2016. máj. 11.

Hans Siemsen (1891-1969): Testvérem története



Hans Siemsen 1891-1969

El nem koptatott, divatba nem hurcolt név: Hans Siemsen. Végtelen könnyű kézzel szór szét kis semmiségeket, mindennapi élményt és amikor tovább megy és eltűnik: nehéz súllyal döbben belénk az emberi lét világdimenziós egyszerűsége. Hang Siemsen az élmény frissességével egyidőben az élmény kollektivitását, megélésének teremtőmunkáját közvetíti. Alapfeltétel: tisztaság. Emberi tisztaság. Látszatra: az intellektuel gyerekmód naiv elfeledkezéssel rátalált kreaturális ősegyszerűsége. De a gyerektisztaság férfimunkában társadalmi, szociális tetté érik és így is hat. — Ösztönös emberi jó alap-felelősséggel: mások jobblétalapját segíti, követeli és valósítja. Emberimód egyszerűen: mesével, monológgal. Csevegés felnőttekkel: hangos bátor beszélgetés önmagammal. Pátosz nélkül, prédikáció nélkül, líra és koturnusz és főkép minden művészet nélkül. És ami van: az az emberség pátosza, új élet prédikációja, jóság lírája és felelősség horizontja és ... tiszta művészet. H. Siemsen ötmárkásról beszél, a lakatoslegényről, akit vasárnapi csinosításban les meg, a vicinálisról, 15 vonatról, útitársakról, utazásokról, frontról, Párisról, lovakról és igáslovak embereiről. Az „én” beszél, az látja és tudja az élményt és az eredmény: a „te” testvérisége. Logikás mondatok egymás utáni kérdő hangsúlyából közeledünk a végső ponthoz: a természetes testvériséghez. Az itt közölt elbeszélésben: a vakság, az elhunyó látás titoklobogása primitív mondatok egymásutánját logikai (pozitív) szeretetlánccal övezi, hogy aztán a vád egyszerű mondatai végleg lerágják az intézményes farizeusfrázisokat. Novella? A pont után kezdődik az élet: a szavak a mondatok nem tűnnek, megrekednek, a börtönkapu elé plántálódnak. Kérdeznek, vádolnak, bátran, természetesen ősfélelemmel, ősbátorsággal: „Istenem, milyen könnyű az igazságot megmondani” . Könnyű és egyszerű... csak el kell találni a hangot: a primitív felsőfokot. Íme: Hans Siemsen.

Hans Siemsen könyvei: Auch Ich, auch Du. (K. Wolff, München). Wo hast du dich denn herumgetrieben? (ugyanott) A Deutsche Verlags Anstalt, Stuttgart kiadásában: Die Geschichte meines Bruders. — Paul ist gut. — Tigerschiff (Querschnitt Verlag, Berlin).

TESTVÉREM TÖRTÉNETE

A város szélén egy mezei úton. Kertek, üres telkek, vasúti töltések között vezet ki az út a szabad mezőre és tovább — hová? Az első tavasznap. Kék ég, meleg levegő. A föld zöld mindenütt. És az utcákon mindenütt gyerekek. Egész télen át nem lehetett látni ennyi gyereket, mint most ebben az egyetlen órában. Senki sem akar otthon maradni és aki otthon marad: kinyitja az ablakot és mélyen a tüdejére szívja a langymeleg levegőt. Az első tavasznap, hosszú tél után, minden bizonnyal az év legszebb napja. Mint egy lábadozó: fáradt boldogan sétál az ember, kerüli az árnyékot és lassan lépésben élvezi a meleget.

Annyi mindent látni, amit az ember már rég nem látott. De nem is kell nézni, nem is kell látni. Napot, levegőt érezni: most ez is elég. Lélegzeni, semmi mást csak lélegzeni...

Az ember él. És ez szép. A világ nyitva előttünk. Szabad az út mindenfelé. Le lehet feküdni a földre. Akárhol. És mindenütt szép. Mert mindenütt meleg.

A vasúti töltésről jó messze látni. Mindenütt föld: kertek és kis kunyhók, rétek és a rétek között víz, nagy tócsákban álló víz. És a vízben ég tükröződik, kéken, mint világoskék festékbe mártott vászonlepedő. Körben a rétek egészen napzöldek. Az egyik oldalon a város a házakkal, a másikon a végtelen mezők.

A meleg széllel hirtelen mélyhangú és egész barátságos vonítás huhog a rétek és a vasúti töltés felett. Kétszer, háromszor és négyszer. Tülkölő gőzösök. Amott fekszik a kikötő. Ott, ahol a városi házak és a messzi rétek a vasúti töltés mögött összeérnek: egyes házakat látni, gyárakat raktárakat és valamivel odébb óriási vasalkotmányokat és darukat. Ott fekszik a kikötő: ép most érkezhetett valahonnan egy hajó, az tülkölt és tülköl még egyszer. Amerikából vagy Japánból jött talán, a messzi és szép világból. Hatalmas hangja mélyen és elégedetten bömböl. Egy óriás mindennel kibékült elégedett hívó bömbölése.

Itt szerény kis kertecskék vannak. Ott, alig egy félóra járásra: a kikötő. Ott kezdődik a nagy víz és a víz másik partján aztán Amerika fekszik, vagy Japán. Milyen nagy a világ és milyen szép! És milyen szép az élet!

Leszállok a vasúti töltésről és visszafelé indulok, nem a kikötő, de a város felé. Amott egy nagy vörös épület. A rét közepén. Kilökve, kiközösítve. A többi háztól jó messze. Mintha be lenne falazva: hatalmas vörös téglafalak veszik körül. Ez a fogház. Ott ül valaki, egy fiú, akinek a történetét akarom itt elmesélni.


*

Nem a testvérem, ez nem igaz. De lehetne a testvérem. Még csak tizenhat éves. Én nagyon szeretném, ha egy tizenhat éves öcsém lenne. Tizenhat éves és a fogházban ül: ez minden, amit róla tudok. Tulajdonkép ennyi az, amit róla mesélhetek. Még csak személyesem sem ismerem. Sohse láttam még. Csak a bátyját ismerem: Vilit, akivel sokáig feküdtem együtt egy kórházban. A fiút magát Károlynak hívják.

Körülsétálom az épületet. Az út a falak mentén vezet. Nem látni semmit, csak a falat. Jó egypár lépést kell visszasétálni, hogy az ember átlásson a falak felett és akkor meglátni a hatalmas épületet. Kisétálok a mezőre és onnan nézek át a falakon túlra.

Szeretnék egy kis ideig így egyedül maradni. De a fal mentén egy ember közeledik. Vén ember kis kézi kocsival. „Van ott bent valakije?” Kérdezi. De még mielőtt ezt kimondaná, lassan felém jön, amikor egészen ott van mellettem, köhög, megáll, köp egyet és a fogház felé néz, bólint a fejével és csak akkor, nagy szünet után veti felém igenlő bólogatással, mintha már előre tudná a feleletet: „Van ott bent valakije?”

Hogy van-e valakim a fogházban? Persze hogy van! Különben nem állnék itt. Persze, hogy ül ott valakim.

De mi ez? Azt mondom: „Nincs.” És még egyszer és büszkén: „Nincs, nincs senki.” Mintha az valami lehetetlen dolog volna. Mintha még a gondolattól is irtóznék, hogy nekem ott csakugyan lehessen valakim.

De alig megy el az öreg — mert rögtön elmegy, ahogy én gőgösen kimondom a „nincs, nincs”-et, kis kocsijával rögtön elmegy — amikor már kezdem nagyon bánni azt az elhamarkodott „nincs”-et. Ott megy az öreg egyedül, valaki, akit rútul elhagytam, mintha bennem nem találta volna meg azt a barátot, akit keresett, valakit, akinek ugyanaz a sorsa, mint neki szegénynek. Egész biztos, hogy neki is van valakije, aki ott ül bent a fogházban. És én azt mondom nem, nekem nincs ott senkim. És mondom büszkén, elutasítón.

Szégyenlem magam, mintha hazudtam volna. És szigorúan véve, amit csináltam, az csakugyan nem más, mint hazugság. Ha nem is ismerem azt a fiút, aki ott bent ül, ha nem is a testvérem, mégis valahogy mintha megtagadtam volna. „Nincs, nincs”, mit jelentsen ez a „Nincs, nincs”? Nem a testvérem, nem ismerem. Hát aztán 1 Jogom van most már egész egyszerűen letagadni? Jogom van-e most már mondani: „Nem, nem, nincs senkim a börtönben”?

Megtagadtam, letagadtam. Ez cáfolhatatlan tény. Úgy állok itt, mint egy áruló.

Szeretnék az öreg után szaladni: „Hallja csak. mit gondol, miért állok én itt? Azt hiszi, hogy itt állnék, ha nem ülne ott bent valakim? Hát tudja meg öregem: az öcsém ül ott bent”. És hozzáteszem még: „Istenem, megtörténhetik akármelyikünkkel.”

De az öreg ember már eltűnt, nem látom sehol, az út üres. A téglafal sarkához lépek. Az úton egy asszony. Rögtön feléje tartok és már kezdem: „Ugyebár ez itt a fogház?” És válaszát be sem várva: „Tudniillik a testvérem ül bent.” De ez még mindig nem elég, még szeretnék valamit mondani. Az asszony után kiáltom: „Kérem, az nem szégyen. Megtörténhetik ez utóvégre akármelyikünkkel. Lehet, hogy egyszer még én is bekerülök.”

Az asszony nem néz hátra, siet, már szalad. Valószínűleg nem tudja, hogy én miért kiáltok. Azt hiszi tán, hogy részeg vagyok.

De én olyan könnyű lettem egyszerre, olyan jó most. olyan boldog vagyok. Istenem, milyen könnyű az igazságot megmondani. Milyen könnyű a gyalázatot bűnbánóan bevallani. Milyen egyszerű: megállni a barát mellett, ha az bajba jut.

Van egy barátom, aki nem ismer. Tizenhat éves és börtönben ül. Mostantól kezdve valami barátságféle köt össze ezzel a fiúval.

*

Az elején azt mondtam, hogy nem ismerem, hogy nem ismerem a fiút, akiről beszélni akarok. Ez nem egészen így van. Jól ismerem. Csak ép, hogy nem láttam még soha. Abban az időben tudniillik nem láttam. Szemeimet kimarta a gáz. Megvakultam. Nem láttam. Azért feküdtem a kórházban.

Mellettem Vili feküdt. Ő volt a bátyja. A fiú egyszer meglátogatta. Akkor ismertem meg Károlyt, már amennyire egy vak megismerhet valakit. Fiú volt, kölyök, olyan mint a többi. Közben meggyógyultam. De többször már nem láthattam. Amikor szemeim újra a nap felé ujjongtak, ő már börtönben ült.

Sokáig feküdtem a kórházban. Hosszú hónapokon át. Egy éven is túl. És az egész idő alatt Vili mellett feküdtem.

Vili még most is felkeres elég gyakran. Azt mondja: „Jó napot!” Aztán leül és hallgat. Én sem tudom mit mondjak neki és így ülünk sokáig és hallgatunk. Még mindig egyenruhában jár. Katonabakancs és csavaros lábszárvédő. A köpenyt le sem veti. Köpenyben ül az asztal mellett, kezében a sapka. Az asztalon fekvő újságok felé nyúl. Szólok: „No Vili, hát mi újság?” Lomhán felel: „Hát mi lenne?” Aztán tovább ülünk és hallgatunk. Kenyeret hozok és vajat és sajtot és egy csésze teát csinálok. Vili szól nélkül eszik és iszik. Éhes. Munkanélküli. Segélyt kap. De ettől nem igen lehet jól lakni. Nézem, hogy eszik és iszik. Aztán elkészül, a csésze fenekére bámul, kiissza a maradék teát és a tálcát jó messzire tolja magától az asztal közepére.

Hallgatni: ő nem érzi kínos mivoltát. Miről is beszéljen az ember. Régen én is azt hittem, ha az ember összejön valakivel: beszélni kell. Én is mondtam: „Emlékszel még Vili?” és az elmúlt kórházidőkről beszélgettünk.

Most már arra sincs szükség. Szavak nélkül is tudjuk, mi volt az. Barátok vagyunk. Ismerjük egymást. Én Hans Siemsen vagyok, egy költő... és ő jól tudja ezt. És ő Vili. Hát nem elég ez? Együtt feküdtünk a kórházban. Meglátogat. A szobámban ül. A köpenyét még csak le sem veti. És azt mondja: „Hát mi lenne?” Rám se néz többet, az asztalon fekvő újságokat böngészi. És ez mind azt jelenti: „Te Hans vagy. És én Vili. Pajtások vagyunk. Együtt feküdtünk a kórházban”.

Mit lehet itt beszélni?

Barátoknak nincs szükségük arra, hogy beszélgessenek. Történik valami, amiről szólni kell, még mindig van rá idő.

Beszélni: ez egyáltalán nem könnyű dolog. Ha nem tényekről beszél az ember, csak nagyon nehezen tudja magát kifejezni.

Szó se róla, az ember mondhatja: „Vilinek hívnak”, vagy: „rossz a szemem”. Az ember azt is elmondhatja, hogy mi történt vele. Például: „A segélyt le akarják nyomni, azt mondják, hogy eddig sokat kaptunk”.

De vannak aztán dolgok, amik felett az ember elgondolkozik ugyan, de nem beszél róluk. Vili és én például barátok vagyunk. De mit lehet erről beszélni? Igaz, hogy ismer minden szót, amivel valamit kifejezhet. De vannak dolgok, melyeket nem lehet kifejezni.

Ilyenkor jól jönnek a káromkodások, a csúf szavak. Az ember kifejezheti velük az érzését. Például: „Te dög!” Egy szó, mely önmagában nem jelent semmit. Az ember egy tisztről is mondhatja, „ez egy dög,” és ez akkor azt jelenti, hogy az illető tiszt egy közönséges veszélyes fickó, aki embereivel pokrócként bánik. És az ember barátjának is mondhatja: „Te dög!” És akkor az valami egészen mást jelent.

Vili egy még cudarabb szóval fejezi ki érzéseit. Azt mondja: „Te... ” Ez kell hogy elég legyen. Az ember egész szépen kifejezheti vele érzelmeit.

Már jó ideje a legjobb barátja vagyok. De ezt csak nem mondhatja az ember egymás szemébe. „Szeretlek.” Ezt az ember nem mondhatja. Ő azt mondja: „Te...” Ez azt jelenti; de csak ha nekem mondja, mert ha másnak mondja, úgy egészen mást jelent, ha nekem mondja akkor azt jelenti: „Szeretlek, a barátod vagyok, megbízhatsz bennem.” Minden gyengédsége, minden érzése, egész barátsága ott van a nyers és csúnya szóban. És érzései: erősek és szépek, mint ő maga: megbízhatók és jóemberiek.

Hogy az ember a szépet kifejezze, nem kell mindig szép kifejezést használni.

Mindig egész pontosan azt mondani, amit az ember épen akar, nem nagyon finom dolog. Két barát veszekedik. Kölcsönösen húzzák egymást és dühösek lesznek. Már most hogy kell őket szétválasztani? Az ember nem mondhatja: „Legyetek jók ás béküljetek ki!” Ennél sokkal jobb így kiáltani: „Lesrófolni a lámpát, ki a bicskával! Lássuk a vért!”

Ez azt jelenti: „Ugyan gyerekek, ne izguljatok, vacak semmiségért ilyen komédiát csinálni, inkább béküljetek ki!” És íme: a két veszekedő csakugyan kibékül. Nem könnyű dolog ezt mind tudni. Nem könnyű: tudni, mikor hallgasson az ember és mikor beszéljen újra és hogy mit kell mondani minden egyes esetben. De Vili tudja. Hallgat és beszél és pontosan azt mondja, amit ép meg kell mondani.

*

Hogy lesz két ember egymás barátja?

Ha kölcsönösen szükségük van egymásra. Szerencsétlenségben, egy-kettőre egymásra találnak. Én vak voltam. És Vili félvak. Csak egyik szemére sebesült meg.

Már mint gyerek próbáltam elképzelni: milyen is az, ha az ember vak? Az utcán hirtelen behunytam a szemem. És minden megváltozott. Az ember vigyázva tapogatózik. Az ember hirtelen nagyon egyedül van: az élet, az utca élete idegenül és hangosan rohan felénk és kacagva vágtat el mellettünk. Az ember mindig azt hiszi: most ütközöl valakibe... most... és valaki megint elrohan az ember mellett. Még egy lépés: az örvény, a vég. A járda széle, mely mint egy harapós kutya követ minket és aztán hirtelen felénk mar. Lehetetlen tovább menni. Az ember áll és nem mer mozdulni. Most mintha megint felénk tartana valaki. Nem bírjuk ki tovább és kinyitjuk a szemünket.

De a vakság... az valami egészen más. Az ember nem nyithatja ki a szemét ha megijed. Igaz, hogy be sem kell azt csukni. Csukva van és csukva marad. Nincs hatalom, mely változtathatna ezen. Tehetetlenek vagyunk. Nincs többé akaratunk. Remény nem nyugtalanít. Mindent elfogadunk, ahogy épen jön. Nyugodtak vagyunk és biztosak. Mi nem gondolunk sohasem arra: „Most, nyisd ki a szemedet!” Mi egész egyszerűen nem tudjuk kinyitni. Ezt biztosan tudjuk. Nem lehet: tehát... nyugodtak vagyunk. Azelőtt nem voltunk nyugodtak. De közben azok lettünk.

Mindig lassan kell járnunk, az ember szelíd lesz. Elővigyázatosnak kell lennünk: az ember türelmes lesz. Várnunk kell és figyelnünk: ezzel időt nyerünk. Nem sietünk: nem késünk le semmiről. Van időnk és ez az idő a mienk és a körülöttünk fekvő világé. A világ kisebb lett, mégis jobban ismerjük mint azelőtt. Több az időnk, jobban törődhetünk vele. A világ összezsugorodott körülöttünk, de minél kisebb, annál jobban szeretjük. Csak azt szeretjük, ami mint mi: nem hangos, nem rohan, ami szelíd és türelmes, ami velünk ami miattunk létezik. Mi bátran szerethetünk, mert van időnk és... szeretünk is szeretni.

Vakság: ez az állapot sem egyforma mindenkinél. Volt a kórházban egy pajtásom, aki sírt ha a nap sütött. Egy másik az ajtó elé ült. Arcát és kezeit a világosság felé nyújtotta: „Süt a nap”.

Látni: az szép dolog. De még szebb talán: érezni. Senki, hacsak nem vak, nem tudja, mi az ha az embernek kezei vannak és ha ezek a kezek tapogatóznak, érezhetnek. Valamit megfogni... az sok, nagyon sok. Amit megérinthetünk: az nagyon közel van hozzánk. És amit nagyon magunk mellett tudunk: azt szeretni is akarjuk. Milyen szép, hogy közel van hozzánk. Egészen a mienk. A mi világunk kicsi. De egészen a mienk.

És aztán: ott van minden amit hallani lehet. Éjszaka jobban hallani mindent és minden hangnak megvan a maga jelentősége. Köröttünk örök éjszaka áll. Jó fülünk van. És minden hangnak más és más jelentősége van előttünk.

Aztán még ott vannak az emlékek. Emlék: minden amit láttunk, amikor még látni tudtunk. Minden, ami ma örök és édes kín. Mint a szerelmesre való emlékezés. Édes. Csak az elválás avatja fájdalommá. Nincs többé... de így volt szép. Minden, amire emlékezni tudunk, amikor nem látjuk többé... szép.

Emlékszem az arcokra, akiket én szerettem és akik engem szerettek. Emlékszem Charlie arcára. Emlékszem anyám arcára, kis kezeimmel simogattam, amikor az ölében ültem. Ha még egyszer kezeim közé foghatnám ezt a mindenekfelett jó arcot, ezt a szájat, ezeket a szemeket és ezt a lágy, hűvös anyai bőrt. A világ szépségeire emlékszem és mindenre, amit ebből a szépségből láttam. A zürichi tóra emlékszem, az északi tengerre, a pillanatra, amikor először pillantottam meg Párist, a napfelkeltékre és az esti pírra, a napra magára, a holdra, a csillagokra. Pawlowa egyik táncára emlékszem. Emlékszem a „Hattyú halálára”. Emlékszem, amikor először és arra is amikor utoljára láttam Charliet... és kitárom mindkét karomat.

Éjszaka van. Az ágyban ülök és kitárt karokkal futok az éjszakába.

Mindkét kezemmel nekiütődöm valaminek. Itt nincs végtelenség. A világ itt nagyon kicsi. De ez jó. Amit megérintek, az bizalmat ébreszt. Az egyik oldalon a fal. A másik oldalon egy ágy. Ez a környezetem. Ez a világom. Itt otthon vagyok. Itt kiismerem magam. A kezeim itt mindentudók, mindent ismernek, amit megérintenek és megfognak. Ez itt a fal. És ez: Vili ágya. Pajtásomé, aki mellettem fekszik. Azt mondta: „Én csak egyik szememre vagyok vak. Ha kimenőt kapunk, vezetni foglak titeket”.

Rögtön első nap így szólt: „Ez nem jó kórház. A koszt nem rossz ugyan, de kevés. De megállj, én már felkelhetek és akkor ételhordásra fogok jelentkezni. Akkor magunknak mindig kiguberálok valamit.”

Persze ezt nem egyszerre és nem ilyen összefüggőn mondta. Sok idő kell amíg ennyit kihoz az ember.

Legelőször annyi volt az egész, hogy egymás mellett feküdtünk. A tett mindig többet mond, mint a szó. És Vili segített. Segíthetett rajtam: tehát szeretett. Segített: tehát szerettem. Látott: tehát mindkettőnk helyett látott. „Vajon hány óra lehet?” Megnézte az órát: „Tizenkettő”.

És aztán egy nap már nem azt mondta: „Ha kimenőt kapunk, vezetni foglak titeket”, de egész egyszerűen és őszintén: „Ha kimenőt kapunk, Téged foglak vezetni”. Ez azt jelentette: „Te barátom vagy. Mást is vezethetnék. De én téged szeretlek”.

Ha az ember barátságot köt valakivel, akkor jó és szép: együtt lenni és egymás mellett feküdni. Eddig csak úgy véletlenül feküdtünk egymás mellett, mert a két ágy történetesen ép egymás mellett állt. Most azonban szép volt, hogy így egymás mellett feküdtünk. Eddig a szoba nem volt más, mint egy közönséges szoba egy idegen kórházban. Most: a szoba, amelyikben egymás mellett fekszünk.

Vili magyarázott: „Itt hat ágy áll. Innen a negyedikben egy berlini fekszik, a harmadikban egy bajor. Aztán két üres ágy és aztán jövők én”. És szünet múlva: „És aztán jössz te”. Azt is megmondta, hogy hol áll a kályha és ha kinyílt az ajtó, megmondta, hogy ki jött be.

Ismertem az ágyamat és a kis asztalkát, mely a kettőnk ágya között volt. Ismertem a takarót, mely az ágyamon feküdt és a vizes poharat, mely az asztalkán állott. Ismertem a falat az egyik oldalon és az ablakot az ágyam mögött. Ismertem mindent, amit köröttem a kezemmel érinthettem. Ami pedig azon túl még itt volt, azt Vili megmondta.

Az ágyamban feküdtem és arra gondoltam, vajon hogy néz ki az, amit nem látok. Ha az ember soká gondol valamire, lassan egészen megismeri azt. Így ismertem meg a szobámat.

Ha az ember a saját szobáját ismeri, az még nem sok. Az ember elsétálhat benne. És gondolataim körülsétálták a szobát. De egy szoba kicsi. És a világ nagy.

Csak jönne valaki!

Senki sem jött.

Mindegyik szobának van egy ajtaja. Ha ez az ajtó kinyílik, minden megtörténhet. Az ajtó másik oldalán van a világ. Minden lehetőség csak onnan jöhet. De ha a mi ajtónk kinyílt, azon csak az ápolónő és az orvos jött be.

Nem történt semmi és nem jött senki. Egyedül maradtunk. Az ajtó zárva maradt. A mi kis világunkról a nagy világ teljesen megfeledkezett.

Akkor aztán egyszer Vili azt mondta: „Holnap vasárnap van. Holnap valószínűleg eljön az öcsém”.

Vasárnap volt és mi vártunk. A folyosóra néző ajtó nyitva állott. De csak az ápolónő léptei jöttek és mentek, ki és be, ki és be. Gondolatban már jó messze jártam, az ajtón túl, kínt a világban, ki a vasárnapba. A nap sütött. Szobánkról már egész megfeledkeztem.

Ekkor az ápolónő léptei közé idegen léptek vegyültek és egy csengő fiúhang szólalt meg: „Jó napot Vili!”

A fiú narancsot hozott. A szagban Olaszhon.

Én már nem tudom, miről beszéltek akkor. Én csak azt tudom, hogy egyszer-kétszer egy kis erős fiúkezet éreztem a kezeim közt. A kezemet kinyújtottam az ismeretlenbe, arra, ahol ő állt — és akkor ez a kis tömzsi kéz mintha egy más világból hozott volna üzenetet.

Én már nem tudom miről beszéltek ott akkor. A esengő és vidám fiúhang egyszerre elhalkult, elcsendesedett. A nagy világ ereje és öröme ebben a halk szóban nem hangoskodott. Elnémult ebben a mi világunkban, melyet vakságunk, szenvedésünk szelídsége kupolázott a fejünk fölé. A két testvér csak suttogva beszélt. A kicsi egy idő múlva egészen elhallgatott. Valószínűleg csak a vak arcokon járatta a szemeit, az egyikről a másikra... Megfordulok — arccal a fal felé.

Ennyit hallok még: „Ezek itt mind vakok maradnak?” és: „Tehát vasárnap! akkor újra eljövök.” És kis keze még egyszer megkeresi az enyémet és azt mondja: „Adieu.” Aztán léptei átkopognak a szobán, át az ajtón, a folyosón, ki és — elhalnak.

Itt kellett volna tartani! Sohse jött többé vissza. Következő vasárnap már börtönben ült.

*

Ezen a héten csendesen feküdtünk csendes szobánkban, éppen úgy, mint máskor. Nem gondoltunk semmire, ami a kinti világgal van összefüggésben. Csak épp hogy több volt a mondanivalónk mint azelőtt. Én például azt mondtam: „Hány éves az öcséd?” És Vili így felelt: „Tizenöt éves.” — „És hogy hívják?” — „Kalla.”

Ezalatt, igen, talán épp azalatt, amíg mi így róla beszéltünk, Kalla az utcákon kódorgott. Az utcákon, melyek azóta, mióta meghallottam, hogy mi történt — titokzatos és sötét rejtelemmel ülnek bennem. Kalla lopott és lefülelték.

Hogy szerzi meg az ember azt, mire szüksége van, vagy amit megkíván? Az ember egész egyszerűen megveszi. De ha nincs pénze, nem tudja megszerezni. Egy font szalonna: húsz márka. Ha szalonnát akarsz enni, fizess húsz márkát!

De lehet másképp is. Az ember egyszerűen ellopja.

Kalla a csillogó kirakatok előtt nem úgy állt, mint a többiek: a csillogó szemű utcakölykök, akiknek a szájában összefutott a nyál, amikor látták, hogy hogy veszik meg mások azt, amit ők olyan nagyon akartak és amit nem vehetnek meg, mert nincs pénzük. Kalla úgy állt ott, mint aki tudja, hogy mit akar. Csak sötétedjen be! Akkor majd eljövünk!

Este aztán csakugyan eljött cimboráival.

*

A sötét utcasarkon egy kocsi áll. A közelben egy folyó. Tél közepén. Jégtorlódás, víztörtetés. Hideg van, a szél hidegen húz végig az üres utcákon. Lámpaajtócska csikorog, a láng elveszetten pislákol. A fény elfúl az üres és sötét utcában. A kocsi a sötétben áll. Alig látni.

Egy rendőr. Szabályosan fel és le. A lépések elhalnak és csend. Semmi más, csak az üres utcák, harsogó víz és a lámpa pislákoló fénye.

És alig történik valami. Egy fütty, éles, átható, amolyan kétujjas fütty, nehéz szöges csizmák szaladó topogása, egy lövés és újból rohanó csizmák, de már egészen messze. Egy kézi villanylámpa vakító fényében: a kocsi mellett egy nagy batyu. A kocsi és az utcai lámpa között két rendőr egy fiút cipel, aki kézzel, lábbal ellenkezik.

Ez az egész. A fiú: Kalla. Cimborái szerencsésebbek voltak.

*

Kalla életében most új fejezet kezdődik: küzdelem a vizsgálóbíró ellen és a börtönélet. Ami azt jelenti: Kalla egyszerre, minden átmenet nélkül egyedül áll az életben.

Bátor gyerek, jó fiú. Erős és megelégedett, aki nemcsak magán, de másokon is segít. Még nem olvasott arról, hogy az élet — küzdelem. Ő már régen tudja. Tudja, hogy az ember mindig csak azt kapja meg, amit magának elvesz és hogy az igazságtalanság, jogtalanság, valami egészen más, mint ahogy azt az emberek elképzelik és hiszik. Eddig épp olyan fiú volt, mint a többi kölyök, akit veréssel fenyegettek. De most börtönben ül és ez valami egészen más. Az utcákon futkározott ide-oda, megállt a csillogó kirakatok előtt és tudott magán segíteni, ha szüksége volt valamire. De a vizsgálóbíró előtt nem tud magán segíteni. Nem ért semmit, nem érti az aktákat, a könyveket, az írnokot, aki mindig ír, mihelyt valamit kinyög, a sötét szobákat, a hosszú-hosszú folyosókat, semmit sem ért. Nem érti, mire való ez a komédia, amikor már úgy is börtönben ül. Amit tud az ennyi: barátait és cimboráit semmi körülmények között sem szabad elárulni. Amit mond, az szánalmas szegény monoton hazugság: „Nem én voltam.”

*

Már nem fekszünk csendesen szobánkban. Sokáig feküdtünk, sokáig vártunk. Sok vasárnap múlt el azóta. És Vili sokat mesélt.

Először persze nem történt semmi. Még nem tudtuk, hogy mi történt. Feküdtünk és vártuk a vasárnapot.

— Beszélj valamit Vili!”

„Mit beszéljek?”

„Hogy volt az, amikor Hamburgban voltál?”

„Ugyan, hisz azt már elmondtam.”

„Nem baj, azért elmondhatod még egyszer.”

Úgy volt a dolog, hogy tizenöt éves korában egyszer elszökött tanonchelyéről és Hamburgba bumlizott. Amikor éjszaka pénz és élelem nélkül kóborgott a pályaudvaron, egy utcalány hazavitte magához.

„Vili, mire gondoltál te akkor?”

„Fogalmam sem volt róla, hogy mit akar tőlem. Amikor aztán elkezdte, bizony szégyelltem magam. És először a lámpát kellett eloltania.”

„És aztán?”

„Aztán? Hát mi mást csinálhattam? Az ajtót már úgyis becsukta. És utána — hát akkor is egész szép volt minden.”

„Hogy nézett ki?”

„Oh, már egész öreg volt. De nagyon jó volt hozzám. Már éjszaka volt és ahogy volt, egy szál ingben felkelt és sült krumplit csinált nekem. Három hétig maradtam nála. Sokkal jobban éreztem magam itt, mint otthon. Néha lefeküdt a díványra, de én mindig az ágyban feküdtem. Csak ha urat hozott magával, akkor kellett kimennem.”

„És hány éves voltál akkor?”

„Tizenöt.”

„Éppen annyi, mint az öcséd. Vajon ő tud már valamit ilyen dolgokról?”

Erre nem felelt Vili. Kis szünet múlva aztán ezt mondom: „Biztosan ismeri már ő is a dörgést. Hol van már az ő szüzessége...” Miért nem ellenkezik Vili, miért nem védi öccsét? De Vili nem szól, hallgat.

És azután jött a vasárnap és még egy és utána még sok vasárnap. És Vili szólt: „No ezt még sem hittem volna az öcsémről”. És aztán jött egy nap, amikor Vili kimehetett. Késő éjszaka jött csak haza és amikor a többiek már aludtak, halkan, suttogva mondta felém hajolva: „Tudod mért nem jött az öcsém? Vizsgálati fogságban ül.”

*

Leveszed-e kalapodat börtönben ülő barátod előtt? Vagy megkérdezed előbb, hogy ártatlan-e? Ha így csinálod, akkor jó üzletember vagy, de jó barát aligha. Akkor tiszteletreméltó polgár vagy és nem jó barát. Akkor egy tiszteletreméltó gazember vagy. Barátot szükségben elhagyni: nem a legszebb dolog. De gyalázatban elhagyni: az csúnya, nagyon csúnya. A kis kézre gondoltam, a kis kézre, mely a sötétből felém nyúlt, mely a sötétben az én kezemet kereste. És egyszerre eltörpült bennem sok minden. Kérdések: bűn-e vagy nem bűn? Jog vagy Jogtalanság? Megtanultam, hogy ezek a kérdések egyáltalán nem léteznek, nem létezhetnek. Hogy csak a rossz kérdez így bennünk. Minden, ami jó bennünk, csak egyetlen kérdést ismer: Segíthetek-e rajta? és hogyan segítsek rajta?

A vizsgálati fogságban ül. Lopott. És Vili beszél:

„Valami raktárba törtek be. Négyen, ő volt a vigyázó. Már egy párszor csináltak ilyen dolgokat. Két tizenhat és tizennyolc éves testvér és egy huszonöt éves. Kalla volt a legfiatalabb, ő vigyázott. Már egy párszor voltak itt és a rendőrség úgy látszik észrevette ezt. Öt emberrel leskelődtek. Az öcsém éppen csakhogy fütyölhetett, hogy a többi három menekülhessen. De őt magát a rendőrmarkok keményen fogták.”

„Mit gondolsz, elfogja-e árulni a többit?” — „Soha! Nem vesznek ki ebből a kölyökből semmit. Még ha dupla büntetést is kap. Már egyszer volt így. Gyerekkorunkban tűzet csináltunk. És a városi erdő egyszerre csak elkezdett égni. Akkor a tanító félholtra verte. De nem árult el senkit. Háromszor verte el, utoljára olyan erősen, hogy a tanító kezébe harapott. De nem tudtak kivenni belőle semmit. És most sem fognak.”

Vili büszke az öccsére. És mert nem tudja, hogy én mit gondolok, hozzáteszi: „Aki még nem éhezett, az nem tudja elképzelni, hogy miért vetemedik valaki lopásra.”

„De hisz az öcséd nem éhezik?”

„Nem, most nem. De éhezett. Ezért jutott ennyire. És az anyám...”

„Miért, mi van az anyáddal?”

„Ő is részes a dologban. Itt tulajdonképpen mindnyájan bűntársak vagyunk. Amikor bevonultam, Kalla volt a legidősebb a családban. Atyánk... az mindig be van rúgva. Amikor elmentem, Kalla még kicsi volt és amikor visszajöttem, akkor már ő gondoskodott az egész családról. Ez tizenhét telén volt. Úgy hítták ezt a telet, hogy marharépatél. Akkor jöttem szabadságra. Azt hiszed, hogy marharépát ettünk? Minden nap sültkrumplit és nudlit. És senki sem kérdezte, honnan jön. Ezt mind Kalla szerezte. Ő hozta. Nem volt nap, hogy ne hozott volna valamit. Házi nyulat ettünk és zsírt és krumplit. És ez mind csórva volt. Ezt mindnyájan tudtuk. De senki sem beszélt róla. Édesanyám minden teketória nélkül átvett mindent.”

Nem tudja, hogy miért hallgatok és mert azt hiszi, hogy megvetés hallgat belőlem, kínos szünet után azt mondja: „Ezután ugye már nem fogadsz el tőlem narancsot ?” És utána kicsit kárörvendően: ” Mert hát a narancs is csak csórva volt.”

Most már csakugyan mondani kell valamit: „Kedves Vili, hogy az öcséd, vagy te, vagy akárki más ezen a világon lopott-e vagy sem, az engem teljesen hidegen hagy. Azzal még nem emelkedik, vagy nem csökken az értéke a szememben. Nekem csak az fáj, hogy most a börtönben ül.”

Vili hisz nekem. Ki akar békíteni. Azt mondja: „Azelőtt jómagam is azt hittem, hogy a börtönben csupa rossz ember ül. De azért, ha valaki börtönben ül, az még nem jelenti azt, hogy csakugyan rossz ember.” Amiről beszélni akar, azt egyáltalán nem lehet olyan könnyen kifejezni. Szavak után kapkod, aztán azt mondja: „Az emberek se nem jók, se nem rosszak és ha valaki börtönbe kerül, attól még nem lesz rosszabb. Ugyanúgy megmarad embernek, ugyanolyan jól, mint a többiek. Egy ember egyszerre nem lehet rossz. És aztán nem is mindig rosszak kerülnek a börtönbe. Akinek pénze van, az nem kerül bele olyan könnyen, még ha sokkal közönségesebb és rosszabb is, mint a legközönségesebb betörő. Akár hiszed, akár nem: ha lopott is az öcsém, azért nem rosszabb, mint én, vagy akár te.”

Hiszek neki és ő tudja, hogy hiszek neki és így mi hárman barátok vagyunk: Ő, Kalla és én.

Aki lop — mondjátok — börtönbe való!? Rendben van. Tehát: aki a börtönben ül, az az én barátom.

*

Bebörtönözötteken hogy segít az ember?

A legegyszerűbb: kiszabadítani őket.

Fekszünk a vakok szobájában és elgondoljuk, hogy lehetne Kallát kiszabadítani. Magas börtönfalak, rácsos ablakok és sötét folyosók és egy kis kőcella. Mindig ugyanaz a cella, mindig ugyanúgy, ahogy egyszer a moziban láttam. És íme egyszerre csak jövünk és felrántjuk az ajtót.

Amíg mi így fantáziálunk, Kalla anyja ételt visz szegénynek. Minden héten eljön egy kosárral és csenget a börtönkapun. Kenyeret hoz neki és margarint és kolbászt. A foglyok nagyon keveset kapnak enni és akinek nem hoznak valamit ismerősei, az éhen marad. Az el nem árult cimborák pénzt adtak Kalla anyjának. Ebből veszi és hozza a kenyeret és kolbászt.

Tudom: a börtönépület előtt állni és káromkodni, míg ki nem nyitják a kaput az embernek. Tudom, hogy hogy néz ki az úgynevezett látogatószoba. Az, akit szeretsz, rács mögött áll. És előtte egy egyenruhás őr. Ugyan mit mondhat itt és így tíz perc alatt az ember egymásnak? Egy őr, aki órával a kezében, méri az időt... Mit beszélhet az ember a rácson át, amikor még kezet sem szabad fogni a szerencsétlennel.

És aztán: a tíz perc — volt nincs...

Foglyoknak ételt kell vinni. És ételt vinni, az pénzt jelent. Ezért jó, ha Kalla cimborái lopnak és Kalla anyjának pénzt adnak, hogy ételt vihessen neki. Kénytelenek tovább lopni, hogy Kalla ne éhezzen.

Fekszem és Kallára gondolok. Mit tehetek? Azt sem tudja, hogy a barátja vagyok. írjak neki? „A barátod vagyok.” De ilyesmit nem ír meg az ember. Az ember kezet fog és ez elég. Írni erről nem lehet. Gőgösen nyelvel a szó: „Én a barátod vagyok.” Mintha azt akarnám mondani: „ámbár tudom, hogy loptál.”

A fogoly órái lassan telnek. A vak órái lassan telnek. Az idő észrevétlenül rakja az egyik réteget a másik után a szívünkre.

Először még az újság ingerével hat: szomorú és szokatlan állapot: egy fogolyra gondolni. De az ember lassan ezt is megszokja, mint mindent, amin nem lehet változtatni.

*

Sok hét telt el. Kimenőt kaptunk és engem Vili vezet. Egy hídon állunk és Vili egyszerre csak megszólal: „Látod itt hátul ezt a kis utcát? Ott a sarkon, ott történt. Öt ember fogta le.”

Alattam a folyó hömpölyög. A víz neki ütődik a partnak és hídpilléreknek. A híd remeg a robogó kocsik és lovak rohanásában. Egy villanyos csilingel. Egy gőzös tülköl.

És mindezt látni fogom még egyszer. Az orvosok megígérték. Néhány hét múlva meggyógyulok. Nem leszek vak. Látni fogok mindent, a folyót, a hidat, a lovakat és kocsikat, a tülkölő gőzöst, a házakat, az utcákat.

Most még nem látok semmit. A szemeim be vannak kötve. De itt állok a híd közepén és mintha barátok között állnék, akiket nemsokára viszont fogok látni.

Még semmit sem látok. De Vili azt mondja: „Látod ott hátul ezt a kis utcát ?” Nem tudja elképzelni, hogy valaki ne ismerje ugyanúgy azt a várost, amelyikben ő született és ahol minden utcát ismer. És elfelejti, hogy én nem látok és magával hurcol, hogy mindent megmutasson nekem.

Egy utcán megyünk át és Vili azt mondja: „Ez itt a mi házunk.” Már beszélt erről a házról. Régi ház. Olyan régi, mint a város. A tető háromszor olyan magas, mint maga a ház. „Itt mi gyerekek mindig undorodtunk. Egy ágyban aludtunk ketten én és az öcsém. Egészen egymásba bujtunk.”

Tovább megyünk és Vili azt mondja: „És ez itt az ügyészségi fogház.”

A város nagy és az ember elfárad, ha nem látja az utcákat, amelyeken átsétált. Vili most kénytelen engem haza vinni. Haza — tehát a vakok szobájába.

Félek, már előre félek, hogy újra látni fogok. A világ oly nagy és annyi minden van benne. Vajon mi mindent fogok látni? Most olyan jó. Az ágyam elrejt, betakar, megoltalmaz.

*

Eddig Kalláról még semmi rosszat sem mondtam. Semmi rosszat nem tudtam róla. De senki sem olyan, mint amilyennek kezdetben mutatja magát.

Ha valakiről csak jót tudunk, az még nem jelenti azt, hogy ismerjük is az illetőt. Tulajdonságai közül csak a nekünk tetsző jókat választjuk ki. Egy embert csak akkor ismerünk meg igazán, ha vele élünk. Vagy ha szeretjük az illetőt. A szeretet vak? Micsoda tévedés.

Ha az ember szeret, olyan élesen és biztosan lát, hogy minden hibán és gyengeségen túl még azt is látja, ami ezek mögött van, tehát az okokat, mentő körülményeket.

Bűnökről, gonosztettekről és általában minden olyan dolgokról beszélek most Vilivel, melyeket nem szabad elkövetnünk, melyeket azonban mégis képesek vagyunk megtenni. Először a lopásról beszélünk, azután a hazudozásról. A hazudozást mindketten az iskolában tanultuk. És a lopást a katonaságnál.

„De képes lennél-e valakit megölni Vili?”

Lopni? Azt igen. Ennyit elismert. De gyilkolni? Nem, azt nem tudnám. Még egy kutyát sem tudnék agyonütni. Még a nyulat sem tudom megölni. Az öcsém, az igen. A kezével a nyúl nyakára csap egyet, így, aztán előveszi a kést. Még le is nyúzza.”

Egyszerre nagyon szomorú lettem. Mintha a szeretett barátról valami nagyon utálatosat hallottam volna. Eddig úgy gondoltam Kallára, mint egy barátra, akiről az ember csak jót tud és jót vár. És most?

Döbbent csend után azt mondom: „Akkor végeredményében mégis csak betörő lesz. És egész biztos, hogy embereket fog ölni.”

Mintha ítéletet mondanék, kegyelem és részvét nélkül. Kíméletlen és kegyetlen halálos ítélet... Nem tudok tovább beszélni és kimegyek a klozettre. Ez az egyetlen hely, ahol az ember egyedül lehet.

De már fáj a kemény ítélet. Meg tud ölni egy nyulat? — Rendben van! És most már ne is törődjön vele? Most már ne is fájjon az ő élete? Vajon az ő bűne-e, hogy ilyet is tud? Most már ne lehessen többé a testvérem?

Valamivel később még ezt gondolom: Hisz mi mindnyájan megesszük a nyálat. Jómagam is. Nyulakat eszünk és tyúkokat és őzeket. És ha az ember ezeket meg akarja enni, le kell őket ölni.

És még ezt gondolom: Vajon mit tennénk, ha egyszer tényleg éheznénk ? És: bűnös-e a tigris, mert juhokat és őzeket tép szét?

Elbújva, begubózva fekszem az ágyamban és rettenettel gondolok mindenre, ami ott kint történik és aminek történni kell.

Mi minden kell ahhoz, hogy az emberből betörő legyen? És mi lesz Kallával, ha kiszabadul a börtönből?

*

És újra elmúlt néhány hét. Vili már kiszabadult a kórházból. És a homályos szobában néha-néha már én is leszedem a szememről a kötést. Nyolc ágyat látok, az asztalt és az ajtót. Az ablakot látom. De még a függöny takarja.

Vili sokszor látogat meg, ilyenkor aztán elmondja, hogy mi minden történik ott kint. Kalla már nem ül vizsgálati fogságban. Valami javítóintézetbe dugták.

Én még nem láttam ilyen intézetet és így azt gondoltam, hogy most már jobb dolga lesz Kallának. Örülni akartam. De én még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy „javító intézet.” Vili aztán megmagyarázta.

Egy börtön, az — börtön. De egy ilyen nevelőintézet olyan börtön, ahol a fiúkat azonkívül még nevelik is. Nevelik? Tehát: elverik őket. Nehéz földmunkára cipelik szegényeket, éheztetik és verik őket. Alig kapnak valamit enni, éppen úgy, mint a foglyok a börtönben, még csak jól sem lakhatnak. Ez aztán letöri a szarvukat.

Önök ugye nem ismerik a láncnadrágot ? Én sem ismertem eddig. Nyers vitorlavászon nadrág, kemény és merev. Egy vaslánc köti a fiú derekához. És a nadrág alatt térdig egy lánc fut le. A láncot olyan szorosra húzzák meg, hogy a nadrágot nem lehet többé levetni. Ezzel a nadrággal nem lehet szökni. Ez a nadrág a nevelés szimbóluma. Ezzel a nadrággal avatják a gyerekeket — férfiakká.

És aztán még Isten igéivel. Vasárnap templomba viszik a fiúkat. A szökés gyanúsak és azok, akik még nem törtek meg egészen, ilyenkor a nadrág alatt a combra kötve egy tízfontost cipelnek. Ilyen bilinccsel nem lehet többé megszökni. A nadrág alatt a combra van kötve, hogy fel ne tűnjön a templomlátogatóknak. Lábukon ezzel a vassal hallgatják aztán a fiúk Isten igéjét.

Mindnyájan örültünk, amikor Kallát véglegesen elítélték. Egy év és három hónapot kapott és most már egy igazi fegyházban ül és ez már nem olyan rossz, mint a javító intézet. Börtönben ül. És ez minden.

És ez minden? Ki mondja ezt?

Vili mesél: „A látogatószobában voltam. De amikor Kalla meglátott, elkezdett sírni. Erre én is kiszaladtam.” És így tulajdonképpen nem meséltem´ el semmivel sem többet, mint amennyit az elején elmondtam: Tizenhat éves és börtönben ül.

Ez nem sok. De ha az ember rágondol, akkor az ember úgy érzi, hogy mondani kell valamit. Az ember nem hallgathat, ha ilyet hall: Tizenhat éves és a börtönben ül.

Sok héten át feküdtem és rágondoltam. De most látom, hogy ez nem sok. Valakire gondolni: az nem sok. Feküdtem és hallgattam. De én úgy érzem, hogy nem szabad hallgatni. Még ha olyan kevés is az, amit az ember tud, vagy amit mondani akar. Talán elég, ha az ember egyszerűen csak azt mondja: Tizenhat éves és a börtönben ül.

*

Mit csinál a vak, ha meggyógyul, ha újra lát és újra emberek közé mehet?

Előtte az egész világ. A végtelen nagy világ. Mit csinál egy vak, aki újra lát?

Első utam a fegyházhoz vezetett. A fegyház kicsit oldalt esik a világtól. Keresni kell. De olyan nagyon azért még sincs eldugva. A világhoz tartozik, a világhoz, mely olyan nagy és szép. Nem vagyok már vak. Ujra látok. Látom: milyen nagy és szép a világ. Tehát: a fegyházépületet is látom.

Nagy vörös épület, nagy vörös falak övezik. Neki a falaknak. A falban egy vasajtó és az ajtó mellett a csengő hosszú rézfogantyúja. Bemenjek? Mit mondjak? Nem tudom mit mondjak. Itt állok bambán, tehetetlenül. Mi az, amit mondanék? Mi az, ami egy idő óta idehajt a fegyházkapu elé?

Most már jól ismerem a vörös épületet. A vasajtót is minden részletében. Vajon megnyílik-e egyszer előttem? Be fog-e csukódni egyszer a hátam mögött? Bemenjek? Kihez menjek?

A töprengésből már elég! Tiszta számadást! Ki építette ide ezeket a falakat?

Mi, mi emberek rendeztük be a világot. Tehát: mi építettük a fegyházakat.

Ti, akik itt elmentek: íme valami belőletek, életetek egy hányada. Ez itt egy fegyház: rész a világotokból.

Ti rendeztétek be úgy a világot, hogy börtönök legyenek. Úgy rendeztétek be az életet, hogy kell, hogy börtönök létezzenek. Ezeket a falakat itt le nem tagadhatjátok.

Ti voltatok az építők. De nincs hasznotok belőle. Ezek a falak nem szakítanak el testvéreitektől. A „bűnösöket” nem különítik el tőletek. Egy test vagytok, együvé tartoztok. Nincs fal, mely az igazakat elkülönítené a hamisaktól. Nincs fal, mely jog és jogtalanság között állhatna. Nincs fal, mely a bűnt elkülönítené az erénytől.

Itt a falak mögött testvéreitek ülnek. Veletek együtt építették ezeket a falakat. Veletek együtt építették a börtönöket. Veletek együtt építették a világot. Úgy építették és úgy éltek, hogy kell hogy börtönök legyenek.

Ők már megkapták a bérüket.

És ti? Ti mit kaptatok? Ti. közömbösen haladtok el az épület mellett?

Meghúzom a falon a csengőfogantyút. És az ajtó lassan kinyílik előttem.

Fábry Zoltán fordítása

Forrás: Korunk 2. évf. 4-5. sz. 1927. május