2016. máj. 11.

Szemere Miklós: Vígan e rövid életben! (1840)





Ma még örülsz az élet víg zajának, -
S holnap talán a sír homálya fed!
S miként ha soha nem is éltél volna,
Egy rövid év, - s elhangzott már neved.
Egyedül már csak sötétlő fejfádnak
Ajka szól rólad némán, hidegen.
Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,
Feledve vagy, ha zár a sírverem.

Hallottam én a gyászfelek keservét;
S egy óra múltán hangos kacaját;
Jó, hogy nem hallja a sírjában nyugvó,
Saját torának vigadó zaját!
Sötét könnyű helyett az elömlő bornak
Piros csöppje foly szét a gyászmezen.
Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,
Feledve vagy, ha zár a sírverem.

Lefolyt a gyászév, ifjú özvegyednek
Szemén a bánat már múlón borong;
Mint dalló méh az ébredő tavaszban,
Föléledt keblén rajgó álma zsong;
Kizöldült újra a vágy zsönge bokra,
Több, több virágot hajt az érzelem.
Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,
Feledve vagy, ha zár a sírverem.

És te a földből még tán visszavágynál,
Elődbe futna nőd, azt hiszed?
Maradj; lehet, hogy örömet zavarnál:
Rózsás menyasszonyt, víg nászünnepet.
Ne higgy a habnak és az emberszívnek;
Nyomod eltűnik rólok hirtelen.
Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,
Feledve vagy, ha zár a sírverem.

Meg-megfordulsz még az évek folytában
Leghűbb barátod ajkain: „Szegény!
Hányszor vigadtunk együtt! – megtört szemmel
Mint csüggött rajtam végső estéjén!”
Elhalványul majd a múlt lelke tükrén;
Új képeket tár felé a jelen.
Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,
Feledve vagy, ha zár a sírverem.

Fejfád kidől majd, sírhalmod beroskad,
Mind aki ismert, elporhadva rég;
Hány és hány gazdát váltott ősi házad!
Új nemzedéktől  zajlik a vidék.
Száraz levélként a családfa ágán
Függsz már csupán: holtnév, emléktelen.
Te, kit szárnyára nem vőn hír, dicsőség,
Feledve vagy, ha zár a sírverem…

Magamról szólok, s rólatok barátim:
Egyszerű fiúk, bor- s dalcimborák!
Most vigadjunk, mert nekünk túl az élten
Egy gödrön kívül e föld mit sem ád.
Amit nekünk szánt: zene, hölgy, barátság,
Ez mind innen a sírhalmon terem.
Vígan! Rövid a mi részünk; - kétszerte
Csüggjünk hát e szép, nyájas életen!

Forrás: Vasárnapi Ujság 1865. 12. évf. 2. sz.