Földessy Gyula: Ady harcai

Harc és harcos szépség kívánt lenni a lelkünk”: ezzel a tömör és találó önjellemzéssel áll Ady az olvasói elé egy versciklusának mottójában. S mert az élet, a megvalósodások igazi formája a harc, nagyon illik ez a jelige ahhoz a költőhöz, aki saját, maga-alkotta szava szerint „életes”-nek érzi magát s akinek a verse is „életes”. Az ő nótái, az ő álmai vitéz katonák, akik csatákat gyűrnek megemberesedve, költeményeinek ezrede: „piros kedvű, új ütemű lovaghad”, mely fölött a büszke vezér harcból-harcba vonulva csapatszemlét tart.

„Harccal jön minden ember. S minden harcnak bánat a vége” — ezzel a lemondással nyugtatja magát Ady egy fáradt, szomorú versében, de mi megállapíthatjuk róla: olyan szilaj, szenvedelmes harci tűz nem lobogott még föl soha egy költői életpálya küzdelmeiben sem, mint az övében. Első, új versű kötetétől haláláig, dehogy is: mindmáig s még jó sokáig, dúlong a harc Ady körül. Az ellenség folyton veszti az állásait, mind hátrább vonul gyenge fedezékei mögé, bizonyos feltételekkel már békét is ajánlana s meg is adná magát, de a harcos és ma is élő Ady egész hódolatot követel. „Petőfi nem alkuszik”, ezt a kemény címet írta Ady gyönyörű Petőfi-portréja fölé s a meg-nem-alkuvásnak szilárdsága nála is éppoly törhetetlen, mint Petőfinél. Közben újabb és újabb harci mozzanatok teszik zavarosabbá és bonyolódottabbá a küzdelmet s az egész Ady-problémát: megkezdődik a költő kisajátítása jobbról és balról, csak a vezér áll biztosan és rendíthetetlenül az élén, a vezér, aki nem alkuszik.

Ha valaki egyszer egységesen össze akarná foglalni azokat a jelenségeket, amelyek egy világraszóló forradalmi művészlángelme fellépésének s egész mivoltának természetrajzához tartoznak s különösen azokat a tipikus társadalmi tömegreakciókat, amelyeket ez az alkotó géniusz egy közösség lelkéből, ennek megcsökönyösödött esztétikai és etikai rendjéből szükségképen és törvényszerűen életre szólít maga ellen: alig találhatna a modern európai költészet történetében alkalmasabb példát Ady Endrénél. Működése első párisi és pesti éveiben nem volt a konzervatív magyar közéletnek olyan alkotórésze, amely ne figyelt volna föl az új hang hallatára: középiskolai és egyetemi tanárok, tanker, kir. főigazgatók, az összes irodalmi társaságok, a magyar sajtó minden konzervatív orgánuma síkra szálltak Ady ellen, egyházi hivatalos körök és papi férfiak fel egészen a püspöki katedráig, politikusok a miniszterekig, sőt miniszterelnökig, írók és művészek, társadalmi egyesületek és kaszinók egytől egyig hallatták megrovó szavukat az Ady-költészet ügyében ; kávéházakban és magántársaságokban is éveken át Ady volt a kajánul elő-előbúvó téma, nagyszerű tárgyul kínálkozva az erkölcsös és művelt, az elmés és vicces emberek könnyű érvényesülésének. Ez a fölkavarodása, ez a nagy hűhója az egész magyar közéletnek egy versfaragó miatt, ez a megszervezetlenül csatasorba állása még az irodalomtól valószínűtlen távolságra álló tömegeknek is, — gondolkozóba kellett volna, hogy ejtse legalább azokat a jeles férfiakat, akiknek tudományos szakmája, tanszéki feladata volt a szellemi élet, a társadalomtudomány törvényeinek vizsgálata. De éppen az mutatja Ady művészetének az élet mélységes mélységeiben gyökerező erejét, igazi életességét, hogy olyan indulatok és érdekek állottak vele szemben, amelyek minden higgadtabb, tárgyilagosabb mérlegelést lehetetlenné tettek. Ez az ember halomra dönt mindent, ami a verstanban, a stilisztikában, az esztétikában, az etikában, a politikában, a hazafiasságban megszokott és törvényes, — gondolták s még inkább érezték az odavágó szak- és hivatalos férfiak, ezzel nem szabad szóba állani. Azokban az években egyetlen egy konzervatív gondolkozónak se jutott eszébe, hogy egy, az egész társadalom érdeklődését magára kényszerítő ható-okot nem lehet elvi elhatározásokkal elintézni.

* * *

Már adatszerűen s kronologikus rendben gyűjtetnek egybe s előbb-utóbb együtt lesznek mindazok a dokumentumok, amelyek Ady harcainak fokozatos eredményeit igazolják. Nyilvánvaló ezekből, hogy Ady jelentőségének utolsó teljes tagadója Tisza István volt, aki a Herczeg Ferenc Magyar Figyelő-jének 1912. évfolyamában támadt Ady ellen, de már ez időben ő volt az egyes egyedüli számottevő ember a magyar közéletben, aki hallani se akart Ady tehetségéről. (Az Ady Lajos életrajzában van egy vékonyka adat, mely arra látszik mutatni, hogy a világháború elején már a Tisza István véleménye is változott valamelyest Adyról.) Ez idő tájt már végkép eldöntött kérdés volt az Ady-harcnak esztétikai oldala. Hívei s úgyszólván az egész magyar ifjúság elsőrendű lírai talentumot látnak benne s az ellenkező világnézetűek, a leghevesebb támadói, mint pl. Rákosi Jenő is, elismerik nagy tehetségét. Ez az esztétikai elismerés mind szélesebb körű és intenzívebb lesz s két-három évvel Ady halála után már annyira általános, hogy a legkonzervatívabb lapok és folyóiratok is Petőfivel egyrangú nagyságnak tekintik (Szózat, Magyarság, Napkelet) s maga a Szent István Társulat, ez a legszigorúbban katolikus könyvkiadó-vállalat sem volt hajlandó 1923-ban egy Ady-ellenes röpiratot kiadni. Micsoda változása az időknek és embereknek: az írók, olvasók már egészen elfelejtették, hogy valamikor súlyosan és veszedelmesen kompromittálta magát az, aki Adyt valamennyire is tehetséges költőnek merte tartani.

* * *

De a még mindig be nem fejezett harcban újra fölzúg az Ady hangja: „Óh, bolond, bús balgaság” keserű magyarság, Óh, bolond, vad vélés, Híres Buda vára És ti, régi babonák, Be megcsúfoltátok A legigazabbat, Legmagyarabb katonát”. Amint Petőfi mindig többre tartotta a maga emberi értékét a költőségénél, úgy harsogja Ady a fülünkbe, hogy az ő magyarsága minden esztétikai értékénél, minden költői nagyságánál előbbre való. Ő nem nyugszik bele abba, hogy költőként-verselőként elismerjék, magyarnak pedig megtagadják. Száz meg százféle változatban hangoztatja az ő tragikus magyar igazságát, az ő igaz, jós és jő magyarságát első verseitől az utolsókig. Ady életének értelme és jelentősége nem a művészetben, de az életben van, nem a költészetében, hanem a magyarságában. S ez még mindig ki nem vívott eredmény az Ady küzdelmeiben. Világnézeti, politikai ellenfelei költő kiválóságának meghagyása mellett még ma is rossz vagy legalább is veszedelmes magyarnak vélik, aki kivált a magyarság érzelmi közösségéből.

Ezek a támadók mindenekelőtt megfeledkeznek egy nagyon komolyan figyelembe veendő tényállásról, arról t. i., hogy az esztétikai, a művészi értékek a legszorosabb, legelválaszthatatlanabb kapcsolatban vannak az egyetemes faji-nemzeti értékekkel. Nagy költők, mint pl. a szülővárosától-hazájától halálraítélt és keresett s halála után is sokáig megvetett Dante, a napóleoni háborúkban rossz németnek tartott és szidalmazott Goethe, a hazájától húsz évig száműzött Victor Hugó, vagy az 1848-ban politikai nézetei miatt hónapokon keresztül rágalmazott és népszerűtlenné vált Petőfi, lehetnek egyes politikai pártok tudatában nemzetellenesek, de ezek a pártok, legalább is gondolatviláguknak s hirdetett meggyőződéseiknek nem minden részletében képviselik a faj, a nemzet igazi érdekeit, igazságait és jövőjét. Egy föltétlenül bizonyos: egy, a tömegek lelkét esztétikai szépségeivel meghódító, magával ragadó költőnek művészi értékei szükségképen a faj, a nemzet lelkében gyökereznek s abból sarjadnak ki, tehát vegetatív erővel faji, nemzeti értékek s olyan a ténybeli valóságuk és igazságuk, akár a televényes talaján égnek szökkent viruló fáé. Nagy költőnek, nagy művésznek lenni annyit jelent mint megérezni és kifejezni tudni mindazokat az érzéseket, vágyakat, szükségeket, igazságokat, amelyek az egész nemzet leglelkében sokszor csak tudattalanul és elfojtva élnek. S mivel a nagy esztétikai megvalósulások forrása az ihlet, az intuíció, a nagy művészek igazsága a közéleti csoportok érdekigazságaival szemben mindig az önkéntelen, a feltétlen igazságot, a fajok, a nemzetek igazi létérdekeit jelenti. A nagy költők — régi igazság! — egyúttal váteszek, próféták is, ezért sokszor kerülhetnek szembe nemzetük pillanatnyi s így ál-érdekeivel; ők a nagy távolságok, a nagy perspektívák látói, akik messzire néznek s ha jelenben tévednek, a jövő kedvéért tévedtek.

De megfeledkeztek Ady támadói egy még komolyabb és nagyon elemi kötelességükről: az Ady-kötetek becsületes elolvasásáról. Egyes szavakat, verssorokat vagy akár verseket is kiragadni a nagy egészből s így fogni rá a hazafiatlanság vádját egy nagyindulatú, nagyszenvedélyű, nagylázú prófétikus költőre: a későbbi magyar generációk elmaradhatatlan lesújtó ítéletét hárítja Ady ellenségeinek fejére. A prófétalelkek beszédének, képzeletének, szeretetének kifejezési eszközei nem a taposott utakon járók, nem a kicsinyek és józanok, nem az ügyes és középszerű népszerűség-aratók frazeológiájához és ideológiájához igazodnak. Az ihletettek, a végzettől küldöttek beszéde a nagy nemzeti veszedelmek előestéjén a kétségbeesett ember őrjöngése, aki az ellen ront a leghevesebben s önmagát is marcangolva, akit a legjobban szeret. Ezek a támadások egy rendkívüli fantázia szertelen képeiben és izgalmaiban megdöbbenthetik az embert, de félremagyarázni, elferdíteni őket: híját mutatja minden képességnek az emberi tragikumot s az emberi lelken átsugárzó istenit megérezni és megérteni.

Akinek van érzéke az iránt, ami monumentálisan faji az emberi lélekben, az olvassa el Ady Egy párisi hajnalon c. költeményét és emlékezzék vissza Szabolcska A Grand Café-ban c. Párisban írt nagyon szép versére. Az alföldi magyar református pap a kondorosi bojtár nótáját hallgatja a párisi Grand Café-ban, a nótával mit sem törődő franciák és idegenek között, visszaszáll a lelke a magyar földre s maga se tudja: „mi is azon sírnivaló, hogy a ménes ott legelget, valahol egy csárda mellett, csárda mellett”. A vers csupa szív, csupa hangulat és meleg szeretete a hazainak. Ám hallgassuk Adyt, ahogy ő mutatja be magyar áldozatát a dús Párisban, az éjszaka torán, amint a hajnali nap sugarai fénnyel öntik el fejét és arcát:

(…)

Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.

Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben

Gyujtom a lángot a máglya alatt,

Táncolnak a lelkemben s a máglyán

A sugarak, a napsugarak.

Evoé szent ős láng, Napisten.

Még alszik itt e cifra rengeteg,

Én vártam, lestem a te jöttöd,

Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.

Boldog Ad üköm pirosabb legény

Volt ugyebár, mikor papod volt?

Hej sápadok mér ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártírja vagyok,

Aki enyhülést Nyugaton keres,

Táltosok átkos sarja talán.

(…) 

Egy nóta csal. Rég dalolhatta

Szent Ázsiában szép, vad barna lány.

Egy illat űz, csodavirágból

Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás

Száll előttem s én lehajtom fejem,

Várok valamit. S amit várok,

Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

(…)

Sugaras a fejem s az arcom,

Zúg a harang, megyek lassan tovább:

Megáldozott a dús Párisnak

Kövein a legkoldusabb nomád.

Milyen fejedelmi hatalomként helyezkedik szembe a pogány napimádó-ivadék, a szent Napkelet mártírja a Nyugat világvárosával. Micsoda titkok kavarognak föl ebben a versben! Micsoda távolságokon keresztül ölelkezik össze ez a táltos-sarj az ősi magyarsággal, hogy zúg egybe a lelkében az ő mai sorsa az ősmagyar élettel s mint árad szét az egész versen a magyar történelmi tragikum levegője.

Ady egy hírlapi vitájában, 1916-ban, a következőket írta magáról: „én Petőfinél több magyar verset írtam... én nálam magyarabb, fajibb és természetesen magyarabb poéta — hiszem — nem volt”. S ha átlapozzuk az Ady-köteteket, a magyar versek sok száza tesz bizonyságot arról, hogy egy magyar költő sem volt, aki annyira egybeforrott volna a népével, a népe sorsával, mint Ady Endre. A biblikus Góg és Magóg vonatkozástól kezdve az egész magyar történelmi múlt szállítja neki a hangulatokat az ő ősi és gyökeres magyarságának kifejezésére. Hogy ezekben a versekben annyi a sírás, a szenvedély, a harag, a keserű prófécia, azt a kor visszás, zavaros, szerencsétlen adottságai magyarázzák. A pacsirta-álcás sirály sorsos szerepe volt az övé, amelyet neki szomorú megadással kellett vállalnia. Fájdalmas küldetés volt, hálátlan szerep, de dicsőséges és tiszteletreméltó s ha ezt még a mai magyar jelen sem érzi igazán át, az a magyar jövő, amelyben Ady élete végén, az ő szava szerint, „az ifjuság babonás hitével” bízott, megad majd minden elégtételt az ő sokat meghurcolt nevének.

S ez az idő nem lehet nagyon messze tőlünk, bármilyen kaotikus képet is mutasson a mai magyar élet. Az Ady-versek nemcsak magukért harcolnak tovább, hanem az egész magyarságért is. Az Ady harcainak győzelme, az Ady-probléma végső megoldása egyértelmű az igazi: az ősi és európai magyarság problémájának megoldásával.

Forrás: Korunk 1. évf. 5. sz. 1926. május