2016. ápr. 4.

Pomogáts Béla: Sinka István (1897-1969)




Sinka István a magyar társadalom elesettjei, a bihari puszták pásztorai közül emelkedett az irodalomba. Családja nemzedékek óta élte a pásztorok életét, apja és bátyja is juhász volt, mindketten korán meghaltak. A fiatal fiúnak alig néhány esztendős tanulás után munkába kellett állnia. Nagyszalonta, majd Vésztő környékén volt bojtár, napszámos és béreslegény. Dolgozott uradalmakban és kisbirtokos parasztoknál, mindenütt sérelmek érték, mindig fellázadt zsarnokoskodó gazdái ellen, s ilyenkor odább kellett állnia. Korán megházasodott, családot alapított, később falusi házat szerzett, mind konokabb keserűséggel próbált kitörni sorsának béklyóiból.

Olthatatlan szomjat érzett az írott szó iránt. Szüntelenül olvasott, eleinte válogatás nélkül: útleírásokat, ponyvaregényeket, kalendáriumokat, vallási szekták füzeteit. Később Mikszáth Kálmán, Vas Gereben, Knut Hamsun, Csehov és Tolsztoj műveit. A költészethez Petőfi verseitől kapta az első biztatást, egyetlen bárányát cserélte el egy rongyos Petőfi-kötetért. Állandó olvasmánya volt a Károli Gáspár-féle Biblia, megismerkedett Ady Endre, Juhász Gyula és Erdélyi József verseivel. Hatásukra kezdett verseket írni, a puszták népe között élő pásztornak azonban igen sokáig kellett várnia arra, hogy az irodalmi élet kitárja előtte kapuját. Első verse Bánat az Alföldön címmel 1930-ban jelent meg a Magyar Falu című néplapban, majd ennek irodalmi mellékletében, a Virágoskertben adta közre írásait. Később Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában közölt verseket, s ennek a lapnak a szerkesztője, Féja Géza írt róla lelkes hangú felfedező cikket. 1934-ben a szeghalmi református gimnázium jelentette meg első, Himnuszok Kelet Kapujában című kötetét, Féja Géza előszavával.

Sinka himnuszai a népi megújhodás és felszabadulás sürgető vágyának adtak hangot. A költő azonban ekkor még nem bízott igazán abban a népi hagyományban,amelyet természetes módon birtokolt. A budapesti irodalom turánista mítoszait és parasztkultuszát vette át, szabadversekben fejezte ki mondanivalóját. 1936-ban közreadott Pásztorének című lírai önéletrajzi költeményében viszont már a pusztai élet valóságát, saját élményvilágát mutatta be. Műve a paraszti „őstehetségek” iránt megmutatkozó érdeklődéssel találkozott, ez okozta országos sikerét. Igazából ekkor talált saját hangjára. 1939-ben Püski Sándor gondozásában megjelent Vád, majd Hontalanok utján és Balladás könyv című köteteiben személyes élmények tükrében jelenítette meg a kisemmizett, nyomorban élő falusi és pusztai szegénység nehéz sorsát, s így jutott el a magyarság történelmi helyzetének tragikus szemléletéig. A néphagyomány szinte alig ismert tartalékait fedezte fel, a népköltészet, a népballada, a siratók ősi poétikáját alkalmazta a magas költészetben.

Költői elfogadtatása után a fővárosba költözött, első feleségének korai halála után rettenetes nyomorban élt. Szerepet vállalt a népi mozgalom „paraszti” szárnyának tevékenységében: 1935-ben Barsi Dénes és Szabó Pál társaságában megalapította a Kelet Népe című folyóiratot, amely 1939-től kezdve Móricz Zsigmond lapja lett, és szerepet vállalt a Magyar Út és a Magyar Élet című folyóiratok munkatársai között. A népi mozgalom „harmadik utas” elgondolásait képviselte, egyaránt elutasította a szocializmust és a nyilas mozgalmat, de erősen bírálta a polgári berendezkedést is. „Faji” romantikába tévedve, időnként antiszemita kijelentések keveredtek írásaiba. Önéletrajzát Fekete bojtár vallomásai, elbeszéléseit Harmincnyolc vadalma címmel adta ki.

A második világháború után a kisgazdapárt és a parasztpárt sajtójában adta közre újabb műveit. Midőn azonban a Független Ifjúság című kisgazdapárti lapban újabb önéletrajzi emlékezésbe kezdett, a kommunista lapok éles támadást indítottak ellene. Így hosszú évtizedekre vissza kellett vonulnia, nagy magányban és szegénységben élt, és csak a hatvanas évektől kezdve térhetett vissza az irodalmi életbe. Ekkor jelentek meg Eltűnik a hóri domb című novelláskötete, Végy karodra idő című válogatott verseskötete, majd Mesterek utcája és Szigetek könyve című művei. Azóta összegyűjtött költeményei is több alkalommal napvilágot láttak, s halála után egyike lett a népi írómozgalom leginkább megbecsült költőinek.


