor fény-árny váltakozás
jellemzi a regény lapjain arcvonásait, múltjának titka mindvégig ott reszket a
cselekmény fölött s nem egy helyen egészen megmagyarázhatatlanná teszi
viselkedését a többi szereplők iránt. A titkok megoldása: Woodland nem más,
mint gróf Várkövy Lőrinc, akit a szülői ház szigorú tekintélyi alapokon,
barokkos családpolitikai elveken nyugvó berendezése kényszerített kiskorában a
hazulról való megszökésre, s most a sors és intrika, egy
szenvedélyes-melankolikus szerelemmel kapcsolatban, saját édestestvérével,
Bélával állít ki párbajra.
A
másik titokzatos múltú regény-személy gróf Széplaky Róza, Várkövy Lőrinc és
Béla rajongásának közös tárgya, ugyancsak a szentimentális-romantikus regény
ismert légies, passzív csupa-szív alakja, akinek másával, a kor világirodalmában
cserkészve, lépten-nyomon találkozunk. A regény elején mint egyszerű
polgárleány, Szerényi Róza, lép elénk, aki Várkövy Klára barátnője s nincs is
tisztában származásának rejtelmeivel. Csak fokozatosan ismerjük fel benne mi is
Széplaky Rózát, akit gyermekkorában maga az édesanyja távolított el egy
cigányasszony praktikáinak segítésével a szülői háztól, hogy első házasságából
származott leánya, Isaura számára biztosítsa halott urának vagyonát. Woodland
kutatásai s a hasonló regényekben elmaradhatatlan anyajegy és amulett azonban
végül is fölfedik kilétét. A tragikum és bánat szelleme ott lebeg az ő törékeny
sorsa felett is mindvégig s a Várkövy Béláért folytatott csendes szerelmi
tusakodásokban éppen Isaurával kell megmérkőznie, - párhuzamául a Várkövy
testvérek egymással folyó harcának.
Csak
röviden emlékezzünk meg a regény két intrikusáról, Isauráról, Zenyéry báró
feleségéről, aki kietlen családi életéért udvarlóiban keres kárpótlást, s gróf
Szenveyről, aki kicsapongásokkal eltöltött ifjúsága után Széplaky Rózát
szeretné feleségül. Mindez, ami a szerelmes szívek ellenében s a Várkövy
testvérek egymás ellen uszítására történik, az ő cselszövényeik eredménye.
Személyüket sem nehéz az egykorú regény és dráma intrikus-típusai között
elhelyezni. Annál sajátságosabb, hogy Petrichevich Horváth Lázár nem öltözteti
őket a talpig gonosz romantikus hősök ruhájába, hanem mindvégig szenvedélyeik
magyarázatára és szépítésére törekszik, mintegy megkövetvén Erdély magyar
arisztokráciáját, amelyet e hőseiben akarva-akaratlan megtámadott. Ezek az
ingatag, bűnre hajló, de bűntudattal is küszködő alakok mintha csöndes
jelzőtáblát tartanának elénk: út a realizmus felé. E tekintetben mit sem tesz,
hogy rájuk is áll az esztétikus megállapítása: „bábok, lélek nélkül, egy-egy
emberi tulajdonság megszemélyesítve valamilyen sablonos, minden egyéni szín
nélküli alakba.”* (* Császár Elemér: A
magyar regény története. Budapest, 1932. 120. l.)
Ez
a ma már kissé semmitmondó jellem-tipológia és bonyodalom azonban Petrichevich
Horváth Lázár felfogásában bizonyos tekintetben mégis eredetinek és
különlegesnek tetszik: az író erdélyisége, arisztokrata öntudata és korszerű
reform-hajlandóságai egyéni színezetet adnak az átlagos nemzetközi
motívumsornak. Nem felejthetjük, hogy a színtér mindvégig a főváros, Erdély
szellemi középpontja, marad s hogy ilyenformán az első magyar nagyvárosi
regényt kell Az elbujdosott-ban
értékelnünk. A város külső képe ugyan nem bontakozik ki tisztán, de mégis: „a
nemzeti theatrumban”, „melly kívülről inkább valamely gabonás, vagy szalma
raktárhoz, mint a legszebb mesterségek áldozó templomához hasonlít”, „Dérinénk
különös hasznára megy a darab”, elénk társulnak „a régiségbe menő ócska
Lábos-Háznak siket boltozati”, „a tizenötödik századnak rongyos kalmár
épületei”, „számtalan kufárernyő-utcák”, „ős hagyománya az éj palástja alatt
pompázó sötét cathedrálnak”, a „góth-ízlés faragta nyúlánk őrállók” s a város
szélén „egy ököljogi korszellem emelte tömör bástya alatt nyíló kapu”, az
oszlopos, szobros, régi házak és modern „szegletépületek”; s kirándulunk a
„város nyugoti kapuján túl” a kies szomszéd község felé is, túl a „Statuánál”,
mely az út mentén áll, a „téli köpenybe burkolt Zölderdő” irányában s látjuk „a
hegyek alatt kígyózó hideg Szamost”, amely „csak itt-ott mutat fényes
tükröket”. Mindössze ennyi az, amit a figyelmes olvasó a főváros helyi
színezetéből megrögzíthet.* (* V. ö. különösen I. 173. .; II. 46. l.; II. 231.
l.) A város Petrichevich Horváth Lázár regényében, mint általában a kor
regényeiben, még nem életformáló erő, csupán csínpadi díszlet, - s mégis egy
darab Erdély földjéből.
A
külső városképen kívül nem kevésbé járul hozzá a cselekmény átmagyarításához a
főváros egykori előkelőségeinek felléptetése is. A regény egyik részlete
valóságos seregszemlét tart a színházban összegyűlt erdélyi arisztokrácia
fölött: Woodland, Zenyériné s a többiek Petrichevich Horváth Lázár főrangú
kortársainak adnak itt találkát. Ehelyütt Az
elbujdosott szinte a kulcsregényhez közelít. „Báró J….né mellett” ott
találjuk „a nyájos Főhadivezér Gróf H… h”-t, aki „mint mondják, egészen régi
tempókból dolgozik” s „amellett jó katona és nagy vadász”, „egyszersmind véghetetlen
szabadelvű ember”; ott van „Kapitány báró E…m Fővezéri segéd”, „kék szemű,
pofotyos, aranyhajú, vereshajtókás Adonis, kinek éjszaki német accentusa
ideérzik”; belép „kapitány herceg L…z”; látjuk „legderekabb honfiaink, legjobb
lovasaink, legjelesb bajvívóink – szóval leginteressantabb uraink egyikét”;
„gróf K….i”-t, „kinek nemesen görbedt orra, gyönyörű görög szakálla s teljes
férfias delisége oly mód nélkül emlékezteti az embert az ősi lovag időkre”
(ehhez a jegyzet: „Istenem! miért kell ma már ide gondolnunk, hogy: csak
volt!?”); s ott van végül „a mind hajviselete, mint pajkos kis barna bajusza és
spanyol szakálla által megkülönböztetett dandy”, „aki Angliából nemrég érkezett
haza”, „gróf B…a, a fényes fejedelmi ágnak utósó ivadékja”. Erdély nagy családjainak
ismerője könnyű szerrel fedezheti fel az e nevek mögött rejlő személyeket. S
említsük meg azt is, hogy Woodland mindennapos a fővárosi „flektérozó akadémok”
egyikében, „a gróf Bethlen Domokos viadal teremében”.* (* I. 207-222. l.; II.
209. l.) A történelmi és költött személyek ilyetén együttszerepeltetésével tesz
szert Petrichevich Horváth Lázár regénye az egykorú regényirodalomban egészen
feltűnő valószerűségre a munka némely helyein. A Dériné jutalomjátékáról szóló
fejezet jól megférne napjaink magazinjainak társasági rovatában is.
Bármily
szerény is ez az erdélyi couleur locale, mégis jelentékenynek kell tartanunk,
ha a regényt korának magyar irodalmi viszonyaiban helyezzük el. A couleur
locale kérdését irodalomtörténetünk meglehetősen egyoldalúan Jósika regényeinek
egyik kizárólagos problémájaként kezeli, holott e kérdés a kor valamennyi
regényére és novellájára is föltehető. Elmúlt a honfoglalási eposz évtizede,
amelyben a költők képzeletük nagyszerű álmait tehették meg magyar történelemnek.
A részletes, s mai olvasó számára sokszor már-már terhes környezetrajz most már
komoly és tárgyilagos tanulmányokon és megfigyeléseken alapszik; a
meggyarapodott realitás-érzék követeli meg, amellyel a közönség kielégítésére
törekvő írónak számolnia kell. A romantikus mesék álomvilágba kalandozó
léghajóján a couleur locale lesz most a földhöz kapcsoló homokzsák s Jósika
éppúgy szuggerálja vele elmúlt időkben pergő történeteinek valóságát, mint
Petrichevich Horváth Lázár „Az elbujdosott”-ja
is a jelenét.* (* Skala i.m. 74.l.)
Egészen
hasonló szerepet visz azonban e regényekben a couleur temporale is, Az elbujdosott esetében éppen egy nagy
kezdeményezésekben gazdag évtized színeinek alkalmazása. Széchenyi kora ez,
akinek hatalmas ihlető szelleme átformálja az egész magyar életet s ráüti
bélyegét a kor egész műveltségére. Petrichevich Horváth Lázár is a legnagyobb
magyar rajongói közé tartozik. Regényének egyik helyén közvetetlenül hozzá
fordul s három lapon át hódol lángelméjének: „Nemzetünk dicsősége!... Fogadd
hálámat édes, hegyes hazám, nemesb fiai nevökben közügy körüli fényes
fáradozásaidért… Haladj, haladj békével szép pályád ragyogó célja felé…
Meglásd, hogy egy igazságosb jövendőnek hevítő napja megérleléndi a reménytelen
múltnak szerteszórt magvait!”* (* II. 9-10. l.) Széchenyi nyomán akkor a magyar
arisztokrácia körében általánosan elterjedt szokás a reformeszmék tanulmányszerű
összefoglalása.
A főúri reformiratok szinte különálló műfajt
alkotnak a kor politikai irodalmában. Petrichevich Horváth lázár, bár efféle
könyveket nem készített, mégis az egyetlen, aki nyíltan bevallja, hogy irodalmi
tevékenységében Széchenyi írói egyéniségét látja mesterének: „Oh, vajha tanító
ékesen szóllásod eroezusi forrásaiból csak egy-két maréknyit meríthetne koldus
lelkem; melly… írói fénykoronád arany sugári között prometheuszi szándékkal
lebeg.”* (* II. 10. l.) Elmélkedéseiben csak úgy,
mint szereplő személyeinek beszélgetéseiben, lépten-nyomon Széchenyi nevét
halljuk emlegetni, munkáit idézni, eszméit megbeszélni. Valljuk meg, a finom
biedermeier dámák és úrfiak „módos” beszélgetéseiben kissé kirívó is a
legnagyobb magyar gazdasági problémáinak emlegetése. E tekintetben
legföltűnőbb, midőn a párbaj előtt Woodland és segédje – a szentimentális
regény alapjellegétől élesen eltávolodva – a halál komorsága és az élet
szépsége helyett az erdélyi lovakról folytatnak megbeszélést, mígnem a
társalkodás „gróf Széchenyi lovakruli munkájára ment által.”* (* II. 240. l.)
De e tipikus reformkori regény lapjain Széchenyi mellett szó van Dessewffy és
Wesselényi reformiratairól is s az olvasó nem egyszer érzi magát úgy, mint
Vajda Péter Tárcsai Bende című
regényének olvasásakor, amelyben a XIII. századi hősök a Vaskapu
szabályozásáról tartanak eszmecserét.
A
reformkor gyakorlatias szelleme sugallja Petrichevich Horváth lázár egyéni
gazdasági és nemzetnevelő gondolatait is, amelyeknek szintén bőven jut hely Az elbujdosott lapjain. Ez elmélkedések
célja „felizgatni bennünk a teméntelen hamvtömegek alá temetett nemzeti
sajátság üszkeit”, „a zavart ideák fonalát, ügyesen – amúgy Széchenyiesen
fölfogni”, s az okszerű gazdálkodás fontosságát hangsúlyozni. A mai olvasó
számára felfoghatatlan, a reformkor légkörében azonban természetesnek tetsző
körülmény, hogy a törékeny Róza s a világfájdalmas Woodland sorsáért aggódó „nyájas
olvasót” Petrichevich Horváth Lázár regénye nemegyszer a juh- és
lótenyésztésre, valamint a szakszerű pálinkafőzésre vonatkozó gondolatokkal és
tanácsokkal szórakoztatja* (* Igy. I.
194. l.). A kor irodalmából hasonló jelenségek egész sorát idézhetnők annak
bizonyságul, hogy az 1830-as években mindez nem untat és nem vezet el a
tárgytól, hanem az érdekkeltés korszerű eszközének kínálkozik.
Még
egy összefüggést kell megállapítanunk Az elbujdosott és a kor magyar
szellemi élete között. A regény főalakjai körül ugyanis akik, mint mondottuk, a
szentimentális-romantikus regényirodalom egyre visszatérő típusai, a mellékszereplők,
epizódalakok, statiszták egész raja mozog s ezek az alakok már inkább a magyar
reformkor irodalmának jellegzetes személyei, mintsem nemzetközi sablonok. Az a
nemzeti társadalomszemlélet vezeti Petrichevich Horváth Lázárt
megrajzolásukban, amely Széchenyi nyomán lett nálunk általános. Korszerű magyar
hibák megtestesítői nagyobb részükben a húszas-harmincas évek novelláiban és
vígjátékaiban lépten-nyomon elénk bukkannak.A tétlenül heverészők, a pipázók és
„gasztronómok”, a rosszul gazdálkodók és magyartalanok, akiknek súlyos
mulasztásaira a legnagyobb magyar hívja föl a figyelmet, Az elbujdosott lapjain
mind szerepet kapnak. Dessewffy nyomán szidja meg „a magokat finom nevelésű
Dámáink pamlagára vető s elszórt andalodásaik között tátott szájjal elnémulva
ég felé meresztett szemekkel, jobbik kezökben térdök kalácsa tetejére hajlott
bal lábokat tartó némely ángoloskodó úrfiacskákat”; másutt egész „pipázó Clubba”
visz, hol a szereplők „habos kedvenceiket”, a pipákat, pólyálgatják, „miután
azokat selyem kendőjük szélével innét is, túl is szeliden megtöröglették, s
kívül-belül célirányosan kitakarítva puha szarvasbőrtokokba példás gondossággal
takarták.” A pipa nála is az elmaradott, tétlen magyar világ jelképe, mint a
kor egész elbeszélő irodalmában. Kipellengérezi azokat is, kiknek legnagyobb
öröme a „pofázás”: „az üres gyomornak sokrétű hajlékit méltóképp kitölteni”. E
típusokon át hadakozik azok ellen, akiknek Széchenyi a Hunnia lapjain írja: „Kardugva,
henyélve, pipázva, vagy hiú ábrándozással és gőgös félszeg tudománnyal nemzeti
nagyságot elérni nem lehet.”* (* I. 184.
l.: I. 98. l., I. 97. l.)
Az
ó- és ifjú-Magyarország egymásba olvasó és egymástól annyira eltérő két
világának összecsapása idején hasonló nagyobb szabású irodalmi vállalkozás
elképzelhetetlen anélkül, hogy a szemben álló nemzedékek harcában is színt ne
vallana. Petrichevich Horváth Lázár 1807-ben születik, Vörösmarty nemzedékének
tagja s Az elbujdosott-ban teljes tudatossággal foglal állást a régi
Magyarországot képviselő generáció ellenében. Az öregeket főként a
meg-nem-értés vádjával illeti, amiért szakadatlan „korpázók a mostani ifjúság
szokásait”. Keményen szól elmaradottságukról is, arról, hogy „semmi ollyast be
nem bocsátnak, ami az untalan előrenyomuló idő haladtával értelmi sulyjokat
közegyenben tarthatna”. Kárhoztatja a múlt szakadatlan dicsőítését s ezzel is
Széchenyivel közös utakon jár. Méltatlankodva jegyzi meg azokról, akik tétlen „laudatores
temporis acti”, hogy „mindenkit általánosan gúnyolnak és kacagányos Árpád
elkorcsosodott ivadékának tartanak, kik p. o. józan gazdasági javításokról...
mernek gondolkodni”. Általában az egészséges fejlődés hátráltatóit látja az új
eszmékkel összeférhetetlen idősebb nemzedékben s kegyetlen felkiáltása: „Hányszor
gázolák el már hazafiságtalan ősapák konkoly vetései jobb unokák aratását!”
Bizonyára nem véletlen, hogy a regény intrikusai, valamint a korhibák fentebb
körvonalazott megszemélyesítői az idősebb nemzedékek sorából kerülnek ki.* (* II. 334. l. stb.)
Erdély
és a reformkor mellett azonban még egy harmadik tényező is közrejátszik a
légüres térben mozgó romantikus cselekmény valószerűvé formálásában: a couleur
sociale, az a társadalmi stílus, amely Petrichevich Horváth Lázár korának
arisztokrácia körében a jelek szerint általános volt. Nincs még egy regényünk,
amely minden lapjának volna telítve, mint Az elbujdosott. Petrichevich Horváth
Lázár minden idegszálával tapad ahhoz a társadalmi osztályhoz, amely
származása, vagyona, műveltsége és összeköttetései révén a legszélesebb
lehetőségekkel rendelkezik s elsőnek szokta kipróbálni önmagán az egymást váltó
korok jelszavait. E társadalmi réteg Széchenyi korában fontos átalakuláson megy
át: amíg azelőtt kasztszerű életet él nemzetközi életformák között s idegenül
áll a magyar törekvésekkel szemben, most műveltségében mindinkább magyarrá
hasonul. „S ebben Petrichevich Horváth Lázár sokat szidalmazott Honderű-jének
nem kis része van”, állapítja meg a történetíró.* (* Farkas i. m. 124. l.) Az arisztokrata öntudat azonban a magyarrá
változás tényében írónkban csak további támasztékokat talál s Petrichevich
Horváth Lázár a népies-demokratikus irodalmi és politikai törekvéseknek
mindvégig ellenfele marad.
Ez
az antidemokratikus hajlam egyébként Az elbujdosott néhány helyén is
szembetűnően jelentkezik. Azok a népi alakok, akik a regényben helyet kapnak:
Linka, a cigányasszony, Vanna Bálint, Woodland lovászai, Tűfoki uram, a szabó,
- egyaránt ahhoz a régi irodalmi szemlélethez tartoznak, amely az alsóbb
társadalmi osztályokat felülről lefelé, tartózkodó leereszkedéssel és humorral
ábrázolja. Ez a szemléletmód jellemzi az írónak és az előkelő hősöknek
viszonyát is a néphez. A cigányasszony „kifordított zsíros bundájában”, „kis
vigyori szemekkel”, „kondor szürke hajjal”, „ikrás lábszárakkal”, „izmos
combjainak óriás idomzatával”; az inas, aki népi hangon, azaz kissé
keresetlenül fejezi ki magát s kétszer is botlik, míg egy-egy idegen szót
kinyög („Coli... Coloko... Colokótzi... vagy hogy a tatárokba is hítták
generálisunkat”); a szabó, aki évről évre egyazon újévi köszöntőt mondja, az „udvari
férfi köntös-alkotó úr”; a szászok „félvéka nagyságú virágbokrétákra szuszogó
tenyeres-talpos, piros-pozsgás nagy kékszemű Ceres leányai”; egyaránt
igazolják, hogy az író ábrázolásukkor kirándulást tesz a faluba, mint az
irodalmi népiesség kezdő képviselői általában.* (* Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig.
Budapest, 1927. 149. l.) De bizonyítják azt is, hogy a népi alakokkal való
foglalkozás közben Petrichevich Horváth Lázár figyelme fokozódik s írói
eljárása mindinkább a realizmushoz közelít.
A
művelődéstörténet búvárának kezében azonban a könyv elsősorban az erdélyi
előkelőségek száz év előtti életstílusának kútfeje. A cselekmény mindvégig az
arisztokrácia környezetében pereg. Szalonok, színház, bál, estélyek, délutáni
teák váltogatják egymást s e tekintetben az egyetlen kirívó részlet a Lábos-ház
alatti pór-tanya leírása. A regény hanghordozása is mindvégig arisztokratikus.
Fölvonulnak előttünk az egykori erdélyi társaság társalgási témái: a divat,
politika, irodalom és a társasági pletykák, megismerkedünk a kor udvarlási
frazeológiájával, szellemeskedő és finomkodó társalgási nyelvével, amely csupa „vidor
szeszélyesség, meg kölcsönös módosság”. Ez az arisztokrata tónus is kétségtelen
nagymértékben járul hozzá ahhoz, hogy a folytonosan könnyező és piruló
általános nemzetközi regényalakok egyénibb és elevenebb színezetet kaphatnak. A
személyek vég nélküli kölcsönös udvariaskodásában gróf Szenvey egy kijelentése
alkotja a netovábbot, amellyel a kedves regényhősnő „üljön le gróf”-jára
válaszol: „A legkényesebb márvány is hattyúpelyheknél puhább ülésre válna illy
angyali teremtések boldogító társaságában”. Egy színházi vacsorának majdnem
teljes étlapjával is megismerkedünk: „pácolt nyelv”, „olasz saláta”, Laitances
de Carps”, „Escallopes de Saumon”, „Fricassée de caret”, „bájszínekkel
szivárványozó macedoine á la chinoise”, „egy gyengéden reszkető gelée á la Louis
Philippe”, egy „minden ahhoz értékosztatlan figyelmét bájillatú jégtükrére vonó
iszonyú kedves barack-fagylalt”, „honi s külföldi vékony borocskák”, közöttük a
„Chateau Lafitte". Máskor Zenyéri báróné boudoirjába kapunk bepillantást: „egy
hattyúpölyheknél puhább sötétkék ottomán”, két szembeálló mahagóni tükrös
polcozatok”, rajtik Racine, Boileau, Scott, Byron, Cooper, Spindler, Mme Stael,
Lady Morgan és Schoppenhauer (a filozófus anyja) művei: "az ottoman előtti
tágas asztalon”, „a jelenkor leghíresb ángoly és franciametszőinek” képei és a
sületlen bécsi Krähwinkliádok”, valamint a „Journal, meg a petit Courier des
Dames, a Voleur, a Repertory of english fashion, s a Bécsi divatlapok tarka
csapatjai”, közöttük „az egyetlen egy hazai híradó”; „egy a terem közepe
tájáig kinyúló ezüst zengésű instrumentoma mellett a jeles Graffnak pár
nyolcágú igen tömör girandole-ak”;”a zongora előtt egy selyem tabouret s
végénél egy csinos pólcozat”; egy „igen kényelmes fekvésű dormeuse” stb, stb.
