Bodnár Gáspár: Ahova a kis Jézuska visszaköltözött

Az emlékezet az a paradicsomos kert, ahonnan minket senki nem űzhet ki.

A gyermekkori karácsonyokra való visszaemlékezés ennek a paradicsomkertnek valóságos tündér szigete.

Oh, szép karácsonyok! Életünk hajnalának gyönyörű szivárványos idei!

A fiatalságnak szép napjai, ez a gyönyörű kor: hirtelen illan, mint felhők sebes árnya tavasszal.

De megmarad az emlékezet s főleg a karácsony emlékezete… s meggyorsítja szíve dobogását még az öregeknek is.

**

Az én jó apám ezermester volt. Elsősorban híres tanítómester. Aztán fúrt, faragott, festett, varrt, szőlőt ültetett, zongorát hangolt, reparált, cégtáblákat pingált, tanügyi cikket írt. – Különben nem nevelhette volna fel öt gyermekét. És gyönyörű betlehemeket épített. Amilyen betlehemet én azóta sem láttam. Egyet sem.

Valamelyik esztendőben különös kedvvel épített egy hatalmas betlehemet nekünk elemi iskolásoknak. Három toronnyal. Nagy, hatalmas belterületekkel. És ragyogó világítással. Olyan szeretettel dolgozott rajta, mint a művész, aki valami nagy és hatalmas pályázaton akar diadalt aratni.

Pedig ő nem pályamunkát készített. Az ő lelkét, kedvét, ambícióját egészen más okok, más eszmék tüzelték…

A városi közgyűlésen a szülővárosom szabadkőműves páholyának fővakolója felállott és indítványozta:

- Tiltassék el a gyermekeknek a betlehemmel, meg a csillaggal való járás. Botrány az, hogy még ebben a felvilágosodott korban is ilyen középkori szokások maradjanak fenn. Az éjféli misét is – mondotta tovább a jeles városatya – betiltanám. Az csak skandalumokra ad okot.

Olyan vihar zúgott végig régen a tanácsteremben, mint erre a szóbeszédre. Még a kálvinisták is méltatlannak, tapintatlannak találták…

Apámnak nagyon fájt ez a merész fellépés. Ő is városatya volt. Nem szólt, nem csapott lármát. Hanem hozzáfogott a betlehem készítéséhez. És minket, kis tanulókat naponkint gyönyörű pásztorjátékokra tanítgatott.

Elérkezett a szenteste. Mi felöltöztünk. Ki angyalnak, ki pásztornak, ki juhásznak, öregnek és így tovább.

És megindultunk a szép, a gyönyörűen kivilágított betlehemmel.

- Fiúk, aztán a nagy házba is bementek! (A vakolómester házát értette.) Hatalmas, nagy ház volt az. Abban az időben kastélyszámba ment.

Mi persze nem is sejtettük a történteket. Természetesnek találtuk az utasítást, hogy oda is bemenjünk.

Öreg este volt már, mikor a kastélyhoz érkeztünk. A betlehemet annak rendje és módja szerint be is vittük. És elhelyeztük az előszobában.

Én voltam az angyal. Nekem volt hivatásom a híradás. Belépek tehát kardosan, csákósan, szárnyasan, zúzmarásan a vakító világítású nagy terembe. Sok úr, sok asszonyság ült az asztalnál. Bátor, csengő hangon kezdtem azért mondókámat:

- Szabad-e a betlehemmel bejönni?

A kastély ura tüstént felugrott, mintha kígyó csípte volna meg.

- Takarodjatok innen, az én házamból. Vigyétek a kis Jézuskát innen. Nincs szükségem reá.

A vendégek közül sokan, emlékszem, különösen egy öregasszony csitította, kérlelte a házigazdát.

- Hadd jöjjenek be szegénykék.

- Mars! Indulj kifelé. Nekem nincs szükségem a Jézuskátokra.

Lángvörös lettem. És kifordultam a fényes teremből. Szomorúan mondottam aztán társaimnak:

- Kikergették a kis Jézuskát a kastélyból. Vigyétek a betlehemet és induljunk innen. Itt nem kap szállást a Jézuska…

**

Négy évtized telt el azóta. Én elszakadtam a szülői háztól. Csak vendégnek járok haza. Öreg, talpig gyászban élő özvegy anyám vendégéül. A város is megváltozott! A polgárságok is: mintha kicserélték volna. Ha ismerősökre akarok találni, ki kell mennem a temetőbe. Ott végigjárom a sírokat. És találkozom a régi jó polgárok soraival. Az én jó apámmal is. Nyugosztalja az Isten haló porában.

Bizony, nagy idő! Az én hajam közé is fehér szálakat fűznek az esztendők. A kor szelleme is megfordult néhányszor. Eszmék eszméket temettek el. Mint a kérészek, hogy reggeltől estig élnek: az történt egyes irányelvekkel, tanokkal is. Csak a karácsony eszméje maradt. Ragyogóan, sértetlenül, mint a nap. Vagy az esthajnal csillaga. A kis Jézuska is él. Nem halt meg. És hozzájárulnak a gyermekek. De ő is megérkezik.

Évről-évre pontosan.

… A múlt esztendőben is hazamentem a karácsonyra. Szabad levegőt óhajtottam. Hát széjjelnéztem a városban.

Lassan, csendesen száll az est. A szenteste. Csikorgó hideg van. Kristályos, tiszta idő. Azokból a szép fehér estékből való, mikor a fehér szemfedőn csintalankodnak, kacérkodnak az ezüstös csillagocskák.

Az utca távolában betlehemesek jönnek. A másik oldalon egy-egy forgó csillag fénye ragyog. Hallom a kántálók énekét: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok!”

A régi kastélyhoz érek. Ahhoz a nagy házhoz, ahonnan engem a kis Jézuskával, meg a betlehemmel kiűztek. Mennyi emlék tolul lelkembe!A kapuban egy ősz ember áll. Megszólít:

- Mikor érkezett?

- Éppen ma, uram.

Az az ősz ember a kastély ura volt. Akinek nem volt szüksége a mi Jézuskánkra. Se’ a betlehemünkre.

- Megfázik, jó uram – szólottam.

- A betlehemeseket várom. Valahogy el ne kerüljék házamat. A kis unokáim úgy várják! Olyan régen, epedve várják! – szólott és a betlehemesek a kastély elé érkeztek.

- No, gyertek be fiaim. Várunk benneteket. Jó uram, jöjjön be ön is egy kissé. Vegyen részt az én tiszta örömömben.

- Szívesen – szólottam, és bementünk mindnyájan. A betlehemesek is.

Ugyanaz a fényes, nagy terem tárul elémbe. De most apró gyermekek ugrándoznak az asztal körül.

- Jaj, székeket! Itt a kis Jézuska! – serénykedik egy kedves, búzavirág szemű leányka.

És felhangzik az angyali ének. Beviszik a betlehemet. És megkezdődik a szép pásztorjáték. Ráismertem. Ugyanaz. A jó édesapám pásztorjátéka. Hát szállt az ének szájról-szájra, szállt az ige évről-évre. Negyven éve.

És látok jeleneteket, aminőt ritka halandó lát e bús földön. Ott térdel a betlehemen, a kis Jézuska előtt az ősz ember, unokáival együtt. Gyermekké lesz újra a gyermekkel, hogy visszaköltözhessék a kis Jézus az ő kastélyába, az ő szívébe.

Vissza is költözött!

**

Éjféli misére mentem. A hatalmas templom színültig megtelik emberekkel. Megszólalnak a fönséges orgona hangja. És felhangzik a karácsony utolérhetetlen melódiája.

Ott látom az ősz embert, a kastély urát egy szegletben. Térdepel. Imádkozik. S mikor Úrfelmutatásra az éji csöndben megszólal az öreg harang, földig hajlik az ősz embernek alakja is.

Forrás: Téli esték XII. évf. 11. sz. Szatmár, 1910. január 9.