ANYÁM BALLADÁT TÁNCOL

Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül
nagy szakálla, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
és csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.

Sinka István a pásztorszállásokon, a zsellérsoron és cselédházakban némán tűrő, elesett parasztok vágyait kívánta megfogalmazni költészetében. Fel akarta rázni népét, hogy végre követelje jogait. Nem egészen rajta múlott, hogy a harci riadókból végül gyászdalok lettek, s a paraszti remények, valamint saját személyes elképzeléseinek kudarca nyomán költészete váddal és panasszal telt meg. A harmincas évek „reformtervei”, amelyeket az új Szellemi Frontba tömörült népi írók is pártoltak egy ideig, hamarosan a kormánypolitika cselvetésének bizonyultak, s elakadtak a nagybirtokos csoportok ellenállásán. A népi mozgalom közéleti bizakodása a Márciusi Front felbomlása után alábbhagyott. A szegényparasztság szociális és politikai kötelességének teljesülése a háború felé tántorgó ország viszonyai között ismét lehetetlenné vált.

De a költő személyes reményeit sem váltotta be az idő. hiába jelentek meg művei, hiába szerzett hírnevet, a nyomorúságból nem bírt kivergődni, népes családját sem tudta eltartani. Kedve és hangja így a gyász komor pompájába fulladt, az átok vad haragjába veszett. Verseiben tragikus mítosszá lényegítette át gyötrelmes emlékeit és tapasztalatait. „Ez a mi sorsunk, életben és halálban vesztesnek maradni” – vallotta önéletírásában. Költészetét mind hevesebben járta át a gyász és a fájdalom, hiszen emlékeit számba véve, mindinkább halottaira kellett gondolnia. A nélkülözés, a pusztai hideg, a tüdőbaj gyorsan szedte védtelen áldozatait a pásztorok közül. Sinka István az ő árva életüket és keserves halálukat örökítette meg balladáiban.

Ezek közé a balladák közé tartozik az Anyám balladát táncol című költeménye is. Első változata még Anyám tánca! címmel jelent meg a Válasz 1937. áprilisi számában, majd a végleges szöveg az Egyedül Vagyunk című hetilap 1939. február 2-i füzetében. Ezt a szöveget tette be 1939-ben napvilágot látott Vád című kötetébe, majd válogatott, illetve összegyűjtött verseinek későbbi köteteibe.

Sinka István, miután szakított költői indulásának inkább városi hatásokat mutató, mesterkélt népiességével, természetes kifejezésmódját lelte meg a folklór hagyományos műfajaiban: a dalban és főként a balladában. Élmény és kifejezés tökéletes összhangjára talált rá így. A ballada a középkor végén jelent meg az európai népek folklórjában, a korábbi hősének hatására. Mint műfaj, tulajdonképpen gyűjtőfogalom, ismeretesek lírai, epikai és drámai, tragikus és komikus hangulatú változatai. Szerkezete és nyelve mindig különlegesen sűrített, drámai tömörsége okozta a sokat emlegetett „balladai homályt”. Sinka is ebben a tömör, drámai kompozícióban, ezen az erőteljes nyelven adott számot sorsélményeiről: a paraszti lázadás merészségéről és gyötrelmes vereségéről, a puszták népének szomorú kallódásáról, a népi tehetségek végzetszerű pusztulásáról.

Költő és forma találkozott, a balladák jól illeszkedtek Sinka István tragikus világképéhez, komor indulataihoz. A szenvedés riasztó mélységét, a vád viharzó szenvedélyét érzékeltette bennük; küzdelmet, zaklatottságot láttatott a letisztult formák mögött. Tisztaság és erő hatotta át ezeket a balladákat, a kifejezés tökéletességéhez a költői beszéd barbár ereje járult. Az erő éppen olyan jellegzetessége Sinka balladáinak, mint az arányok épsége, a kifejezés epigrammatikus tömörsége. A viszonylag szűk és zárt formában nagyszabású lírai érzés, merészen lendülő költői indulat öltött alakot.

A formát és a stílust szülőföldjének költői hagyományaiból merítette, a bihari és békési népballadák művészi örökségét vitte tovább. azt az örökséget, amelyet Arany János is ismert é felhasznált, különösen kései balladáiban. Ebben a tradícióban kaptak helyet a régi, 16-17. századi magyar balladák helyi változatai. A helyi balladák nagy része mindazonáltal később, inkább a 19. században keletkezett, valamilyen tragikus végű eseményt örökítve meg. Ezeket a helyi eseményeket, a bennük szereplő személyeket, a bűnösöket és az áldozatokat többnyire ismerte az a falusi közösség, amelyben a ballada – esetleg régebbi balladák mintájára – megszületett. Sinka is azoknak a sorsát fonta balladáiba, akiket személyesen ismert, akiknek hírét és végzetét még őrizte a falu, a puszta emlékezete. A balladákban szereplő személyeknek vagy földrajzi neveknek, így az Anyám balladát táncol szövegében szereplő Korhány vizének é Pusztapándnak tárgyi hitele, ezenkívül sajátos hangulata volt. Ezek a helynevek nemcsak a valóságos tájhoz fűzték a verseket, hanem a szöveg barbár, mágikus erejét is növelték.

Sinka balladái, így a szóban forgó költemény is, gyakran mágikus és mitikus balladák. Az ilyen balladák a bihari szülőföld ősi néphagyományait tartották fenn: babonás hiedelmeket, kuruzslási szokásokat vagy éppen mitikus halotti szertartásokat. Önéletírásának tanulsága szerint Sinka ezeket még gyermekkorában ismerte meg. Eredetük az ősi népi természetvallásban, a népi mágiában volt található, esetenként azok között a bájolók és ráolvasások között, amelyeket még kódexeink vagy éppen Bornemisza Péter hírneves gyűjteménye, az Ördögi kísértetek őriztek meg.

Az Anyám balladát táncol ilyen módon mutatta be a népi halottsiratás hagyományos (a bihari pusztákon részben román eredetű) szertartását, tulajdonképpen azt a gyászünnepet, amellyel eredetileg egy tizenkilenc éves korában meghalt társukat, Ács Lajit búcsúztatták a pásztorok. Ennek a szertartásnak a leírása korábban a Pásztorének epikai anyagában is megjelent. Maga a halotti búcsúztatás megegyezett azzal a népi rítussal, amelynek keretében a pár nélkül meghalt legényeket siratták el társaik, mintegy jelképesen megülvén lakodalmukat. E halotti búcsúztatót, miként Kálmány Lajos, Lajtha László és Györffy István megállapította, általában lassú körtánc kísérte: a szertartás résztvevői mintegy mágikus kört vontak táncukkal a halott köré. A tánc és a kísérő rítus valójában engesztelő áldozatot jelentett. Azokért a halottakért mutatták be, akik fiatalon és váratlanul szálltak a földbe, vagy akiket bűnök terheltek, s ezeket már nem volt alkalmuk megbánni és jóvátenni. A rokonok és a társak ezeknek a halottaknak szerettek volna engesztelő áldozatukkal túlvilági nyugalmat szerezni a földi gyötrelmek után.

Sinka István balladája ezt a mágikus halottas táncot írja le, meglehetősen pontosan rekonstruálva a pásztorszertartást, amelynél a táncosok földre rakott, égő gyertyákat lépnek át, illetve járnak körül. A ver érzelmi ívét a táncban résztvevők körének fokozatos bővülése szabja meg. Először az asszony, majd négy pásztor, aztán a öltő apja lép be a halotti táncba, hogy a szertartást végül az anya magányos tánca zárja le. A szertartást a gyász fájdalma irányítja, maga a koreográfia pogány hagyományokat idéz, a halotti tánc mégis öltői, sőt gyengéd és méltóságteljes. Erre utalnak a balladának azok a szóképei, amelyek az asszony táncát idézik fel: „szállt, mint illat a virágon”, „mutatta ringó mozdulattal / halálba járó őseit”, „fény nyíllott két nyárszemében”. A vers igen hitelesen örökíti meg a pásztorok szertartását, ennek a táncnak mindazonáltal nem a pontos leírása, hanem a mágikus jelentése és távlata a lényeges. Maga a szertartás is mágikus jellegű, s ezt a jelleget erősítik meg a szöveg mitikus-szürrealisztikus részletei, így a költemény záró sorai. „az égen hold ballag át / és csudálja nagy, fehér szemmel / anyám lábán a balladát.”

A halottas tánc lassú ritmusához illeszkedik a költemény ritmikai felépítése: az Anyám balladát táncol a francia és olasz eredetű gagliarda ritmusát követi, amely igen népszerű versformája volt a régi magyar költészetnek is. A 16. századi vallásos népénekekben, bordalokban és históriás énekekben (például Tinódi Lantos Sebestyén műveiben), a 18. század végi rokokó költészetben, így Csokonainál gyakran találkozunk vele. Később ritkábbá vált, majd a 20. században, Ady Endre, Tóth Árpád és főként József Attila költészetében ismét elterjedt. A gagliarda általában felező kilencesekből vagy tízesekből (kilenc vagy tíz szótagú sorokból) épül fel, ezek 3-2 vagy 2-3 tagolású fél sorokból állnak. Mindezt megtaláljuk Sinka István balladájában is, amely három tizenhárom soros szakaszt tartalmaz, ezeket páros, illetve ölelkező rímek fűzik össze, a strófák rímképlete: aabx xbxcxdxd. A ritmikai felépítés és a rímek szerkezete igen hitelesen fejezi ki a halottas tánc lassú, méltóságteljes ütemét.

Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése 428-434. old., Móra Könyvkiadó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése