2016. máj. 11.

Benedek Marcell: A Mohács-centenárium regényei



 Krúdy Gyula
P. Gulácsy Irén

Goethe szava után nem szorul többé védelemre az alkalmi költészet. Minden költészet az. És nincs természetesebb dolog annál, minthogy az 1918-as katasztrófa következményei költői aktuálissá tették Mohácsot. A színpad — Vojnovich Géza és Szomory Dezső darabjaival, meg Hevesi Sándor ideszámítható 1514-ével — meg sem várta a négyszázas évforduló mesterséges aktualitását. S a két Mohács-regény, amelyekről alább beszámolok, kiadói politikából 1926-ban jelent ugyan meg, de ugyancsak aktuális már 1918 óta.

Krúdy Gyula M o h á c s-a az egyik (Pantheon- kiadás) s a Nagyváradon élő P. G u l á c s y Irén három kötetes regénye, a Fekete vőlegények a másik (Singer és Wolfner).

*

Az aktualitás címén, ismétlem, nincs jogunk bizalmatlankodni a Mohács-regényekkel szemben. Annál érthetőbb jogcím volna a bizalmatlanságra a szerzők neve. Az egyik: enyhe pasztell-színekben tartott biedermayer-képek krétázója, a másikról a magyarországi olvasó egyelőre csak annyit tud, hogy: asszony. Nekik való lehet-e ez a téma, amelyhez sziklagörgető erőre van szükség?

Krúdy Gyula M o h á c s -a az egyik (Pantheon kiadás) s a Nagyneki való. Első fejezeteitől fogva félreérthetetlenül jelzi, hogy megakarja kerülni, vagyis: a maga jól ismert módján akarja megoldani. Szuverén joga, hogy a nagy nemzeti epopeia, a Piloty-stílusú történelmi festmény helyett ismét Krúdy-pasztellt adjon. De... ez az egyetlen hátránya a belső címlapra nyomatott 1926-os dátumnak, a nemgoethe-i értelemben való alkalmiságnak: ebből a pasztellből, túl az ízléses passepartout-n, túl a keskeny kereten, mégis valami nagyra, végtelenre, dühöngően hatalmasra kellene kilátásnak nyílni. Aki 1926-ban Mohácsról ír, az csak akkor élhet a pasztell-festés szuverén jogával, ha ennek a kilátásnak is mestere.

Krúdy a nagy tragédiából csak a királyné alakját állítja első síkba; mögötte, valamivel halványabban megvilágítva, a királyt; a többi — udvar és nemzet, magyar és török, magyar és Európa — homályba vész. Nem győzöm ismételni: s z a b a d ezt az óriási témát szubjektíve, a fiatal Mária királynén keresztül megvilágítani. De meg kell világítani, ha egyszer Mohács a könyv címe.

A királyné alakja érdekes. A királyé is. Egymáshoz való viszonyuk, beszélgetésekben és cselekvésekben, finoman és elhihető erővel van jellemezve. De amit ők ketten látnak és megértenek Magyarország lelkéből és helyzetéből, az édeskevés. Lehet, hogy e z egyik fő oka volt a mohácsi tragédiának. De mert az író szinte következetesen alkalmazza Stendhal impresszionista módszerét: mi, olvasók sem látunk és értünk meg többet, mint ők. A Chartreuse de Parme híres Waterloo-leírásának hatását végeredményben az a regényen kívül álló körülmény teszi csattanóssá, hogy minden félig-meddig iskolát végzett ember tudja: Waterloo a világtörténelem egyik legnevezetesebb csatája volt. Képzeljük el, hogy egy intelligens, de teljesen tudatlan ember olvassa Stendhal-regényét: a Waterloo-leírás hatástalan marad.


Nos, azt természetesen mindenki tudja nálunk, hogy Mohács nagy nemzeti katasztrófa volt. Ebből a szempontból nem is baj, hogy pl. a csata leírásában Krúdy hű marad saját stílusához és Stendhal módszeréhez. A regény egész fölépítését meghamisította volna, ha most egyszerre átcsap a Piloty-Victor Hugo-stílusba és fölülről, objektíve tekinti át a csatát. A Mohács-problémának nem is az a fontosabbik része, hogy maga az ütközet hogyan folyt le. Ha tehát Krúdy távollevő hősnőjét egy hirtelen előrántott, ismeretlen és közömbös íródeákkal helyettesítve, ennek a személyes és szűk körű impresszióit közli velünk, művészi hibát nem követ el, legfönnebb annyiban, hogy ennek az ismeretlen alaknak impressziói nem érdekelnek bennünket annyira, mint például Lajos király impressziói érdekeltek volna.

Az alapvető baj ott van, hogy Krúdy nem egy egyszerű bővített mondat ismeretét követeli meg olvasójától, hanem mindannak ismeretét, amit éppen a regényből kellene megtudni. Hogy az egész Mohács előtti Magyarország testi-lelki habitusából mit látott, mit értett ez a szerencsétlen ifjú királyi pár: ez érdekes novella-téma, de nem elég ahhoz, hogy 1926-ban valaki Mohács-regényt írjon belőle. Érzi ezt Krúdy is s ezért mondtam az imént, hogy „szinte” következetesen alkalmazza Stendhal módszerét. Ez a „szinte” azt jelenti, hogy időnként mégis meg akar szólalni alakjai mellett vagy helyett, mint krónikás, mint lírikus, mint oktató, mint hazafi. De ezek a megszólalások mindig szerencsétlenek. Kiütköznek a mű stílusából és céljukat nem érik el. A Magyarországhoz intézett lírai strófából hiányzik a meggyőződés ereje. A regényolvasóról is el lehet mondani bizonyos értelemben azt, amit a színházi közönségről szoktak, hogy csak azt hiszi el, amit lát.. Mindabból, ami Magyarországban erkölcsi érték lehetett — mindabból, ami Mohácsig és Mohács után négyszáz esztendeig fenntartotta, Mária és Lajos nem lát semmit — tehát Krúdy sem — tehát az olvasó sem. Látni csak azt látjuk, ami Mohácsot fogja előidézni — a többit a lírai strófának kellene elhinnünk. És mik vannak néha ezekben is! A lelkiekben éhező Magyarország zsíros lakomáinak elkényszeredett dicsőítése! Iróniának hat ez, még akkor is, ha az olvasónak nem jut eszébe, hogy e zsíros lakomák mögött százezrek éhsége és véres verejtéke van.

A főurak önzését, erőszakosságát, híven írja le Krúdy: ezt elég alkalma volt látni Lajosnak és Máriának. De ugyan hol van az az erkölcsi érték, akár bennük, akár a láthatatlanul maradt magyar népben, amely elhihetővé tenné Lajos király kései felsóhajtását: szeretni kell őket?! Ez a sóhajtás úgy hat, mint az író megalkuvása közönsége hazafias érzelmeivel. A regényből kilóg, sem értelme, sem alapja nincs benne.

Így lóg ki, sőt még ígyebben, a regényből mindaz, ami „korrajznak” van szánva. Ha már Krúdy beléhelyezkedett Mária királyné alakjába s az ő szemével nézi a kort, természetesnek kellene találni azt, ami a kor kísérő jelensége. Parodisztikusan, kabarészerűen hat, amikor a különben jól jellemzett humanista szükségesnek tartja a közönségnek még külön is megmagyarázni: „hja, ilyenek vagyunk mi, humanisták” — s ilyenszerű mondatok szólnak a „renaissanceról” meg a „lovagkorról” is.

Ezek a naiv magyarázgatások árulják el, hogy Krúdynak igazában idegen az a kor, amellyel foglalkozik s tanulmányai közben meglepetten bukkan egy-egy jellemző vonásra, amit aztán újdonság gyanánt tálal a közönség elé. Pepecselő művészete a nagy látóhatárokat nem tudja átfogni, a részletek közül nem tudja a szimbolikusan jellemzőket kiváltani. Nem tudja a Mohácshoz vezető hibák mögött éreztetni az ezeréves államot fenntartó erényeket, nem ad perspektívát sem a múlt, sem a jövő felé. Mohács-regényéből csak egy igazság derül ki teljes világossággal: hogy az irodalmi impresszionizmus eljátszotta kis játékait, nagy feladatok megoldására nem alkalmas többé. Nagy, sorsdöntő epikus témákat nem lehet immár semmiféle „én” szűk látószögéből nézve a maguk sorsára kíváncsi tömegeknek bemutatni. Szabad, mondottam. De — nem lehet.

Amikor a Fekete vőlegények három kötetét a kezembe vettem, nem a szerzőjének asszony-volta miatt aggódtam. Három könyvét olvastam már s tudtam jól, hogy lehetnek e csodálatos gyorsasággal fejlődő tehetségnek akármilyen hibái: nem asszonyi hibák ezek. Ha férfinévvel bocsátja útra a könyveit, soha senkinek eszébe nem jut asszonyt gyanítani mögöttük. Aggodalmamat a három kötetes nagy koncepció okozta. Hol van a Z o r d idő és a Rajongók óta nagy magyar regény, amelynek írójára teljes nyugalommal rábízhatjuk magunkat, abban a tudatban, hogy biztos lábbal, kisiklás nélkül vezet keresztül a lapok rengetegén?

Nem a magyar regényírók tehetségének kicsinylése ez. Keményen kívül Jókaink és Eötvösünk, volt Mikszáthunk és Gárdonyink, van Herczeg Ferencünk, Móricz Zsigmondunk, Szabó Dezsőnk és egész sereg, minden becsülést megérdemlő elbeszélőnk. Ami hiányzik — s aminek hiányát nem lehet évtizedek alatt pótolni — az az irodalmi iskolázottságnak, fegyelmezettségnek egynéhány százada. Ha már Mohácsról van szó: hát igen, mi magyarok éppen Mohács szörnyű következményeivel küszködtünk, amikor a nyugati irodalmak klasszikus szabályok igáját vették a nyakukba s elkezdték a maguk fegyelmezését. Négyszáz esztendeje van náluk (ha itt-ott egy kis megszakítással is) a mai értelemben felfogható „irodalmi élet”, iskola, hagyomány, fegyelem, folyamatos fejlődés, nyelv, kompozíció tekintetében. Nálunk „egyéni akció” minden, ami Balassától Kazinczy föllépéséig történik Azóta nekünk is van irodalmi életünk, vannak irodalmi iskoláink — de mindegyik iskolának természetszerűen oly kevés gyökere van a múltban, hogy elsősorban tagjainak „egyéni akcióira” kell támaszkodnia: lég-gyökerekre. Igazi hagyományok híján az epigonok a mesterek legfeltűnőbb egyéni vonásait utánozzák, túlozzák: lásd a petőfieskedők történetét.

Igazán nem panaszkodhatunk: a magyar XIX. század minden téren s az irodalom terén különösen, bővében volt a nagy tehetségeknek s termelt világraszóló lángelméket is. Megtermett mindent, amit a hirtelen bevetett szűz talaj megteremhetett: csak az évszázados gyökereket nem.

A kompozíció biztossága pedig ezektől a gyökerektől függ. És ezért veszem nyugodtabban kezembe egy középszerűnek ismert német, angol vagy francia író vaskos kötetét, mint a legtehetségesebb magyar íróét. A középszerű nyugati író, természetesen, nem fog megörvendeztetni a lángész meglepő villanásaival; de az első tíz oldal után tudni fogom: hová akar elvezetni s oda aztán el is jutunk, bosszantó zökkenők, egyenetlenségek, szeszélyes kitérések nélkül. Viszont a legtehetségesebb magyar író is nyugtalanító meglepetéseket tartogat számomra. Kellemes meglepetéseket is, persze; olyan lapokat, amelyeknek csak a világ legelső íróinál lelheti párját. De látnom kell folyton, hogy most, írás közben találja ki magának a regény technikáját, a regényírás alapelveit. Ha eszébe jut valami, ami nem illik frissen kitalált alapelveihez, semmi a világon nem gátolja abban, hogy azt is bele ne csapja a regényébe. Miért ne tenné? Ki parancsol neki, miféle meggyökeredzett hagyomány, szokás, szabály? Mellékutakon kalandozva pazarolja el ereje javát; nincs türelme, fegyelmezettsége ahhoz, hogy eleve végiggondolja regénye kompozícióját s ettől semmiféle ragyogó ötlet kedvéért el ne térjen. Az olvasó néha az utolsó lapon tudja meg, hogy a sok tűled — hozzád térülgetés után hová is akarta elvinni az író — ha ugyan valóban akarta s nem ragadták el őt magát is neveletlen csikói.

Ezért senkinek sem tehet szemrehányást a kritikus, ennek... ennek Mohács az oka.

Most aztán — jön Váradról egy fiatal, harminc-egynehány éves asszony és megkomponál egy háromkötetes regényt, amely még hozzá 1504-ben kezdődik s 1514-en, 1526-on keresztül, 1534-ig megy el, harminc esztendőn át, serdülő korától haláláig kisérvén a hősét, C z i b a k Imrét.

Ez a harminc esztendő csak látszólag sok. Ahogy az Iliász ötvenkét nap történetével világit rá a trójai háború tíz esztendejére: Gulácsy regényének harminc esztendeje ezer év történetét mondja el. Talán valamivel többet is: mert a befejezése mintha nem is a mának, hanem a holnapnak szólna.

Homérosz az egyik gyökere Gulácsy epikus kompozíciójának. Nyilván reá gondolva találja meg a nemrég még oly féktelen nyelvű író az eposz abszolút tárgyilagos hangját is. (Ez a hang csak a regénynek egyetlen, máskülönben is gyönge helyén válik szubjektívvé, ironikussá; erről később.) Másik mestere Shakespeare lehet. Változó színhelyű fejezetei mind drámai képek, erős összeütközéssel, maguk igazáról meggyőződött, egyénileg színezett alakokkal. Shakespeare-től tanulhatta a párhuzamos, hasonló alakok történetének együttvezetését. A regény derekán Czibak Imre sorsához Tomori sorsa szolgáltatja a generalbasszust.

Ez az epikus-drámai kompozíció nem ismeri a fény- és árnyhatásokat, a festő valőröket. Szükség szerint hol ide, hol amoda irányítja a reflektort, mindig egyenlően erős fénnyel. Minden egyes alak érdekli az írót, mindenkit megmutat — cselekvésben, mint mesterei, anélkül, hogy maga bölcselkednék róluk, magyarázgatná őket. Ötvenével, százával vannak a regényben az eleven, körüljárható, megtapintható emberek. S ok szereplőt épen úgy el kell kísérnie évtizedeken át, mint a főhőst. Tomorit, Zápolyát, az anyját, a húgát, a születésétől holtáig ismert Lajos királyt s még egy sereget látunk élni és fejlődni. Zápolya János és Borbála alakjában a psycho- és szexuálpatológiai részletek sem riasztják vissza az írót. Harminc éven át keresztmetszetet kapunk az egész magyar életről, az udvartól s a bihari nemesi házaktól a jobbágyságig, Dózsa és a „fekete cár” hadáig. Látunk fejedelmi intrikákat a trónért, árnyék-királyt és mártír-királynét, serdülő gyerekeket a trónon, hiú és önző főurakat, sértődve elvonult nemeseket, derék, becsületes urakat, akik nem tudják megérteni, hogy a paraszt is ember s olyanokat, akikben dereng ez az új gondolat... Láttunk sok bűnt, sok vad erényt, láttunk tehetséget, akaratot, önfeláldozást... végeredményben: mindazt a sok rútat, szégyenletest és jót, amiből egy nemzet története összetevődik, ami bukásokat és diadalokat megmagyaráz, ami prédikáció nélkül is magunkba szállásra készt s reménységet ad a jövőt illetően.

Ennyi mindent mozgatnak szabályos rendben a nagy epiko-drámai gépezet kerekei. Az egésznek világos fő-vonalát Czibak Imre és mellette Tomori története adja meg. Ők a fekete vőlegények. Czibak egy szerelmi csalódás özvegye: őt Zápolya Borbála perverz szerelme, családi érdekből elkövetett hűtlensége szakítja el a földi ambícióktól; Tomorit egy véletlen szerencsétlenség: menyasszonyának halála az esküvő éjszakáján. Kettőjük közt Czibak az igazi tragikus alak; az ő csalódása szükségszerű.

Amikor a regény eddig a pontig eljutott, azt hisszük: nem volna szabad tovább tartania. Finita la tragedia. És csakugyan itt — a III. kötet elején, a Mohácsot megelőző korszak leírásában — lankad el egyszer az író ereje. Egy-két szimbolikus erejű nagy jelenet helyett apró képekben, ironikusan mutatja be a főurak torzsalkodásait (s ezt a hibát követi el a nagyszerű csataleírás után is, a kettős királyság közt történő gyakori köpenyegforgatások rajzában.) A két főhős a maga tragédiája után el akar szakadni az élettől: barátcsuhát ölt. Az élettől elszakadó bölcs nem lehet drámai hős: még regényhős sem. De ez a lankadás mégis természetes pihenő s az út fölfelé visz tovább, a „bölcsesség” intermezzója után is. A két barátot kiragadja gyásza önzéséből az ország követelő szava: Tomori mint vezér esik el Mohácsnál. Czibak Imre életben marad, neki még nagyszerűbb halált kell halnia, fölötte állót a tragikus halálnak: mártírhalált, Gritti embereinek kezétől: Önként vállalt halált, amely az író gondolata szerint a magyarság megváltása, a jövendőnek záloga.

Czibak Imre élete: hittel, szerelemmel, csalódással, nekibúsult harccal, tragikus bukással, bölcs szemlélődéssel, mártír-emelkedettséggel: sokszorosan teljes ember- és magyar élet. Ez az élet eleven és szimbolikus kapcsokkal fűződik hozzá a magyar múlthoz, jelenhez, jövőhöz. Sorsa magyar sors abban, hogy nemcsak gyűlölt ellenség ellen kell harcolnia, hanem magyarok ellen is, akiket a legvadabb vérontás közepette is szeret. Története, külső és belső harcaival, a magyarság története.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy P. Gulácsy Irén regénye hosszú évtizedek legerősebben megfogott magyar koncepciója. Megírásában, a már említettem epikus objektivitás mellett, ugyanaz az erő érzik, amely koncepcióját és emberábrázolását jellemzi. Nagy szókincsű, szilárd kötésű mondataiban mintha évszázados prózai stílus-hagyományokra támaszkodnék — holott, aki előző munkáit olvasta, tudja, hogy ezek a mondatok egy szabódezsői, túlfeszített, robbanó stílusnak kemény megfegyelmezéséből származnak. Ez a tudatos Önfegyelmezés magasabbra vitte fel Gulácsyt, mint tehetségének megbecsülői is hitték. Ezzel kerülte el, kompozícióban és stílusban egyaránt, a gyökértelenség veszedelmeit.

... Van valami szimbolikus elégtétel abban, hogy Mohács, amely évszázadokra visszavetett bennünket az európai fejlődés útján — igen, Mohács ihlette meg Gulácsy Irént ennek a nagy magyar történeti regénynek írására, amely mintha évszázadok kényszerű mulasztásait hozná helyre. (Budapest.)

Forrás: Korunk 12. évf. 5. sz. 1927. május