Bodnár Gáspár: A hullámzó és befagyott Balaton

Hullámzó Balaton - Edvi Illés Ödön festménye

Egyik barátom, a nagy utazó, tengeri útra csalogatott egyik nyáron.

- Nem megyek – mondok.

- Már talán újra a Balaton? Jer az Északi-tengerre. Ott láthatsz majd igazán természeti csudát.

- Nem megyek – mondok. – Én nem láthatok ott sem nagyobb, fönségesebb csudát, mint a hullámzó Balatonon.

- No-no!

- Barátom! Az Északi-tenger haragja, a Keleti-tenger ragyogása, az Adriai-tenger pajzánsága… mind-mind megvan a mi szépséges, hullámzó Balatonunkban.

- Mert magyar!

- Igen, mert magyar. Olyan, mint a magyar ember lelke. Csudás, őszinte, nyílt. Egyszer csendes, máskor viharos. Sőt tomboló, mint a Bánk bán lelke. És? Szíves, vendégszerető, karjain hordozó, bájos, mint egy tündér asszony. Amilyet Isten csak a magyar földön teremtett. Sehol máshol.

**

És én elmentem a hullámzó Balaton partjára. Nem is tudom már, hányadszor. Csak azt éreztem, hogy mintha csak először láttam volna. Sokkal fönségesebbnek, százszor bájosabbnak. Elragadónak. Tisztának, szűziesnek.

Oh, a hullámzó Balaton nem költemény pedig. Nem a fantázia tündérleánya. Nem a költő játéka. Igaz valóság… melynek méhéhez a regék, a legendák, a mondák, a dalok, a tragédiák örök forrásai hullámzanak.

Egyik magyar írónk a hullámzó Balatont így festi:

- Nézz az égre s meglátod a Balatont. Nézz a Balatonra és meglátod az eget. Az ég és Balaton vize együtt sír. Együtt nevet. Együtt derül és együtt borul. Szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást. Csereg, csattog, kiabál egymásra. S ha nekimelegedett – habos fürtökkel ékesíti fel homlokát.

Gyönyörű leírás!

De higgyük el… a valóság még gyönyörűbb.

Ez a kép bármily megkapó… de amint a hullámzó Balatont látom, nézem, rámeresztem szemeimet… az tollal le nem írható. Azt csak a szívem tudja át- és átölelni.

Szép a hold az égen. De sokkal szebb a hullámzó, a csöndes, a ringó Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon.

Hát miért mentem volna én az Északi-tenger messzeségébe? Az Óperenciás-tenger ködébe, mikor itt van a mi kedves magyar tengerünk. Szinte csalogatott. S mikor feléje mentem, úgy a keblére ölelt! De úgy simogatta testemet, lelkemet! Selymes ölelése szinte megifjított. De úgy megifjított!

**

Ültem én már a tenger partján is. Ott, a tündér, de bús-szomorú Miramare szikla ormánál. A végtelen tenger borult el előttem. Mintha az egész világ vízből állana. Meg kell vallanom, hogy e rettenetes végtelenségnek érzete szinte megdermesztette lelkemet. Az ámulat, a csudálkozás elvette lélegzetemet. Oly kicsinek érzi magát a gyenge, gyarló ember, mint a porszem.

S hogy ott ültem a tündér, hullámzó Balaton partján – mily különbség! Elmerengtem a fönséges panorámán. Csábítóan nyugodt a tó. Szinte békecsókra hí. Ég és víz áthatóan kék. A nap lemenőben. Mintha a parton nagy tüzet rakna a fellegekben. Búcsúzó-tüzet.  Sugarait lázasan-vörösen szórja még egyszer szét a ringó tó vizén. Egy pár perc és bebukik a fellegtakaróba.

Lassan, libegő vitorlások siklanak a víz tükrén. És itt is, ott is felsír a dal. Szívet kapó, drága dal. A Balaton dala. Hullámzó Balaton közepén… a  halászlegény dala.

És a ringó tó ütemes mozgása muzsikál mellé. Úgy muzsikál, ahogyan a világ legelső muzsikusa se’ játszik. Egyszer lágyan, szerelmesen. Máskor, mintha a gordonka panaszos búgása szólana. Aztán fuvolázik, mikor hullámait csendesen húzza vissza-vissza a partoktól. Most egyszerre a világ leghatalmasabb orgonája viharzik benne. Majd tombol, mint a forradalom riadója.

… És mikor megcsendesül, regét regére zokog. Aztán mesél. A monda pedig az ő lelke. Regéje, mondája a múlté. Mikor pedig a keblén úszókat villanyozza, edzi… a jövendőről beszél nekik.

**

- Adj’ Isten jó estét, bátyó.

A vén halász rám meresztette sas tekintetét. Komoran. Mert bizonnyal ma nem követi hálóját szerencse.

A halász is olyan, mint a bányász. A szerencsével öklelődzik.

- Adjon Isten – vidult ki az arca, mikor rám ismert.

- Hát csak eljöttünk újra, meges’ újra.

- Hogy miképp’ zúgott a tél, bátyó? Be’ szeretném ezt a tündért, mármint őfenségét, a Balatont látni, amúgy zimankósan, fagyosan.

- Hát miér’ ne!

És láttam nemsokára. Vonatom a megmeredt Balaton partján rohant.

Milyen más kép!

De újra fenséges, megrázó kép. Valóságos Északi-sark kicsibe’.

Nem látni mást, mint havat. Havat és havat. Elnyeli még a zalai hegyláncot is. Minden fehérbe van burkolva. Az óriási jégmező is egy végtelen fehér lepedő. Rajta legtöbbnyire fehér köd ül. De ha közelebb érsz, akkor óriási bűvös tükör mered feléd.

A Balaton éjszakája ilyenkor rejtelmesebb, mint valaha. Először, első fagyásra halkan hullámzó hang száll sóhajszerűen. A nép már ilyenkor tudja, hogy mi fog történni. Azt susogja egymásnak:

- Hízik a jég…

S mikor a jég már eléggé megvastagodott: akkor következik az igazi koncert.

A jégpáncél megzabolázza a hullámzó, nyugtalankodó óriási víztömeget. És hogy mily erőszakra van szüksége… onnan látszik, hogy a végtelen sík jégtükör tele van apró repedésekkel.

Egyszer csak éjszakánkint arra ébredhetni, hogy roppant bömböléssel az óriási jégtükör megreped. Akárcsak hatalmas ágyú szólana…

Ez a rianás…

A rianást folytonos dongás követi a nagy messzeségből. Akárcsak mikor száz dobos veri… a kutyabőrt. Majd óriási hangzavarba vegyül a befagyott Balaton téli zenéje. De ha e hangzavart – mondjuk – Tihany bérctetejéről hallgatják – bűbájos zenekar édes dalaivá olvad. Ha pedig a tél erősebbé és erősebbé válik: a harci riadó, tülkölő ágyúszó csatazaját hangoztatja. Czuczor szerint ez „Tihanynak riadó leánya”.

**

Ma olvasom, hogy befagyott a Balaton. Olvasásom nyomában írtam le naplómból ezt a kis visszaemlékezést.

Forrás: Téli esték XIII. évf. 16. sz. Szatmár, 1911. febr. 12.