Íme a környezet, amelyben az olvasó Woodland és Róza sorsát szemléli s amelyben
az egykori divatnak is hű képét kapja.* (* II.
191. l.; I. 245. s köv. l.; I. 104. s köv. l.)
A
nemzetközi ízlésnek hódoló erdélyi mágnásvilágot magyarrá formálni: ez
Petrichevich Horváth Lázár életprogramja, bár a regény egyik modern taglalója Az
elbujdosott-ról így ír: „Nemzetközi szokások és életformák, általános,
színtelen diskurzus, mely egy interlakeni hotel fényes halljában valószerűbb
volna, mint a főváros főúri termeiben”* (* Császár i. m. 120. l.) Petrichevich
Horváth Lázár regényében már főrendjeink átalakulásának folyamata tükröződik és
a regény tudatosan foglal állást a nemzetközivé lett arisztokrata típusával
szemben. A nemzetileg gyökértelen főúr típusa, amelyet regény- és
drámairodalmunk oly sokszor ábrázol, a harmincas években fokozatosan az
anglománarisztokrata típusává fejlődik s Az elbujdosott egyik helye éppen e
típust nevei el „Anglia-majmának”. Petrichevich Horváth Lázár Széchenyi
eszménye után indul, aki a magasabb európai műveltség és a nemzeti
szellemösszeolvasztását követeli tőlünk. az író maga, csak úgy, mint alakjai
is, az időszerű magyar kérdések felé vannak beállítva, ha Bulwerért és Byronért
rajonganak is, akikből a könyv bőségesen idéz s akiket a magyarság szellemi
kincsévé tenni próbál. Egyszerre lenni magyarnak, műveltnek és előkelőnek: ez a
Petrichevich Horváth Lázár előtt lebegő hármas vezető gondolat.
Különösen
föltűnő e céltűzés abban a gondolatkörben, amely Széchenyi nyomán az egész
magyar szellemi életnek egyik központi problémája volt: a művelt magyar nő
problémakörében. Széchenyi eszmélteti rá íróinkat, hogy az asszonyi nem „minálunk
a nemzeti kiművelődéstől idegen maradt s a magyar nemzet egészbe véve moraliter
úgyszólván nőtelen”*. (* Zichy Antal:
Gróf Széchenyi István beszédei. Budapest, 1887. 126. l.) A reformkor
közvéleménye úgy látja, hogy nőink előtt csak két út áll nyitva: megmaradni a
házimunkák szűkebb körében s lemondani a magasabb kultúráról, vagy európai
látókörre tenni szert s ennek fejében nemzetiségüket adni áldozatul. Sajátságos,
hogy elbeszélő és drámai költészetünk ilyen körülmények között nem pellengérezi
ki a magyartalan hölgy alakját, amelyről líránknak annyi mondanivalója volt.
Petrichevich Horváth Lázár azonban lapokon át beszéltet előttünk egy magyartalan
hölgyet, akinek beszédje is egészen nemzetközi: angol, francia, német, olasz
szavak keverednek benne szakadtalan a magyarral: ”Szegénykék! be aufrichtig
regrettirozom szerencsétlen Loosukat”, stb. A probléma felvetődését a divat és
rövidlátás következményének látja, mely „elhitte Árpád s Nagy Lajos leányainak
nagy részével, hogy a magyar írók mind ostobák, s hogy magyar toll nem létez...
s meg nem gondoltatta velük azt, hogy hol liba számosan van, ott író-tollnak is
soknak kell lennie!” Van egy gyökerében magyar műveltség is, ehhez kell nőinket
visszatéríteni: ez Az elbujdosott válasza a feltett kérdésre.* (* II. 225. l.; I. 22. l.)
Erdély,
a reformkor és a magyar arisztokrácia színeinek alkalmazásával így egyéníti
Petrichevich Horváth Lázár regényének sablonos romantikus-szentimentális
cselekményét. S ha ezek után most fölvetjük azt a kérdést, hogy sikerült-e
valószerűsítő törekvése s a regény egésze magán viseli-e a belső igazság
bélyegét, mégis nemmel kell válaszolnunk. Nem sikerült, mert e valószerűsítő
törekvések mindvégig nagyon is rikító módon állnak ki a regényből s az írónak
nem sikerült e couleuröket a regénycselekménnyel szerves összefüggésbe hoznia.
Nincs könyv a magyar irodalomban, amely
kevésbé volna egyöntetű és egységes, mint Az elbujdosott és szembetűnőbben
viselné magán az írói műkedvelé jegyeit. Ennek a magyarázatául két okot is
felhozhatunk: Petrichevich Horváth Lázár saját bevallása szerint is éveken
keresztül dolgozott művén s nem folyamatosan alkotta meg azt. Az első és
második kötet között hosszabb ideig hevertette tollát: „Miután nehány évekkel
ezelőtt oly céllal vetette a költött lapokat félre a hideg értelem, hogy azok
megint előbbi semmiségökbe visszatérjenek: mégis, mondom, előhívja őket újra most
a fölporzott meleg szív.”* (* II. 11. l.)
Az író belső fejlődése tekintetében ezeket az éveket igen nagy jelentőségűeknek
kell tartanunk, - erről éppen a regény átmeneti jellege tanúskodik. Egy másik
oka annak, hogy a regény szétfolyik és nem homogén, Petrichevich Horváth Lázár
roppant olvasottsága. Ennek nyomait a kezdő írók általános szokásához híven Az
elbujdosott minden lapján megtaláljuk. Aki ma a regény minden rejtett
célzását, minden hivatkozását meg akarja érteni, vagy akár csak a regényben
emlegetett történelmi személyek kilétével kíván tisztába jönni, szinte a
harmincas évek Európájának egész lexikonját kénytelen magának elkészíteni.
Petrichevich Horváth Lázár nemcsak Byron-fordító, nemcsak Bulwer, Scott
ismertetője és Shakespeare-rajongó, hanem a német, francia és olasz irodalmi
utalásoknak is egész sorával igyekszik bizonyítani európai látókörét. E
törekvései azonban keresztezik regényírói szándékát s megbontják művének belső
egységét. A mindent egyszerre elmondani akarás, amely későbbi munkáira, így
elsősorban a Kaleidoskop, vagy levelek Emiliához című gyűjteményére szintén
jellemző, már itt is teljes határozottsággal jelentkezik.
Az
irodalmunk klasszikus értékein iskolázott ízlés kétségtelenül idegenkedve nézi
Petrichevich Horváth Lázár e szerkesztő eljárását. A fő cselekmény és a
főalakok körül az epizódok és mellékszemélyek roppant tömkelege, a folytonos
kitérések, elmélkedések és leírások, az állandó szellemeskedés egészen
meglazítja a részek összetartozását. Az író maga is lépten-nyomon elhagyja a
tárgyilagos elbeszélő modort, mintegy erőszakkal szakítja el az elbeszélés
fonalát, újat kezd, s Woodland vagy Zerényiné gondolatai helyett saját ötleteivel
fáraszt. A személytelen és első személyű előadásmód e folytonos ingadozásához
járul még a betétek nagy száma; levelek, idézetek, naplórészletek, versek
szinte fejezetről-fejezetre váltogatják egymást. A regény egyik helyén irodalmi
vita folyik Byronról, melynek érvelése az Ady körül kialakult mai viták
érvkészletére emlékeztet.* (* I. 155. l.)
Ehhez járul még a regény egészében megfigyelhető kettősség. Mindaz, amit a
regény erdélyi, reformkori és arisztokrata színezetéről mondottunk, elsősorban
a mű első felére áll; a második felében nekiiramodik a cselekmény, mint a
köteleitől megszabadult léghajó, de épp ezáltal kissé színtelen világba,
légüres térbe viszi az olvasót. Mindebben azonban némi szándékosságot érzünk. E
nyugtalanító sokféleség nemcsak az író lelkialkatából, hanem irodalmi
programjából is következik, a regényben oly sokszor emlegetett „romantika”mivoltából.
Hasonló
rikító színekkel dolgozik Petrichevich Horváth Lázár, a stiliszta is.
Nyelvkezelését bizonyos előkelő csíny, szellemeskedő ötletesség és
szentimentális lágyság jellemzi; mindezek azonban csak kifejezésmódjának
általános jellegét adják meg. Könyvének egyik helyén valóságos kis apológiát ír
a romantika nevében az írói szeszélyességről s gúnyolódó hajlama nemegyszer
önmaga iránt is érvényesül. Szinte úgy érezzük, hogy szántszándékkal ábrándítja
ki az olvasót saját művéből. Képzeletünk nem tud kilendülni s átívelni
önfeledten a regény sajátos világába; az író maga figyelmeztet lapról-lapra,
hogy regényt olvasunk és saját maga tart magyarázatokat írói technikájáról.
Tagadhatatlan, hogy a kissé könyvillatú, hosszú mondattekervényeken és furcsa
nyelvújítási kísérleteken át haladó stílust kap, valamelyes szubjektív
frissességet és egészen egyéni hangulatot az írói magatartás e folytonos
változtatásából. „S ha egyfelől fájdalmas az olvasónak az ily váratlan
félbeszakítás, sőt megeshetik, némelyek előtt ízetlen is – kivált ha igen
gyakori, másfelől mégis azt gondoljuk -, én legalább -, hogy ez a valami teszi
ama kis bűvlámpát, mely az ily színű írásokra, mint e haszontalan jelen lapok,
a romantikának gyöngéd árnyékozását, a nemesb érdeknek szebb-szebb bájvilágát
terjeszteni szokta.”* (* II. 116. l.)
Miként
helyezkedik el Az elbujdosott az irodalmi élet egyetemes fejlődés-folyamában:
e problémával irodalomtudományunk eddig inkább a pozitivizmus álláspontjáról
kiindulva foglalkozott. Ferenczi Zoltán, Szinnyei Ferenc, Császár Elemér ide
vonatkozó kutatásai nyomán ma már meglehetős tisztán állnak előttünk a regény
mintái, Bulwer regényei, akinek Falkland,
Clofford, Devereux, Eugen Aram, Pelham és The Disowned c. művei egyaránt részesek
Petrichevich Horváth Lázár munkájának kialakításában.* (* Ferenczi Zoltán: Egy elfeledett regényről. Ak. Értek. a nyelv- és
széptud. köréből XXIII. k. 10. sz; Szinnyei Ferenc ism. erről Irodalomtörténet
VIII. 264; Császár i. m. 120. l.) A gondolatanyag és cselekmény, a jellemek
és jellemzésmód, az írói modor és a regény elgondolása, a történet
alaphangulata, a „titokkórság” s a stílus egyenetlenségei, a betétek és irodalmi
vonatkozások kedvelése és az arisztokrata környezet: egyaránt az angol
romantikus áramlatok ama könnyebb fajsúlyú irányára utalnak, amelyet Bulwer
képvisel. Mindössze azzal a tétellel nem érthetünk egyet, amely szerint Bulwer
hatása tekintetében Az elbujdosott magányos szigetet alkotna regényirodalmunkban és
általában a magyar irodalom lapjain. E kérdés még részletes tisztázást igényel,
s annál kevésbé mondható egyszerű problémának, mivel Bulwer s regényirodalmunk
másik nagy mestere, Scott, sok tekintetben közös úton járnak. Az angol romantikus
regény poetikájának közvetítésében Az elbujdosott mindenesetre döntő
jelentőségű.
A
magyar egény fejlődési láncolatában a regény átmeneti jellegénél fogva szintén fontos szerepet tölt be. Szellemtörténeti jelentősége a maga teljességében akkor
bontakozik ki előttünk, ha szemügyre vesszük, hogy mi benne a hagyomány,
régebbi magyar kezdeményezések folytatása, s mi az önálló indítás, miféle
újítások kapcsolódnak a munkán át Petrichevich Horváth Lázár személyéhez. Utaljunk
ezzel kapcsolatban mindenekelőtt arra a körülményre, hogy Az elbujdosott egész
irodalmunkból Kisfaludy Sándor regéivel áll a legszorosabb összeköttetésben. A
magyar epika búvára mind világosabban látja, hogy a dunántúli várak lágyszívű
lantosa szinte az egész XIX. századi epikánk alapvetője volt, akinek kultusza
még az 1830-as években is virágzik. Az elbujdosott a regék sorait igen
nagy számban citálja, de az idézeteken kívül is hódol Kisfaludy Sándor írói
nagyságának. A szentimentális, borongós s mégis magyar levegőjű románcok és a
reformkori Erdély romantikus románja között a problémába mélyebben nem
bocsátkozó olvasó is érzi a szellem összecsengését.
Az elbujdosott előtt egyetlen társadalmi regényünk van: a
Bélteky-ház, amelyet Petrichevich Horváth Lázár a jelek szerint nem olvasott.
Hogy mégis rokonság állapítható meg közöttük, a közös kor s annak nagy központi
mozgatója, Széchenyi magyarázza. Rendkívül tanulságos eltéréseik azonban
szembetűnően mutatják, hogy mennyire egyéni utakon jár Petrichevich Horváth
Lázár s milyen jelentékeny kezdeményező. Fáy könyve, Bajzát idézve, „számtalan
biographiai töredékeknek egyvelege”, amelynek központi hőse nincs s amely
epizódokon át mutatja be a nemzedékekre tagolt reformkori társadalmat. A
regényében ábrázolt társasélet még egészen provinciális: a vidéken élő magyar
kisnemesség képe ez. Az életformák, amelyeket megrögzíteni igyekszik, inkább
csak halványan vannak jelezve, mintsem reálisan kidolgozva, s ebben része van a
könyv Kazinczyra emlékeztető esztétikájának, kissé elvont idealizmusának, amely
a klasszikus ízlés európai mintái, Lafontaine, Goethe stb. után igazodik.
Petrichevich Horváth Lázár társadalomlátása jóval elevenebb, leíró és
korrajz-anyaga gazdagabb, regénymeséje egységesebb, s mint láttuk, Fáytól
lényegesen elütő európai irodalmat lát maga előtt: a romanticizmus irodalmát.
Regénye talán cselekményének egészében kevésbé valószerű, mint Fáy könyve,
részleteiben azonban itt-ott jelentékenyen reálisabb.
S
míg Fáynak Bélteky-ház-ával korábban
nem akadt tanítványa s műve így zárt egységet alkot, amelyet inkább egy
fejlődési folyamat betetőzőjének, mintsem megindítójának látunk, Az elbujdosott
már megjelenése előtt olyan indításokat ad regényirodalmunknak, amelyeknek
hatása alól máig sem bontakozhatott ki egészen. Báró Jósika Miklós ugyanis,
akinek Petrichevich Horváth Lázár anyja, gróf Lázár Éva, első ízű unokatestvére
volt, még kéziratban olvassa Az elbujdosottat, s mint
Petrichevich Horváth Lázár írja, e regény hatása alatt kezdi meg regényírói
munkásságát. Addig egy szerény, regeszerű költeményét nem számítva, csak
publicisztikai munkákat ír, amelyek a kor általános szokása szerint Széchenyi
és Wesselényi után indulnak. Petrichevich Horváth Lázár, aki Jósikának ez
iratait is javítgatta, felébreszti benne a regényírói becsvágyat s figyelmét az
angol romantikusokra tereli, kiknek iskoláját elvégezve aratja Jósika legszebb
sikereit. Az Abafi és Zólyomi néhány
héttel megelőzték Az elbujdosottat megjelenésében, a kezdeményezés érdeme azonban
kétségtelen Horváth Lázáré, aki által a magyar regény a romanticizmus irányának
jegyzi el magát. Jósika bontakoztatja ki azt a szerény kezdeményezést is, amelyet
Az
elbujdosott erdélyisége, lokális színezete jelent; viszont ugyanő az,
aki a romantikus regénytechnikát a társadalmi regény területéről a maga igazi
eredeti birodalmába, a történeti regény területére viszi át. Tudva, hogy
Jósikától az út Jókaihoz és Keményhez vezet, ismételjük: döntően fontosnak kell
tartanunk Petrichevich Horváth Lázár szerepét regényirodalmunk sorsának
alakításában.
Rendkívül
tanulságos azonban e regényt a magyar mágnásvilág másik nagy Európa-járójának,
báró Eötvös Józsefnek ifjúkori regényével, A
karthausival is összehasonlítani. Bizonyos vonatkozásban a könyv a fiatal
Eötvöst is előlegezi, bár A karthausi
írója aligha tud róla. Mindkettő a szentimentalizmus regényköltészetének
egy-egy késői leszármazottja, mindkettő szélesebb európai távlatokat nyit az
olvasó előtt s mindkettő a legmagasabb társadalmi réteg, az arisztokrácia
köréből veszi mondanivalóját. Woodland a Gusztáv rokona: ott állnak mindketten „magukra
és elhagyottan a fiatalkor bús határszélén” s „képzelődésük teremtményeivel
bíbelődve feledik a rideg valóág keserét”. Bizonyos fokig Az elbujdosott is a
kiábrándulás regénye s különösen az ama két „cikkely”-nyi rész, amely Korláti
generális szomorú ifjúkori emlékeit adja elő: a döntő pillanatban megszakadt
szerelem történetét, amelynek tárgya – hogy a hasonlóság még nagyobb legyen –
szintén „Julia”. De maga Woodland is elmondhatja: „a fölébredés képzelt
boldogságom álmaiból rettenetes volt”. Amíg azonban Gusztáv, sorsának
tanulságait levonva, az élet zajló hullámai elől a kereszténység öblébe
menekül, Woodland a regény végén egyszerűen megismétli ifjúkori tettét:
elbujdosik. A keresztény erkölcstan központi gondolatával, az áldozattal való
súrlódást, mindezek ellenére ő sem kerülheti el: Róza kezébe teszi le vagyonát
- „500.000 tallér vala a leghitelesb váltó levelekben” –, s szerelmesét
testvérének, Várkövy Bélának engedi át. Az elbujdosott történetében
természetesen kevésbé mély a motiváció, a gondolatbúság és műfegyelem, a
belefoglalt elmélkedési anyag sem egyirányú, mint Eötvös regényében s nincs a
maga egészében a hősre vonatkoztatva. Kevesebb benne a világfájdalom és
világgyűlölet s így kevesebb a gondolatokat végiggondoló következetesség is. A
rokonság azonban fennáll s a szentimentalizmus regényirodalmának történetírója
nem mellőzheti Petrichevich Horváth Lázár regényét sem A karthausi úttörőinek felsorolásában.
Petrichevich
Horváth Lázár egész regényírói eljárása a maga ellen mondásaival és
szertelenségeivel leginkább a század legnépszerűbb írójának, Jókai Mórnak
technikájára emlékeztet . Jókai magaslataira nem tud ugyan felemelkedni, de a
vonalát sok tekintetben sejteti. Woodland, Várkövy Béla, Széplaky Róza,
Zenyériné, Szenvey alakjában Jókai reformkori tárgyú regényeinek egész
tipológiája körvonalazódik előttünk – Kárpáthy Zoltántól Kárpáthy Abellinóig. A
romantika és realizmus keverése is éppúgy Jókai felé mutat, mint az elbeszélés
könnyed készsége s a kiapadhatatlan szellemesség. Élesen elüt azonban Jókai
szellemének irányától Petrichevich Horváth Lázár szembetűnő antidemokratikus
hajlama s az egész regényen elömlő főúri öntudatosság. Olvasta-e Jókai – egyelőre
nem tudjuk eldönteni.
A
mai olvasó talán kissé idegenül áll szemben e könyvvel, amely végeredményben is
érdekes, de magasabb esztétikai mértékkel nem mérhető alkotás. Tény azonban az
is, amit Petrichevich Horváth Lázár Az elbujdosott utolsó fejezetében
állít, ahol maga az író és egyik olvasója beszélgetnek az elkészült regényről:
„Szokás csak ott törvény, hol sok évek telnek el a román epochája s annak
leírása között. Itt minthogy még egy tized sem folyt le, szűk a multnak mezeje”.
Jóakaratú szerény kísérlet, kétségtelen komoly írói szándék megnyilatkozása,
amelynek nem egy pontján érezheti a figyelmes olvasó, mint bontakozik a múltban
a jelen. És érezheti azt is, hogyha a formai-technikai eljárás ósdi ugyan és
sok tekintetben kezdetleges is, mégis a sorokban megtestesült szellem
frissességét máig sem törölte le a történelem. Múlhatatlan érdeme, hogy nemcsak
a magyar, hanem az erdélyi népek irodalmában is az első regény, amely Erdély
társadalmi életének egykorú képét őrzi.
Erdély fővárosa vele vonul be a regényirodalomba. Kétségtelenül fokozott
figyelmet érdemel azért is, mert mutatja az erdélyi magyarság szellemi életének
a mélységeit.
Forrás: Erdélyi Múzeum
1935. Új folyam 6. (40.) kötet, 10/12. füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése