2016. máj. 11.

Schöpflin Aladár: Zilahy Lajos: Két fogoly (könyvismertetés)



Zilahy Lajos (1891-1974)

Szerencsés inspirációból lett ez a regény. A mai kornak egy tipikus komplikációját fogja meg, amelynek megvan a maga realitása - nincs, aki ne találkozott volna vele - és megvan a romantikája is, amely érdekessé teszi. S az írónak sikerült jóformán már a kezdetnél a témát úgy egyéníteni, hogy a tipikus eset az egyetlen eset különösségével hat. Minden részlete speciális és egyéni, de az egész beletorkollik a korba; az író erre figyelmeztet: emberi dologról beszélek, amely azonban így, ebben a formában csak a mai világban történhetik meg.

Arról van szó, hogy a világháború egy egészen különleges, a történelemben példátlan momentuma, az, hogy a férfiak és pedig fiatal férfiak százezrei, milliói éveken át hadifogságban éltek, milyen komplikációkat idézett fel nemcsak ezek életében, hanem a hozzájuk tartozók, itthon maradtak, s különösen a szerelemmel hozzájuk kapcsolt nők életében. Ezt lehetett volna úgy is megfogni, hogy az ember egy szélesen átfogó, általános esetet vesz fel s ebből alakítja meg a dolog egy meglehetősen általános képét. Zilahy Lajos azonban ellenkezőleg egy teljesen speciális esetet ragadott ki s e köré csoportosította az általános képnek azokat a vonásait, melyeket témája körébe bevonhatóknak tartott. Ezzel erős intimitást adott munkájának; keskenyebbre szorította körét, de erősebbé tette az érdeklődést.

A háború kitörése egy friss házasságot szakít ketté. Az előzmények a regény első kötetét teljesen betöltik. Egy nagyon jóravaló, nem nagyon jelentékeny, de hevesen és érzéki forrósággal szerelmes pesti úri fiú, Takács Péter, beleszeret egy finom úri lányba, Almády Miettbe, aki kivételesen gazdag és finom lélek, kivételesen gyönyörű fizikum és nagy érzéki forrósággal reagál a fiú szerelmére. Ez a fiatal szerelem részleteiben elragadó gyöngédséggel van a regényben megírva. Péter gyötrődése, önmagában való bizalmatlansága, amely csak akkor oldódik fel, mikor a lány közelébe kerül, ártatlanul érzéki összeborulásaik tele vannak a fiatalság poézisével. Már itt megmutatkozik, ami az egész regény legértékesebb eleme: ez a két szerelmes utolsó vércsöppjéig tele van szexualitással, de lelkükben, életfelfogásukban tiszták és előkelők maradnak, az érzékek nagy kényszere nem szennyezi be őket. Zilahy ebben nagyon tapintatos tud lenni. A részletekben mindig realisztikus s értékesíti a naturalista felfogás eredményeit is, de alapjában romantikusan van színezve a dolgokról való ítélete. A kétféle szemléleti módnak ez a kombinációja különös ízt ad előadásának. Ez különösen a Miett alakjára vonatkozik. Ez a szép fiatal nő olyan forróvérű, szerelmi mámorában olyan boldogan adja oda magát az érzékek örömének, mint egy hetéra, de meg ilyenkor is van benne bizonyos lelki előkelőség, amely csaknem szentesíti, amit csinál. Még csak menyasszony, mikor a vőlegényével egy lakatlan gellérthegyi villában jár. A nagy szerelem, az egyedüllét megszédíti a fiút, magához akarja ragadni a leányt, de Miett ellenáll, legyőzi a fiú erőszakosságát. Aztán a fiú a kertben járkálva lehűti érzékeit, megalázottan, szégyenkezve, szemrehányásokra elkészülve megy be menyasszonyához, ez pedig kedvesen, meghitt mosollyal fogadja, mintha semmi sem történt volna. 


Ez nagyon szép és ahogy meg van írva, merész is. Olyan élettapasztalat van benne, amit régen tudhatnának a férfiak, ha józan ítélettel gondolkoznának a nőkről: hogy a nők okosabban és természetesebben fogják fel a szerelmi dolgokat, közelebb a lényegükhöz, nem kerítenek nekik olyan nagy feneket és nem érzik éppen történelmi eseménynek, ha egy férfi megkívánja őket. Amit Takács Péter olyan tragikus dolognak képzelt, az Miettnek izgalmas és nem is kellemetlen kis epizód; arra jó, hogy anyás fölénnyel mosolyogjon a férfira. Milyen hamar kiismeri a nő a férfit és mennyire nem tudja - a saját együgyűsége miatt - kiismerni a férfi a nőt! Itt persze a regény szempontjából a nő egyáltalában különb a férfinél, az író mindjárt az első találkozásnál meg tudja ezt éreztetni: Takács Péter alapjában véve derék átlagember, Miett pedig lelkileg és fizikailag kivételes nő. Ez nagyon intim kompozíció-ötlet; ennek a színvonalkülönbségnek előbb-utóbb ki kellett volna jönni akkor is, ha a házasság a normális mederben folyik tovább s ebből érthető, megmagyarázható és emberileg elfogadható lesz, ami a továbbiakban Miettel történik.

A fiatal házasság mámoros hónapjai javában, napsütéses balatoni nyaralásból ragadja ki őket a háború. A tragikus készülődés fölött könnyen elsiklik az író, nem akar részletes korrajzot adni, a magánélet körén belül akar maradni. Péter belekerül a háború forgatagába, mindjárt az elején hadifogságba került és ezzel kezdődik a tulajdonképpeni regény, a téma, amiért Péter és Miett története el van mondva. Talán kissé későn kezdődik, vagy inkább azt lehet mondani, itt két regény van összeillesztve: az ifjú szerelmesek összekerülésének és boldogságának a regénye és a hadifogság regénye. 

A második kötetben az a téma, hogy a kényszerű különélés évei mint szorítják ki a fiatal szerelmet és hogy térítik el egymástól, soha többé össze nem érő külön utakra a szerelmeseket. Az író ennek megmutatására a párhuzamos kompozíció módját választotta, aminek két veszedelme van. Az egyik az, hogy a regénynek ez a része így magától esik ketté, a másik pedig az, hogy majdnem lehetetlen a cselekvés mindkét vonalát egyensúlyban tartani úgy, hogy körülbelül egyforma terjedelem mellett az egyik ne legyen jóval érdekesebb a másiknál. S amint a fejezetek felváltva folynak, az egyik idehaza Miett sorsával, a másik Szibériában Péter sorsával, ez a veszedelem egyre imminensebb lesz. A hadifogságban élő ember élete úgyis egyhangúbb, kevesebb a külső ráhatás, majdnem semmi az esemény s az írónak is inkább hallomásai vannak erről az életformáról, mint észleletei. Itt mutatkozik legfeltűnőbben az, hogy Zilahy legintenzívebben a szerelmi dolgokba tudja magát beleérezni. A fogolytáborban folyó élet képébe sok érdekes, jól elképzelt és kitűnően elmondott vonást visz bele, de az egészet valahogy mégis töredékesnek s inkább adatszerűnek érzem. A második kötet második felében, mikor szinte siet az ember túlesni akármelyik Péterről szóló fejezeten, mert tudja, hogy ezután egy Miettről szóló fejezet következik: ez érdekesebb lesz. Mert ez az alak most már, lényével és sorsával összehasonlíthatatlanul gazdagabb, érdekesebb és vonzóbb, mint Péter, aki kínlódik, epekedik, harcol a féltékenység rémképeivel, egyre jobban elfásul az érzése, gondolata valami fanyar beletörődésbe merevedik, még egyszer felrázza magát egy balul sikerült szökésre, aztán hozzáfanyalodik, majd egyre jobban hozzásimul egy kisvárosi orosz kisasszonyhoz s mikor jön a szabadulás, a többiek már indulnak, ő kiütéses tífusszal a kórházba kerül. Meghal? Haza a halálhíre jut. Miettre ez a halálhír az első pillanat rémülete után felszabadulás, mert ő vele közben nagy dolgok történtek. Előbb reménykedve, aztán mind jobban rezignálva várta az urát, ebben a rezignációban kihűlt a szerelem, már-már csak mint kötelesség maradt meg, az apja meghal, nincs senkije, a lelki-testi magány egyre elviselhetetlenebb s mikor életének kilátástalansága, a fiatalság gyors múlásának érzése már csaknem nyilvánvaló lesz előtte, akkor kerül útjába az a férfi, aki előkelő, vonzó és erőteljes egyéniségével méltó hozzá. Nagy, szenvedélyes szerelem, nagyobb és szenvedélyesebb az elsőnél, alakul ki benne, eléget minden akadályt és ő maradéktalanul odadobja magát az új férfinak. Megismeri mérgező, fanyar, de ellenállhatatlanul boldogító ízét annak a szerelemnek, melybe beleelegyedik a bűn, s most már az életben tapasztalva, kiteljesedve, megérett egyéniséggel jut az élet megértésének közelébe. Férje halála hírére férjhez megy az új férfihoz s azzal együtt indul néhány év múlva, az orosz forradalmi állapotok csendesültével, megkeresni a szibériai Tobolszkban első férje, Péter sírját. S az élet véletlensége: az orosz város határa közelében, egy kerti ház előtt megáll az autójuk, megkérdik az ott lakóktól az utat és aztán mennek tovább, nem is sejtve, hogy a villa gazdája Péter, ki kigyógyult betegségéből, nem kívánt többé hazamenni, ahol nincs semmi keresnivalója (egy levélből, még betegsége előtt megtudta, hogy Miett már a másé) s beletörődve sorsába, ott él a város szélén, a kis muszka ház kertjében. Természetesen ez nincs ilyen nyersen megmondva a regényben, az író enged egy kis tért a sejtelemnek is. Kissé kigondoltnak érzik ez a befejezés, de van benne rezignált filozófia, az élet tényeivel való megbékélés, nagyon szépen, művészi diszkrécióval, azt lehet mondani, a kis elhallgatások művészetével van megírva és - ez inkább a közönség szempontjából való - pontosan lezárja a történetet.

Alighanem egységesebb és egyenletesebb lett volna, ha az író nem tartotta volna feladatának a férfi sorsáról éppoly részletesen tudósítani az olvasót, mint a nőéről s egészen a legdúsabb és legtöbb lehetőséget kínáló alakra, Miettre építi fel a cselekvényt. De ez az alak így is teljesen és mindig érdekesen tárul ki az olvasó előtt; szép és kiemelkedő nőalakokban csodálatraméltóan szegény regényírásunkban csaknem kivételes. A szépsége abban áll, amit már mondtam: hogy végig tud élni két érzékileg fűtött nagy szerelmet és mint a tűzből, tisztán, nemes vonalainak eltorzulása nélkül tud belőlük kijönni. Mindennapi, emberi dolgok, de egy kivételes lélekkel történnek s nem az a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy kivel történik. Zilahynak ez a filozófiája.

Egy koldus alszik a Duna-parton, előtte az üres sapkája. „Kevéske szél jött a Dunáról. A fák megborzongtak tőle. Olyan volt ez, mint a sóhajtás és utána az egyik fa beleejtett egy könnyű aranypénzt, egy arany falevelet a koldus üres sapkájába.” Ez a kis vignetta-kép jellemző Zilahy írásmódjára. A regény tele van ilyen finom, csinos kis képekkel, gyöngéden megírt apró novellisztikus részekkel, aminthogy az egész regény novella-elemeken át halad, melyek többé-kevésbé erősen bele vannak komponálva a széles, nagy keretbe. A mellékalakok is - Miett apjának kivételével, aki erős vonásokkal, három dimenzióba állítottan áll előttünk - inkább novellamódra, silhouetteben vannak megrajzolva, az író hamar elsiet tőlük a főalakokhoz. Zilahy a kis formákból indult el a regény nagy méretei felé s ez az indulása megérzik rajta ma is. A regény-kompozició nagy problémáját nem gyűrte le teljesen, sok tekintetben lehet azt mondani, hogy cselekvénye túl van méretezve, de alakjai közül legalább is a Mietté teljesen betölti ezeket a nagy méreteket s nagyon kellemesen emlékezünk vissza pretenziótlan, egyszerű hangjára is, amely művészi mértékadást árul el és olyan írót, aki megbecsüli önmagát is és a közönséget is.

Forrás: Nyugat 1927. 4. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése