2016. máj. 11.

Sherwood Anderson: A szegény fehér (könyvismertetés)



Sherwood Anderson (1876-1941)

Az amerikai regényírás voltaképpen csak Edgar Allan Poe és annak halála után Francis Bret Barte fellépésével kapja meg egyéni jellegét. A kalandos életű Poe, Amerika legnagyobb és egyúttal legszerencsétlenebb írója, még idegen hatásokon nevelődött, elbeszélő művészete elsősorban E. T. A. Hoffmann hatása alatt áll.

Francis Bret Barte már néhány lépéssel továbbra tart: amerikaibb. Letört emberek, kalandorok, új konkistátorok özönlik el Kaliforniát, az aranyláz új lelkületet ad ennek a százfelől szakadt és száz nyelvet beszélő emberhadnak, a törvény megmásul, győz a keményebb ököl, durvábbak és szabadabbak az ösztönök, mint a jó polgári koszton hízó keletieknél, a föld aranyat és halált ad, temérdek erőszakos halált. Ezt a világot tükrözik Harte regényei. És ezt a pionír életet láthatjuk a zseniálisabb és szerencsésebb tollú utódja, a nemrég elhunyt Jack London írásaiban is. Jack London, az állatvilág szenvedéseinek és szenvedélyeinek bravúros festője, az ember elemi küszködéseinek oly utánozhatatlan érzékeltetője, amerikai az utolsó izéig. Alakjai munkába tört félvad félműveltek, az újkor barbárjai, kegyetlenek vagy csupaszív romantikusok, akik a forró égöv óceánjain és Alaszka jégmezőin törtetnek pénz, arany, asszony után; sikerült férfitípusai mellett azonban a nőalakjai elmosódottak, színtelen sémák, élettelenek, akár a nagy angol regények nőalakjai. Jack London örökét, — anélkül, hogy témakörben utánzója volna, — egy új ember: Sherwood Anderson vette át.

Anderson is, mint valamennyi elődje, a pionír ember életének meglátója. A szegény fehérben pionír regényt ír, de nem a földet foglaló, erdőt irtó, arany után futó úttörők Amerikáját, hanem a földfoglalás és térhódítás munkájával elkészültek, az iparpionírok, a Frickok, Mac Cormicok, Vanderbiltek, Carnegiek, Rockefellerek, Fordok és Edisonok, a feltalálók Amerikáját. A föld kiontja méhe hatalmas gazdagságát, a vas, a szén és a petróleum korszaka köszönt be, falvak helyén városok és ipartelepek nőnek, a farmerek egyhangú élete új tartalmat és hajtóerőt kap és az egyszerű farmermunkás, kézműves és favágó gyárakról kezd álmodozni.

Sherwood Anderson regénye korrajz erről az új indusztrializált Amerikáról. Hőse, Hugh Me Vey, állatias tunyaságban éli le gyerekéveit, az apja egy részeges napszámos, egy „poor white trash”, egy szegény fehér, ahogy lenn délen a négerek a nyomorgó fehéreket hívják. Hugh, akinek anyja korán hal meg, apja csavargó életét éli és az ö sorsára van kárhoztatva. Tizennégy éves korában azonban Sarah Shepard, egy gyermektelen asszony, gondjaiba veszi a naplopót és embert farag belőle; évek kemény munkájával elöli lustaságát, rendhez szoktatja. A henyélésre, naplopásra hajlamos kamasz Hugh dolgos fiatalemberré érik, akit a tetterő, az alkotni akarás vágya idegenbe hajt, hogy ott a maga erejéből felépítse életét. Más miliőben, más életkörülmények közt költő válnék belőle, de Amerikában még nem ütött a szépet megálmodók és megvalósítók órája és így Hugh fantáziáját az ipar szolgálatába állítja. Logikus fantáziája megláttatja vele az emberi mozdulatokban rejlő gépiest, gépeket konstruál, hogy megkönnyítse embertársai nehéz munkáját; a szegény, nyomorult fehér, ipartelepeket teremt elő a semmiből, ezreket juttat kenyérhez találmányaival, anélkül, hogy felfedezése gyümölcsöztetésére, saját hasznára gondolna. Gépeket alkot, mert fantáziája és az élettempó ezt a kiélést követeli tőle.


Az alvó zseni felébresztését és munkája hasznosítását egy másik típus vállalja, az iparosított Amerika legjellegzetesebb új emberpéldánya. Steve Hunternek hívják a regényben, de ugyanígy hívhatnók Rockefellernek vagy Morgannak. Ő a vállalkozó, az organizátor, a minden hájjal megkent pénzember, aki skrupulus nélkül szaporítja dollárjait, akit egy kudarc nem tud útjáról letéríteni.

Anderson Hugh férfivá éréséről, lázairól és megnyugvásáról a legtisztább analíziseket adja, a stílusművészetnek valóságos remeke néhány epizódnak megfestése, ezzel szemben azonban túlságosan hamar fárad el a meseszövésben, a nagyvonalú kompozíció szétesik, a remek epizódok dominálnak és a regény tendenciája, érdekessége rovására dominál a miliő rajza is. Ha Anderson regényét nem a lélek és jellemrajz, hanem a miliő megfestése szempontjából ítéljük meg, el fogjuk ismerni, hogy földízesebbet csak az oroszok nagyjai tudtak adni. Emellett a meseszövés technikájában még járatlan Anderson páratlan megfigyelő; Hugh kissé esetlen és álmatag, minden energiája és zsenije ellenére passzív alakja mellé egy csomó élesen meglátott életteljes alakot állít: Steve Huntert, a szerencsés kezű vállalkozót; az új idővel haladó Tom Butterworthot, a ravasz farmert; Jim Priest, egy csodásan megrajzolt vénülő farmermunkást és a többit roind: a felelőtlen életet élő John Mayt; a konok fejű Ezra Frenchet hasznavehetetlen konzervatizmusával; a békés indulatú Joe nyergesmestert, akit a gép korszaka gyilkossá tesz és megőrjít és mindezek mellé Clarat, Tom Butterworth lányát, az angol nyelvű regényírás egyik legmélyebben meglátott nőalakját. Anderson Claraja valóságos forradalmi tett az angol regények lapos és élettelen asszonyai mellett. Merész ennek az érdekes lánynak a jellemzése, merészek az egyes jelenetek, annál figyelemreméltóbb az a finomság, mellyel Anderson ezeket a jeleneteket megfesti. A modern európai irodalomban csak Jens Peter Jacobsen vagy Knut Hamsun alkotott hozzáfoghatót.

Clara felébredésének jellemzése a könyv legsikerültebb része, valami könnyes ízű, halk virágillat árad ezekből a lapokból. Clara nem bírja soká az erős indulatú, kendőzetlen beszédű parasztok környezetét és mikor felébredésével kapcsolatban félreértés támad közte és az apja között, idegenbe megy. Az idegen városban aztán egy lánytársa oly hatással lesz rá, hogy elidegeníti a férfitől és később, apja házába visszatérve, csak nehezen leli meg az utat a férfihoz, akkor is a passzív lelkű Hughot választja, aki mellett évek küzdelmei után találja csak meg teljes asszonyiságát. Három esztendő telik el, míg a házaséletben Clara és Hugh megtalálják egymást. Claranál ez asszonyi pszichéje természetes átalakulásának következménye, a szűzies lelkű Hughnál azonban egyénisége jelentékeny részének feláldozása, feltaláló énje megsemmisítése után következik be. A fejlődés képe hiánytalan az álmodozótól a feltalálóig és analitikailag tökéletes Hughnak a társadalomba való asszimilálódása, de a végső probléma andersoni megoldása nem elégit ki. Feltétlenül szükséges-e, hogy az alkotó ember az útjában előrehajtó énjét, titkos nyugtalanságait, lelke belső motorját a békés családi életért feláldozza ? Vajon a célok betetőzése-e a nyugalmas családi tűzhely? Az író azt is példázza, hogy a feltaláló elérte nagy célját első gépei megalkotásával és minden más csak folytatás, ismétlés. De ha az életstációk ismétlése szempontjából is nézzük a regény tendenciáját, akkor a végső megnyugvás, megállapodás nincs, az igazi álmodozó, igazi csavargó ereiben egy Ahasvér vére folyik, mely nem engedi a tűzhely mellett melegedni.

Anderson nem írta meg a lelki értelemben vett felelőtlen ember regényét, de valamiben tagadhatatlanul újat hozott: két érintetlen, lelkileg és testileg tolsztoji tisztaságú embert, ezeknek harcait, kételyeit és találkozásukat. A regénynek ez a hallatlan belső tisztasága Andersont a legnagyobb európai epikusok mellé emeli.
(Nagyszombat)

Egri Viktor
Forrás: Korunk 2. évf. 7. sz. 1927. július