2016. ápr. 9.

Tarján Tamás: Mándy Iván (1918-1995)






Életének, életrajzának első harmada a néha önmaga által is ironikusan, szeretettel táplált legendák, anekdotikus emlékek finom ködébe vész. Harmincas éveit méltatlan mellőzöttségben, „a pálya szélén” töltötte, sőt még a negyvenesek egy részét is. Az 1948-ban kiérdemelt Baumgarten-díj után huszonegy esztendőnek kellett eltelnie, míg az 1969-es József Attila-díj „hivatalosan” is igazolta, amit hűséges olvasói már jó ideje tudtak: Mándy Iván a magyar epika, főként a kispróza legihletettebb mestereinek egyikévé érett. Utolsó két évtizedében végre teljes megbecsültséget élvezett, a Kossuth-díjhoz (1988) különféle rangos életműdíjak társultak. Ekkorra ő lett a magyar irodalom legtipikusabb pesti polgára, akinek biográfiája azonban teljességgel nélkülözi a nem hétköznapi eseményeket.

Ahogyan – egy kerek számú születésnapját köszöntve – Faragó Vilmos írta róla: Mándy Ivánt a Jézuska hozta. 1918. december 23-án született Budapesten. Az édesapa, Mándy Gyula hírlapíró és az édesanya, Alfay Ilona korán elváltak egymástól. A gyermek az apjával maradt. 1928-tól a Lónyay utcai református gimnáziumba, majd a Madách gimnáziumba járt, de egyik nevezetes tanintézményben sem volt maradása: a kötöttségektől idegenkedve megszakította tanulmányait. A hotelek, kávéházak, színházak, mozik, sportpályák – ahol apjával rendre megfordult – szabadságra és önképzésre nevelték. Mint elemzett regényünkből megtudjuk (az író alakmásának tekinthető Zsámboki szavaiból), a kamasz „egész évben hazudott”: „Anyámnak azt hazudtam, hogy iskolába járok… Mert külön laktunk. Én az apámmal egy szállodában, anyám meg a nagynénjénél. Anyám fizette a tandíjat.” Viszont az apa helyezte el a korán írni kezdő ifjú novelláit a szerkesztőségekben. „Meglehetősen rámenős apa volt. A szerkesztőnek döntenie kellett: vagy kiugrik az ablakon, vagy leközli a novellát” – áll A labda útja című szemelvényes vallomásban, mely egy – Mándy tiszteletére rendezett – est párbeszédeinek lejegyzése. Érdemes innen idéznünk azt is, mi motiválta a pályaválasztást. Az egykor híres és közkedvelt, jól szerkesztett Színházi Élet című lap – mely színműveket is közölt – a fiatalember kedves olvasmánya volt: „Onnan ismertem meg a drámairodalom nagy részét, például Csehov Sirályát. Akkor határoztam el – minthogy egyébként eszembe se jutott -, hogy valamikor majd írni fogok. Elolvastam a Sirályt, és nagyon megragadott az író, Trigorin alakja. Úgy gondoltam, hogy én ezt a szerepet egyszer, egyetlenegyszer el fogom játszani… Ez a Trigorin olyan jófajta, nekem való pasas. Örökké nők után császkál, és örökké jegyzetel. Elég jó, meglehetősen sikeres író, a nők is aránylag kedvelik, legalábbis elviselik. Persze nem igazán boldog, néha eltűnődik: „Jó, jó, hát istenem, kiadják a könyveimet itt-ott, és ha majd meghalok, meg is állnak a síromnál – nem olyan fontos, hogy megálljanak, de megállnak, tudod, néha megállnak a síroknál -, s ott a síromnál az emberek azért megjegyzik: hát igen, jó író volt ez a Trigorin, na de Turgenyev!””

Első elbeszélését a tekintélyes irodalmár, a személyében a Nyugat folyóiratot is őrző-reprezentáló Schöpflin Aladár találta közlésre érdemesnek a Tükörben. Regényíróként 1943-ban mutatkozott be (A csőszház), azután még három nagyobb lélegzetű művet alkotott (Az enyedi diák, 1944; Francia kulcs, 1948; A huszonegyedik utca, 1948). Egész munkásságára kiható mozzanat, hogy 1946 és 1948 között – részben szerkesztőként is – az Újhold című periodika szerzőgárdájához tartozott, Hubay Miklós, Szabó Magda, lengyel Balázs, Örkény István, Karinthy Ferenc, Somlyó György, Rába György, a különösen meghatározó szerepű Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes, valamint néhány más fiatal társaságában. Mivel e kör polgári humanizmusát, íróinak intellektualitását és individualizmusát a korabeli irodalompolitika retrográdnak bélyegezte, a lapot betiltották. Mándy is – amolyan nemkívánatos szerzőként – hamarosan az irodalmi élet peremén találta magát. 1950 és 1954 között a Népművelési Intézet munkatársaként tett eleget harmadrendű, érdektelen, nevetséges feladatoknak. Ezt az időszakot eleveníti föl Fabulya feleségei (1959) című regénye és az Előadók, társszerzők (1970) című novellafüzére.

1954-től volt szabadfoglalkozású író. Előbb az érzékenyen megrajzolt gyerekalak, Csutak köré szőtt, az ifjúságnak szánt könyveivel talált utat az olvasókhoz (a Csutak és a többiek című, 1956-ban keletkezett vígjáték után négy regény kerekedett ebből a tematikából: Csutak színre lép, 1957; a legnépszerűbb. Csutak és a szürke ló, 1959; Csutak a mikrofon előtt, 1961; Csutak és Gyáva Dezső 1968), majd – illetve ezzel párhuzamosan – végképp megteremtette saját világát a novellista is (Idegen szobák, 1957; Az ördög konyhája, 1965; Séta a ház körül, 1966; Régi idők mozija, 1967; Egyérintő – válogatott elbeszélések -, 1969). Több művére fölfigyeltek a filmrendezők; A pálya szélén (1963) szolgált alapul Sándor Pál Régi idők focija (1973) című, máig sokszor vetített filmjének, melyből szállóigévé lett a „Kell egy csapat!” mondata.


A beérkezett író fő tárgyai változatlanok maradtak. A mozi és a sport e századi mitológiája izgatta, a lepusztult budapesti városrészeket, a kallódó figuráktól nyüzsgő helyszíneket, a metropolis számkivetettjeit örökítette meg mély beleérzéssel, csöndes iróniával, fájdalmas kritikával. Motívumokat variáló epikájában, lírai prózájában megnövekedett az emberarcúként láttatott tárgyak fontossága. Részint ennek az antropomorfizáló törekvésnek köszönhetően a rádiójáték műfajában is jelentőset alkotott. Folytatta az ifjúsági könyvek sorát is. Szinte évenként publikált új köteteket, melyek közül főként A trafik (1979), A bútorok (1980), A villamos (1981), a Tájak, az én tájaim (1981), a Strandok, uszodák (1984) és a Huzatban (1992) említendő.

1989-től a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, 1991-től a budapesti magisztrátus tagja, 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke lett, ám e tisztségek mit sem változtattak életformáján. Ragaszkodott Pesthez, törzshelyeihez, a cukrászdákhoz és eszpresszókhoz, amelyeknek asztalainál dolgozott. (Maga ugyan csúfondárosan elhárította ezt az igét: „Nem dolgozom. Félálomban sem dolgozom. Én egyáltalán nem dolgozom. Eszembe jut néha valami, amit láttam vagy hallottam, és persze elfelejtettem feljegyezni. Akkor aztán baj van… A 4/b oldalt írom például, és akkor kiderül, hogy nincs is 4. oldal… Van bennem valami varázserő: ráteszem a kezem egy cetlire, és az abban a pillanatban eltűnik.”) Ha nagy nehezen külföldi utazásra vállalkozott, szinte az odaérkezés pillanatában fordult is vissza. Városszerte beszéltek róla – többen megírták, derűsen ő is megerősítette -: ha véletlenül áttéved a mérgezően tiszta levegőjű Budára, már menekül is a Duna másik oldalának egészséges füstködébe.

Ereje egyre fogyott. 1995 kora őszén még sétákat, kiadós mozinézéseket tervezett, novellaötletek foglalkoztatták. Október 6-án hunyt el csöndesen.

Fiatalabb költőtársa, Orbán Ottó így látta őt az Óda Mándy Ivánhoz soraiban: „A város pesti felének hajdani kávéházaiban, / nepperek és link tarhások közt föllobogó, nagy lélek; / iskola mellé járó mozilidércből lett költő és hadvezér, / Bódék és Batyuk ura /, aki a kuncsaftokat nem vágja át soha, semmi pénzért, / és akinek minden szava / gyűrhetetlen, tiszta gyapjú, angol ruhaszövet…”


FABULYA FELESÉGEI

„Zsámboki elkezdte írni Fabulyát.” S írja tovább, százhetven oldalon át. A Fabulya feleségei, noha bővelkedik fordulatos epizódokban, a címszereplőt erőteljesen jellemző eseményekben, és külső, keretező története is változatos, végül is nem egyéb, mint az írói mesterség erkölcsi és szakmai próbatétele. A kisregény igazi főalakja Zsámboki, aki már régen elkötelezte magát hivatásának: „… amikor kimaradt az iskolából, naphosszat otthon ült a szállodai szobában, és egy kemény fedelű füzetbe írt. Novellát meg drámát.” Most – a cselekményidő szerint az 1950-es évek elején járhatunk – irodalmi kulimunkákból tengődik. Rádiós átdolgozásokra, megrendelésekre les. Éppen az Egri csillagok ismertetésébe vág bele: „Kedves gyerekek! Ki ne ismerné közületek Gárdonyi Géza halhatatlan regényét? … Megakadt. Örökbecsű. ez talán mégis jobb. Örökbecsű regényét. Örökbecsű… halhatatlan, mindegy.” A szabad és értelmes munkától sejthetően a kor hatalmi viszonyai által megfosztott író ebben a mindegy-állapotban fanyarul és értetlenül veszi tudomásul, hogy egy „magas, kurtára nyírt hajú fiatalember” penderül presszóasztalához, és ellentmondást nem tűrően veti oda: „Ön ír egy egyfelvonásost, piciknek!... Egy színen játszódjék!... Két hét múlva bejövök érte.” Piciknek? És mi játszódjék egy színen? A kor arctalan, kegyetlenül abszurdoid, némiképp Franz Kafka műveit idéző világa, a megélhetés kényszere nem tűr ellentmondást. „Még mielőtt Zsámboki szólhatott volna, az idegen eltűnt.”

A valóságos – majdhogynem csak egy hosszú beszélgetést felölelő – cselekmény helyszíne az örökösen félhomályos, egy sivár hátsó udvarra nyíló Átjáró presszó (hasonlóképp beszélő nevet visel a szemközti másik „műintézet”, az inkább italozókat kiszolgáló Suttogó). Ez Zsámboki, a harminc körüli prózaíró törzshelye. Naphosszat itt üldögél, mert „fontos, hogy arcokat lásson az ember”. Tisztességes otthona amúgy sincs; magányos – mint majd kiderül, nem járt valami nagy sikerrel a szerelem terén, s nem mondhatni, hogy erőltette volna a nősülést.

A regény tétje tehát az írás mint alkotói tevékenység: a mű a keletkezés folyamatában, különféle fázisaiban önmagának tárgya. Mándy Iván az irodalmiságnak ezzel az önreflexív formájával éppúgy későbbi, jellegzetes, modernnek számító prózai törekvéseket előlegezett a könyv megjelenésekor, 1959-ben, mint a szöveg helyenkénti kihagyásosságával, lírai szűrtségével, hintázó iróniájával is. (A mű 1970-ben helyet kapott az Előadók, társszerzők korkép-novellái mellett is. Zsámboki nevének utolsó betűje időközben y-ra módosult: az alteregó hős így biztonságosabban idézi föl a Mándy nevet. Így tűnik föl egy 1975-ös kötetcímben is: a Zsámboky mozija az író egyik legkedvesebb élménykörét, a moziélményt vetíti ki félálombeli snittekben. A „pufók, kissé sértett arcú” Zsámboki előtt a hasonló fizimiskájú Mádai volt Mándy epikai énje. Jól választott név ez, mert nem csupán a sajátja, hanem a fölényes szemlélődő Márai Sándoré is beleérezhető. A szikár alkatú Mándy Iván valóban enyhén telt arcú, átható és figyelmes pillantású férfi volt. Azért döntünk a Zsámboki névalak mellett, mert a Fabulya feleségei első kiadásában így áll, s a korai ötvenes éveket jellemezte is az „arisztokratikus”, ipszilonos névvégződés kendőzése.)

Zsámboki valószínűleg jó író. Ez igen fontos. Az író és hőse viszonyát amúgy is tartózkodóan építő Mándy persze nem dicsérgeti megírt önmagát, de kiemeli az anyagával küszködő Zsámboki morális igényességét, szavakat latolgató, lelkeket mérlegelő felelősségét. S minden kommentár nélkül jó írót láttatnak a hős által használt jelzők, szavak. Az öregedő, festett presszósnő, aki vadászik Zsámbokira: a hintalófenekű Juci. Fabulya egyik felesége nem vonzza Zsámbokit (vagy tán mégis…?), merthogy cseresznyefejű. Ugyanez a Fabulyáné a balvégű légyott alkalmával ezt a furcsa, sűrítő stílusértékű megszólítást eszeli ki a „nőcsábász” íróra: „drága Gyufakutya, drága, buta Gyufakutya”. S amit írótársa fitymálólag gondol Zsámbokiról, valójában az is elismerés: „Egyszer írt egy kapualjról, egy öreg, külvárosi kapualjról. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt. A kapualj meg is szólalt, elmondta, milyen embereket látott. És erre Zsámboki roppant büszke volt. Aztán elkezdte ezeket a gyerek dolgokat…” Mándynál több ilyen kapualj-monológra bukkanhatunk. Az egyik „gyerek dologból”, a Csutak-könyvek egyikéből pedig ki is emelte a Kapualj, elefánttal című, szürreálisan lebegő részletet. A tárgyak, épületek megszólaltatásában, az antropomorfizálásban Zsámboki Mándyra hasonlít.

A kisregény attól lendül mozgásba, mindjárt a legelején, hogy a presszó vendége maga is vendéget kap. Az elhagyatott helyiség asztalához odalép egy másik tollforgató, Turcsányi – aki viszont aligha jó író. Mintha nem is az ember érkezne, hanem a ruhája: „Egy lehetetlenül elnyűtt, kiázott kabát állt előtte. Ebből a  kabátból nőtt ki a vékony, karószerű kéz, a tüskés, pattanásos arc. Az orr gyanakvóan megremegett, erre az arc is hullámzani kezdett, az egész alak átvette a hullámzást. És a kalap… kerek és belapított, belenyomva a fejbe, akár a töviskoszorú. Nem, hát aki ilyen kalapot feltesz, az meg se próbáljon semmit.”

Testi valójuk és benső tulajdonságaik is különbséget tesznek Zsámboki és Turcsányi között. Nem igazi barátok, csupán sorstársak. Ülnek együtt a presszóban, és titkon méregetik egymást. Mindkettő abból kovácsol magának szánalmas fölényt, hogy a másikat lekezeli, kineveti, levegőnek nézi. Mándynak egy-két sor elég, hogy ezt a hullámzó-változó viszonyt időről időre rekonstruálja. Amikor az egyik Fabulyáné, Adél kerül szóba („Adél az ágyban!”), Zsámboki kijelenti – nem mond igazat -: „Sosem érdekeltek a vékony nők.” Erre „Turcsányi ránézett, és azt gondolta, Zsámboki sosem látta Adélt ágyban. Szegény, hülye Turcsi – gondolta Zsámboki -, el se tudja képzelni, milyen lehet Adél az ágyban.” Van módunk értesülni a könyvből, hogy Zsámboki igencsak látta meztelenül Adélt (bár ne látta volna, teljes férfiúi kudarc az eredmény), és van okunk föltételezni, hogy Turcsányi is rendelkezik közelebbi tapasztalatokkal a nőről (az ő elképzelhető pásztorórájuk intenzitását csak találgathatjuk, de a groteszkül mulatságos, torzító Turcsi kicsinyítéssel-becézéssel mégis Zsámboki maradt fölül ebben a némán és jeltelenül vívott párbajban). Láthatatlan asszóikban hol az írói, hol a szexuális gőg fordítja szembe őket egymással. „- Meg kéne házasodnod… Böskét igazán elvehetted volna” – bölcseleg Turcsányi. „- Igazán, - Zsámboki felnevetett. – Már legalább egy tucat gyerekünk volna, mert Böskével az úgy van… Lehet, hogy Böskével az úgy van – gondolta Turcsányi -, de azért nem te vagy a falu bikája,Zsámboki.”

Az ilyesfajta irodalmi kapualj-ügyek és szerelmi falubikája-ügyek lapról lapra ironizálják a kisszerűségbe kényszerült és gyakorta kisszerűen is viselkedő két író együttlétét. Fabulyához való viszonyukban, harmadik írótársuk megítélésében is folyton egymásra tromfolnak: „Most megint úgy fordult a dolog, hogy Turcsányi védte Fabulyát, Zsámboki tajtékzott.”

Különbözésük ellenére a két sorstárs, a – mondhatni – rímelő nevű és helyzetű két fiatal férfi nem egymásban, inkább a távol levő Fabulyában keresi saját nyomorúságának médiumát, a szapulás néha meghökkentő, álmélkodni késztető célpontját. Fabulya feleségei – akik közül az elsőt és a negyediket alig, a másodikat és a harmadikat annál alaposabban megismerjük – végül is csupán negyedrangú figurák. Általuk karakterizálódik a házasságkedvelő férj (és a két másik íróval, valamint sok más férfival is van kapcsolatuk). Fabulya révén válik plasztikussá a Zsámboki és Turcsányi-viszonylat. S a nők egyénisége, Fabulya különc alakja, önmagának Turcsányihoz való ellentmondásos kötődése, végezetül saját írói léthelyzete is művészi probléma, alkotói tárgy Zsámboki számára. A mesélő, Zsámboki írja a többrétegű történetet, vagy a többrétegű történet arra sarkallja Zsámbokit, hogy – jegyezgetve meg a fejében – írja, alakítsa a lehetséges könyvet. A Fabulya feleségei: a címbeli viszonylat következménye, hogy a virtuális „Fabulya, Zsámboki, Turcsányi”, a „Zsámboki és Turcsányi”, sőt magában a „Zsámboki” is érvényes titulusa, „fedőneve” lehetne a kisregénynek.

Lássuk most már, ki is az a sokat emlegetett Fabulya? Fabulya János alakját egy írótársáról, az Újhold-kör egyik garabonciásáról mintázta Mándy. A könyv megjelenése után hónapokig ezen kuncogott az irodalmi „berek”, és engesztelhetetlenül megsértődött a valóban kegyetlenül bemutatott hajdani cimbora is. Végh György költő, író volt a modell. Le se tagadhatta volna, mivel maga is írt olyan műveket, amelyek rokon motívumokat, élethelyzeteket és eseményeket tartalmaznak. Végh egy évvel volt fiatalabb Mándynál, és lírikusként, regényíróként és műfordítóként is megbecsülést érdemlő, erős közepes tehetséggel gazdálkodott. Kevéssel 1982-ben bekövetkezett halála előtt jelent meg nagyrészt korábbról ismerős önéletrajzi trilógiája (Mostoha éveim, A garabonciás diák, Eszter, 1981), majd posztumusz műként az önéletrajz8i jegyzetek tárháza (A gonosz angyal, 1986).

Mára már lekopott ez a kulcsregényszerű, személyes motiváltság a könyvről. Végh Györgyre gondolva irodalmunk egy érdemes munkását őrzi az emlékezet, akinek valószínűleg éppannyi gyengéje, hibája volt, mint legtöbb felebarátjának. Mára valóban az uralkodik a kisregényen, amit Mándy szervező elvvé is avatott: a fabula. A mese, a példázatos történet: a jellemtükör. Valószínűleg ezért is lett Fabulya Fabulya, s lehet, hogy ha Végh Györgyben a humor legyűrte a hiúságot, titkon maga is derült a kipellengérezésen, mely nem elsősorban neki szólt, inkább a fabulyaságnak. A túlérzékeny, önmagát dédelgető, önző, mások sorsát is rontó ember a korral, a hitvány világrenddel mit sem törődő érzéketlenségének. Ez a férfi még a saját halálának komédiáját is megrendezi – de arról nem vesz tudomást, hogy körülötte félhalott az ország. Bőrét a naptól, a fuvallattól, a párától is félti – ám rinocéroszként viselkedik, ha nem róla van szó, ha másnak kellene az együttérzés, a segítség.

Soroljunk elő néhányat Fabulya bőséges számú jellemvonásainak katalógusából. Lóvá teszi a barátait, mondván. „mégiscsak a barátaimat ismerem a legjobban.” A nősülésben legalább annyira a praktikusság vezérli, mint a lángoló érzemény. Asszonyait amolyan titkárként, irodalmi küldöncként is alkalmazza. Kétes módszerekkel szerez be különféle értékű könyveket, s ezeket általában rásózza „vevőire” (az elsuhanó mellékalakok egyike, Bozsik például egy francia nyelvű Nerval-kötettel lesz „gazdagabb”, noha egy kukkot sem ért belőle). A sors bosszúja, hogy egyik felesége megdézsmálja Fabulya  házi könyvtárát, és valószínűleg a szeretőjére költi a kapott pénzt. A furcsa „antikvárius” háklis, tapintatlan és hipochonder is. Mindezen tulajdonságairól az eszpresszói alaphelyzetbe, a beszélgetésszituációba ékelt esetekből, történetszemelvényekből értesülünk. A képzelt beteg egy kirándulás után „fulladási rohamában” meg is akar halni, hagyatkozik értékeiről (amit adna, azt vissza is veszi); gúnyos mosolyunkat fokozva nagyjából elmondja óhajtott gyászbeszédét: „Sokan talán azt hiszik, hogy Fabulya János költészete korán kiégett, de a kevesek, a barátai mindig tudták, hogy dolgozik.” Rajongókra is vágyakozik: „- Kéne egy lányiskola. Ezt majd Lányi elintézi.

Szó esett még a sír gondozásáról, aztán elaludt.”

Mándy egyetlen keresztnévvel jelzi, hogy a kevéssé rokonszenves poéta a könyvben közvetlenül nem szereplő Újhold-kör, a rájuk jellemző gondolkodásmód és irodalmi eszmény ellenlábasa lett. Egyik nejének verseit így prezentálja Zsámbokinak: „… majd meglátod, mennyivel több érzés van benne, mint Ágnes verseiben, akivel olyan nagyra vagytok.” A kulcsregényszerű história itt nyíltan fölfedi magát, hiszen könnyű ráérteni az ellenszenvet Nemes Nagy Ágnesre, aki a visszatekintő megítélés szerint (a kissé eltávolodó, a maga ösvényét járó Pilinszky mellett) az Újhold legkiemelkedőbb alkotójának bizonyult.

Közelebbről bemutatott feleségei közül Adél a laza erkölcsű kicsapongásban jeleskedik, a komolyabb, szótlanabb Eszter inkább csak egy ágrólszakadt segédszínészt istápol minden tekintetben. A blazírt, magának való Fabulya nem egy dúvad, kevéssé zavarja, ha házastársa el-elkódorog, vagy cigánytanyát, átjáróházat csinál a lakásból. „Itt nyugszik Fabulyáné, / ritkán volt Fabulyáé” – csipkelődik a sírvers szegény Adélon és a rest férj Fabulyán. („Egy időben sírverseket írtak az Átjáróban”: a tömör közlés mögött a Centrál Kávéházat s a gonosz kis műfajnak a negyvenes-ötvenes évek fordulóján virágzó divatját sejthetjük. Zsámboki büszkén hiszi, hogy róla is írtak sírverset: akiről írtak, annak valamilyen ázsiója volt. Turcsányi meg persze úgy véli, hogy Zsámbokiról sosem költöttek epitáfiumot: nem olyan jelentős élő ő, hogy eltemessék…) Azt is elviselné, hogy a következő feleség, Eszter felszarvazza. Beszél a csábító fiúval: „- Mondd, miért kell, hogy Eszter elváljon tőlem, úgyis találkozhattok éppen eleget. Neked is jobb, ha nem lakik nálad, hidd el, megunnád, én nem bánom, ha följár hozzád, de hát azért még csak maradjon az én feleségem.”

Mindez elegendő lenne ahhoz, hogy Fabulyát egyértelműen negatív hősnek könyveljük el. Mándy is kíméletlenül ítélkezik, de az ő szemében a könyvüzér és feleségváltogató írótárs szerencsétlen flótás is. Olyan alak, akit a rideg és fenyegető kor az erkölcsi ranglétra valamely alsóbb fokára állított. Felette van Turcsányi, felette egypár epizodista és jóval felette Zsámboki. Ám ő sem igazán fönt. Megéri a pénzét. Szokatlanul kemény vele az utóbb is szilárdan, mégis megértőbben véleményt formáló író. A szöveg is tele van olyan nyersebb fordulatokkal, szavakkal, melyeket a hatvanas, hetvenes évek Mándyjánál már hiába keresnénk. „Megkefélted?” – hangozhat el az eszpresszói bajtársak közt, az egyik Fabulyánéra értve. Adél és Zsámboki liezonja, a férfi alkalmi tehetetlensége, az ingerültségbe és költészetbe fojtott közös bánat is ritka jelenet Mándynál.

Szabados, fricskázó az utolsó képsor is (a bírálók máig igyekeznek úgy tenni, mintha nem értenék, miről lenne szó). Az ügyes szerkesztés az addig csak megidézett, „elmesélt”, „fabulált” Fabulyát fizikai mivoltában is színre hozza a kisregény végén. Fabulya egyszer csak ott ül az asztalnál, ballonban, kalapban, elfintorított arccal, pofákat vágva. Nem lehet előle menekülni, nem lehet rá haragudni. Egy „pici kis gömböt” kap elő és fölfújja. A „lufit” „Amerikából küldték valakinek”, mert „ott ezt használják”. Az öniróniát értő Bozsik bácsi rákérdez: „Nekem hoztad?” – de Fabulya a fejét ingatja, „mint aki nem nagyon bízik benne, hogy Bozsik bácsinak erre még szüksége lehet”.

A léggömb: felfújt óvszer. A furcsa színű és furcsa formájú hólyagot Fabulya az ujjain táncoltatva, a presszó közönségének „Hallatlan!” megjegyzéseitől kísérve, kis társaság élén hagyja el az Átjárót. Aztán csak hárman maradnak; már egy húron pendülnek: „Fabulya, Turcsányi és Zsámboki”. A vékony szalagocskával elkötött labda infantilis gyerekeket csinál az író fiatalemberekből. Fabulya a közeli Károlyi-kert felé haladva „átrepült a sétányon a gömbjével egy nevelőnő és egy gyerekkocsi fölött, aztán megállt a fák között, és magasra tartotta a lufit.

A nap átsütött a leveleken, és igazán várható volt, hogy Fabulya elszáll a labdával.

Zsámboki egy padnál ült és nézte.

Ki ez, Tündér? Uzsorás? Varázsló, aki ebben a gömbben utazik az utcák és városok fölött? Mindegy, menni kell vele, mint azon a régi szilveszteréjszakán.”

Nem a megbocsátás: a megértés hangja és gesztusa ez. Az ifjúság hűsége, a betyárbecsület igaza. Mándy Iván örökké kérdező prózájának jellegzetes fordulata. Fabulyára – a feleségeire, a barátaira, a könyvügyeire, a hipochondriájára, az életére és halálára – nincs válasz. Éppúgy nincs végleges, egyértelmű válasz, amiként az egzisztencialista színezetű Mándy-epika más helyei tartózkodnak a kinyilatkoztatástól. „No mi lesz?” – hangzik el az utolsó kérdés a „lufi” alatt, s ők, akik hárman kerengéltek az irodalom érzékiségétől és az érzékiség irodalmától áthatott könyvben, most „hárman egymás körül keringve” tűnnek el az utcasarkon.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 54-65. old., Móra Könyvkiadó 1977.