W.St. Reymont 1867-1925
A lázadás regénye
A
Nobel-díj-nyertes lengyel írónak, W. St.
Reymontnak legutolsó nagy munkáját most lefordították németre „Lázadás” cím alatt. A regény alcíme: Az állatok fölkelésének története.
A regény a szabadság himnusza kíván lenni és a föld legelnyomottabb kreatúráinak,
a háziállatoknak grandiózusan elképzelt fölszabadulása kísérletét rajzolja meg
az emberi zsarnokság alól. A regényben csaknem kizárólag állatok szerepelnek,
nagyobb ember szerepe csak egy kis siketnéma gyermeknek van, aki teljesen
hasonló sorsban lévén a háziállatokkal, ezeknek táborába szegődik. A regény
hőse egy Rex nevű kutya, akinek belső átélésén keresztül mutatja meg az író a
háziállati sors kegyetlenségét és az ellenállási folyamat kialakulását, amely
végül egy óriási fölkelésben nyilvánul meg a rabszolgatartó ember ellen.
Rexnek
valamikor jó dolga volt, gazdája kedvence, akinek eszébe se jutott sorsa ellen
lázadozni. A gazda azonban meghalt s Rex kikerül a gazdasági udvarba, ahol
csontokért kell koldulnia és állandó megaláztatás az élete. Ez mind fokozottabb
elkeseredést sűrít össze benne, amely, miután néhány oktalan és véres
lázadásban megnyilvánult, bujdosásba kergeti a vadonba, ahol az erdei szabad
állatok közé kerül. De a rabszolgaságban elkorcsosodott kutyalélek nem tud élni
a szabadsággal és nem tudja értékelni azt. Mikor a bagoly arra hivatkozik, hogy
náluk az erdőben senki sem uralkodik, csak az ősi bölcs törvények, azzal válaszol,
hogy az emberek között élő állatok nem vadásznak folytonosan egymásra, nem
falják fel egymást élve, nem lesnek folyton egymásra, s mindenki legalább
nyugodtan alhatik.
„Igen,
feleli a bagoly, mert ti mindnyájan az ember kegyéből éltek és az ő botja vigyáz
rátok. Nem faljátok ugyan föl egymást, de az ember mindnyájatokat fölfal. Nézd,
mi lett a négypatájúak, a nagyszarvúak és a tollasok egykor oly hatalmas
nemzetségéből: igavonó barom, aki nyomorult táplálékért és óljáért szabadságát,
erejét és vérét eladta. Ti csak az ember hasznára éltek, szaporodtok és haltok
meg. Se a bőröd, se a csontod, se a bundád nem a tiéd. Szégyelljétek magatokat,
“hogy így megszerettétek a szolgaságot, már lázadni sem tudtok, csak
panaszkodni, a botot alázatosan elviselni és az elnyomónak talpát nyalni.
Egyszer egy falusi templom tornyában volt a fészkem és jól tudom, hogyan megy
nálatok. Még jól emlékszem, ahogy minden reggel és minden este a háziállatok
panaszának, szenvedésének és kétségbeesésének sóhaja az ég felé szállt. És te
hallod-e az éneket, amelytől az őserdő szakadatlan hangzik? Így énekel a
szabadság, ami friss, gondtalan életünk. Így énekel a boldogság.”
„Te
nem tudod azt, kutya, milyen boldogság az, amikor szárnyaimat kiterjesztem,
belevetem magam a levegőbe és vitetem magam, ahová akarom. Saját erőmnek és
saját lényemnek ura.”
„Amíg
jön a sólyom és szét nem tép, mint egy nyomorult férget”, morogta vissza Rex.
„Ha
lebír engem, joga van hozzá. De azoknak, akik velem kikezdtek, csak üres fészke
marad meg. Mindenkinek joga van a másikat megtámadni. Szemet szemért, fogat
fogért. S jaj annak, aki nem bízhatik fogaiban és karmaiban. Az élet harc és a
cél a győzelem. S az ellenség meleg vére és remegő húsa a nagyszerű jutalom. A
győzőé a dicsőség és a zsákmány. Halál a legyőzöttre. Ez a szabadok jelszava.”
S
Rex, már mielőtt az erdőbe került, mikor halálra sebezve betegen feküdt a
gazdasági udvar szegletében, rájött arra, hogy mi az ember.
„A
kétlábúak a világ korlátlan urai. Az ő kegyetlen hatalmuk alatt él minden teremtmény.
Az ő kezükben van az élet és a halál, minden a hatalmukban van. Ők minden élő
teremtői és hóhérai. Most először jött rá erre a rettenetes igazságra.
Betegsége által fekvőhelyéhez láncolva, megnyílt a szeme annak látására, ami
körülötte történt. Egyetlen kiáltás, egyetlen panaszos szó, egyetlen
jogtalanság sem kerülte el figyelmét. Az éjszakát az állatok szünet nélküli
panaszos jajai töltötték el: az ökrök elnyomott bőgése a halálos robotról, a
számtalan ütéstől megsebzett oldalakról és éhségről beszélt. Az ostorcsapásokra
emlékező lovak hosszan és fájdalmasan nyerítettek. A borjaiktól megfosztott
tehenek vágya hosszú, vigasztalan bőgésben talált utat, és a juhok és disznók
óljából és a baromfiudvarból is elnyomott panaszkiáltások és a halálos aggodalom
szavai hangzottak. A vérző föld sóhajtott, a favágó baltája által megsebzett
erdők átkokat szórtak, a vizek, amelyeknek folyásán az ember erőszakot tett,
lázadozva zúgtak. Mindenfelől, a mezőkről és az udvarokból, a szenvedők, az
elnyomorítottak és a legyilkoltak ősrégi, sohasem csillapuló panaszos jajai
szálltak az ég felé. Az egész föld, s az egész légkör az ember kegyetlenségéről
beszélt.”
S
a farkasok és a szabadságra még legjobban emlékező kutyák segítségével Rex
föllázítja a háziállatokat, amelyek vezérlete alatt otthagyják az embereket és
összerombolva útjokban mindent, amit segítségükkel az ember a földön teremtett,
elindulnak egy vég nélküli hosszú vándorútra, a szabadság országa felé, amelyet
Rex ígér nekik túl a nagy hegyeken s a hová a láthatatlan magasságban röpködő s
csak misztikus hangjukat hallató darvak vezetik őket. Emberkezek ágyukkal
fölszerelve sem tudják föltartóztatni a millió és millió föllázadt háziállat
óriási hordáját, mely mindent elseper, ami útjába akad. De egyszerre megtorpan
a szabadság felé húzódó önmagára ébredt állathadsereg, amikor kiér az
emberkezek emelte csűrök, tele pincék és bevetett földek zónájából és saját
magának kell gondoskodnia fönntartásáról. Kitűnik, hogy annyira szolga lett már
a háziállat, hogy csak az embernek tud dolgozni, önmagának nem. Megvédeni sem
tudja magát, se a vad állattársak fogai, se a természet kegyetlen
megpróbáltatásai ellen. A fölkelés bukása kikerülhetetlen. A vég: a néhány
ezerre lefogyott állathorda, miután elkeseredett dühében összetapossa vezérét,
a szabadsággal biztató Rexet, önkívületi őrjöngésben borul le egy széles levelű
pálmafa alatt talált gorilla előtt: „Uralkodj felettünk, parancsolj nekünk,
szolgáid vagyunk, ne hagyj el bennünket!”
Így
lesz a szabadság nagyszerű himnuszának készülő regényből a született rabszolga
reménytelen végzetének szomorú balladája.
–
d. l.
Forrás: Korunk 12. évf. 5. sz. 1927. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése