2016. ápr. 3.

Pomogáts Béla: Erdélyi József (1896-1978)







Erdélyi József egy Bihar megyei pusztán: Újbátorpusztán született, ahol román származású apja, akit még Árgyelánnak hívtak, urasági kulcsárként dolgozott. A pusztán ismerkedett meg a paraszti társadalom legelesettebb rétegének életével és hagyományos kultúrájával. Petőfi és Arany költészete nevelték a vers szeretetére. Középiskolai tanulmányait Nagyszalontán, Déván és Mezőtúron végezte. Középiskolai tanulmányait Nagyszalontán, Déván és Mezőtúron végezte. Miután érettségi és tiszti vizsgát tett, mint tartalékos tiszt az orosz frontra került. 1918-ban a debreceni egyetem jogi karán hallgatott előadásokat, majd Lévánál harcolt a Vörös Hadsereg soraiban, később pedig az egyetemi zászlóalj tagja volt. Leszerelése után írói munkájából próbált megélni, szörnyű nyomorban tengődött, közben gyalog járta be az országot, titokban szülőföldjére is hazalátogatott. A román határőrség azonban elfogta, Fogaras várába internálta, csak hosszú hónapok múltán térhetett haza.

Először a Gondolat és a Szózat című „fajvédő” lapokban, majd a Nyugatban és Az Est-lapokban közölte verseit. Első verseskötete, az Ibolyalevél 1922-ben Szabó Dezső előszavával jelent meg. A költői népiesség hagyományait újította fel, Petőfi példájához tért vissza, s ezzel óriási feltűnést keltett a nyugatos szimbolizmus vagy éppen az avantgárd hívei között. Erdélyi a népdalok poétikai egyszerűségét, könnyed verselését, világos szóképeit követte, a hagyományos formát ugyanakkor modernebb érzékenységgel és nyugtalansággal újította meg. Versei mitologikus szemlélettel közeledtek a világhoz, érzékletes képekben teremtettek kapcsolatot az emberi érzelmek, indulatok és a természet jelenségei között. Testvéri érzéssel vegyült el a természet dolgai és a szegények között, a közéletben viszont mint lázadó lépett fel: a nyomorba süllyedt paraszti tömegek keserűségét és vágyait szólaltatta meg. Ezzel a népi írómozgalom előfutárai, majd a harmincas években, midőn a népi tábor megszerveződött, annak neves képviselői közé került. Versei miatt több alkalommal is bírósági eljárás indult ellene, s a méltatlan bánásmód, amelyet tapasztalnia kellett, keserű sérelemérzetet keltett benne. Ez a sérelemérzet vezette azokban a csatározásokban, amelyekkel igen sokakat magára haragított az irodalmi élet szereplő közül.

Élete folytonos harcokban telt, közben mind elismertebbé vált a népi mozgalom költői között. 1925-ben megházasodott, és Pápán telepedett le, ahol felesége mint óvónő dolgozott. Három évvel később Pilisszántóra költözött, innen már jobban részt tudott venni a főváros szellemi életében, végül 1939-ben Budapesten talált otthonra. Ebben az időben is gyakran járt vidékre, s összegző nagy versekben (Cölöpverők, Csatorna, Fekete Körös) hívta fel a figyelmet a falusi szegénység nehéz sorsára. A korábbi dalformától részben eltávolodva, epikus jellegű költeményekkel, ahogy ő nevezte: „rapszódiákkal”, illetve jelképes értelmű verses mesékkel tett kísérletet. Verses elbeszéléseiben (Halevők) délibábos nyelvészeti ábrándjainak adott hangot, ezeket aztán könyvekben is kidolgozta (Eb ura fakó; Egy költő gondolatai a magyar nyelvről, Árdeli szép hold). Gyermekkorának és ifjúságának történetét A harmadik fiú és a Fegyvertelen című könyveiben beszélte el. 1938-ban Fehér torony címmel válogatott verseit, 1940-ben Emlék címmel összegyűjtött költeményeit adta közre.

Ösztönös egyénisége és az irodalmi életben szerzett sérelmei következtében a radikális jobboldalhoz csatlakozott, egy ideig az egyik szélsőjobboldali pártban is szerepet vállalt. A háború végén ezért Nyugatra menekült, majd visszatérve egy ideig szülőföldjén bujkált. 1847-ben önként jelentkezett a rendőrségen, a bíróság mint háborús bűnöst háromévi börtönre ítélte. Kiszabadulása után évekig hallgatásra kényszerült, 1954-ben jelentek meg újabb versei, majd kiadták Visszatérés című kötetét. Ettől kezdve rendszeresen közreadták műveit, s 1955-ben Csipkebokor címen napvilágot láttak összegyűjtött versei is,amelynek szövegközlését ezúttal is mértékadónak vesszük. Kései költészete azután a természet bensőséges rajzában és ifjúságának felidézésében bontakozott ki.

E korszak termése 1972-es Aranylakodalom c. retrospektív válogatott kötetében található; ugyanitt a költő átírta korábbi költeményeinek egy részét, így az alábbi verset is.

LOVASPÓLÓ A VÉRMEZŐN

Robog az ócska villamos velem.
Az őszi Vérmező mellett robog.
A Vérmezőn ma lovaspóló készül,
nemes játék, nagyúri, szép dolog.
Előkelő közönségére vár
a rögtönzött emelvény nyáriszéke. -
Volt már itt más emelvény: vérpad is!...
De "jobb kor" ez és béke van ma, béke...

Robog az ócska villamos tovább.
Ott várnak a bokavédős lovak
s ott álldogálnak, ütővel kezükben,
pólódreszben a játékos urak.
Sárga csizmában és fehér nadrágban,
cigarettázva állnak és beszélnek. -
Szép időnk lesz a mérkőzésre mégis,
s más ily lovagi eszméket cserélnek.

Hát szép a nap, szép tér a Vérmező,
történelmi tér s a budai vár:
történelmi háttér. Játékhoz illőbb
teret az úrlovasság nem talál.
A lóimádó történelmi osztály
s a lézengő világfi ritterek.
Igazi történelmi levegő!
Lovagi tornák arany fénye leng!

Lovagi tornák, hősi rohamok,
Buda vívása... Látom Petneházyt,
látom Nagy Sándor huszárait, látom
török és német császár katonáit...
Csak ez a jármű ne zörögne úgy,
a mába vissza ne zökkentene,
világháború, forradalom, inség
új rémlátása ne kisértene!...

Huszár, kozák lekényszerült a porba,
de titeket kivetni nem lehet
a nyeregből. Urak maradtatok,
lóháton ültök az Idő felett.
Ti győztetek Berlintől Bagdadig,
Csikágótól Pekingig győztetek.
Ha mást nem is, de legyőztetek egyet:
a parasztot, a magyar nemzetet.

Istenért és hazáért, ugye, mindent,
csak zabot nem: az kell a paripáknak!
A magyarságból nektek az öröm kell,
kötelessége másoknak a bánat.
Ha nagyon bánatos a jó proli,
ugye, menjen ki a Városligetbe,
ott a ringlispil, üljön a falóra
s vágtasson vissza tündér Napkeletre!

Nyargaljon vissza boldog Ázsiába,
álmodja lovasnemzetnek magát,
büszke magyarnak, úrnak és szabadnak,
csak ne érezze, ne tudja jogát,
jussát az élet minden öröméhez,
lovasjátékhoz és versenyző géphez.
Ne számítsa a nemzethez magát,
tartozzon csak az istenadta néphez!

Csak a ti lovatok kapjon zabot,
forduljon fel éhen a más lova,
áll a világok legjobbja szilárdan,
nincs egyéb kérdés, nem is volt soha.
Száguldjon csak a ti gépkocsitok,
úrvezetők!... Ha zökken, bizonyára
gázol valakit a silány tömegből,
szóra sem méltó, pénzbírság az ára...

Robog az ócska jármű Pest felé.
Nem izgat a meccs kimenetele,
látom: verik a labdát az urak,
s a labda egy bolond fráter feje:
Martinovics mészbehullt feje ugrál,
pattog a Vérmező tiprott füvén,
míg, - hogy is végződik e régi játék? -
jeltelen sírba nem gurul szegény...

Csak játsszatok, sárgacsizmás, fehér-
nadrágos jó urak, csak játsszatok!
Ne halljátok a villamos dübörgést,
ne lássátok a sápadt lázadót,
kinek a szíve gyermekek szívével
fáj, hogy a fűre lépni nem szabad,
s a korláttól is rendőr hajtja el:
ne nézze, hogy az urak játszanak.

Csak játsszatok, ti gyarmatos urak,
pólódresszes balkáni angolok,
ne izgasson benneteket, hogy én,
együgyü költő, mit is gondolok.
Hisz messze vagyok, messzebb tőletek,
én, én, a puszták felszakadt fia,
mint lovatok csutakolója és mint
a maharadzsától a pária.

Éljetek a szép napokkal, urak,
játsszatok míg be nem borúl az ég,
sáros nem lesz a Vérmező és csúszós
törvényhozó kezetekben a fék.
Míg meg nem ered az őszi eső,
a Vérmezőre le nem hull a hó,
míg el nem fogy a zab, a türelem,
s ki nem döglik alólatok a ló!...

A népköltészet hagyományait követő, az ösztönös lázadás indulatai nyomán született versek után Erdélyi József költészetében a harmincas években következett be nagyobb fordulat, midőn a kialakuló népi írómozgalom sodrásába került, és maga is a mozgalom követeléseinek és eszméinek képviseletére vállalkozott. Költészete eben az időben mondanivalójában és közéleti jelentőségében egyaránt gazdagodott,ekkor születtek azok az emlékezetes versei, amelyek szenvedélyesen ostoroztak a korabeli magyar társadalom vezető rétegeit, az úgynevezett „történelmi osztályokat”, egyszersmind küzdelemre szólították fel a szegényeket. Ő maga is kilátástalan szegénységben élt, így személyes keserűséggel adott képet a paraszti és munkásrétegek súlyos megélhetési gondjairól, és szólaltatta meg a társadalom igazságtétel vágyát. Költeményei szinte politikai programversek módjára foglalták össze azokat a gazdasági és szociális követeléseket, amelyeket a népi mozgalom politikusai és szakértői (Veres Péter, Féja Géza, Erdei Ferenc, Jócsik Lajos, Somogyi Imre) is megfogalmaztak.

A versekben megjelenő politikai számvetést mindig valamilyen tapasztalat rögzítése előzi meg. A Csatorna és a Fekete Körös című versek az alföldi táj rajzától jutnak el az országos tennivalók tisztázásához, rámutatva arra, hogy az elmaradott magyar vidék korszerűsítését csakis a kétkezi dolgozók alkotóerejének szabad kibontakoztatása teheti lehetővé. A Cölöpverők és a Tiborc a villamoson pedig a nyomorúságba süllyedt paraszti rétegek képviselőinek érzékletes ábrázolását egészíti ki lázadó indulattal. Erdélyi mindig népe jogos képviselőjének érezte magát, akinek számon kell tartania az elszenvedett sérelmeket, és elő kell készítenie a történelmi igazságszolgáltatást.

 Elhivatottságának tudata emelte önérzetét és tüzelte lázadó indulatait. Egyik legismertebb verse, a Lovaspóló a Vérmezőn így bátor és harcos vádirat lett a nép nyomorúságával szemben közömbös nagybirtokos osztály, illetve általában a társadalmi hierarchia csúcsán helyet foglaló úri rend ellen. A vers először a Népszava 1930. október 28-i számában jelent meg, később azonban cenzurális okok miatt még a költő összegyűjtött verseinek kötetéből is ki kellett maradnia.

Miként több lázító hangú költeményét, ezt is meg akarta torolni a politikai hatalom. Először 1937-ben  állították bíróság elé Hörcsög című verse miatt, mivel a mások munkáján élősködő mihaszna hörcsög képében a nagybirtokosokat állította pellengérre. A budapesti büntető törvényszékekkor két hónapi felfüggesztett fogházbüntetésre ítélte. Még ugyanebben az esztendőben Találkozás Lőrinc pappal és (a Híd című folyóirat 1937. évi 2. számában ismét megjelentett) Lovaspóló a Vérmezőn című versei miatt újra bíróság elé állították a birtokos osztály elleni izgatás vádjával, de a törvényszék ezúttal felmentette. Végül 1938-ban Fehér torony című verseskötetét koboztatta el az ügyészség, s a költőnek megint a bíróság előtt kellett védekeznie. A harmincas évek elején született nagy társadalompolitikai költemények, így a Lovaspóló a Vérmezőn is egészen más poétikai igényekről tanúskodtak, mint a pályakezdő évek versei. Korábban Petőfi és a népköltészet hatása nyomán dolgozott Erdélyi, módszeresen tanulmányozta a néphagyományokat, a népköltészeti gyűjteményeket. A népköltészet az ő számára valóban „tiszta forrást” jelentett: eleven poétikai hagyományt, amelytől természetes versbeszédet, arányos formát, fegyelmezetten összefogott kifejezést tanult. A népdal egyszerű nyelvezetét mindazonáltal tartalmas mondanivalóval, drámai érzékenységgel, jelképteremtő erővel tudta súlyosabbá tenni. Közéleti szerepvállalásának növekedését költői hangjának és formavilágának átalakulása is követte. A lírai dal viszonylag kevésbé teherbíró műfaja nem lett volna képes hordozni a túlfűtött indulatokat és a részletesen kifejtett szociális és politikai követeléseket. A költői beszédnek olyan szélesebb ívű változatait fejlesztette ki, amelyek mindenképpen gazdagabb és összetettebb élményanyagot tudnak közvetíteni, elbírják az érzelmek sokszor parttalannak tetsző hullámzását. A lírai dalok után ezért retorikai motívumokkal gazdagon átszőtt leíró vagy elbeszélő költeményt hozott létre, amely személyes emlékekben, történelmi utalásokban és társadalompolitikai érvekben gazdag, epikus jellegű beszámolót adott a tárgyról, és végül emeltebb hangú lírai meditációval vagy publicisztikai jelentéssel zárta le a szöveget.

Ezek közé a nagyobb ívű epikai-publicisztikai költemények közé tartozik a Lovaspóló a Vérmezőn is. A vers alaphelyzetét az adja, hogy a költő egy „ócska villamoson” utazik a budai Vár alatt elterülő Vérmező mellett, s látja, hogy a nagy, szabad térségen lovaspólót játszanak. A lovaspóló kifejezetten „úri” sportnak számított a két világháború közötti korszakban: kétszer négy fős csapat játszotta, ezeknek a tagjai lóhátról, faütővel igyekeztek a labdát az ellenfél kapujába juttatni. Eredetileg indiai játék volt, a maharadzsáktól tanulták el az angolok, s mindenütt elterjedt a brit birodalom gyarmati tisztjei és tisztviselői között. A múlt század második felében került Angliába, néhány alkalommal az olimpiákon is szerepelt, s a két világháború között vált népszerűvé Magyarországon, természetesen csak a rendkívül tehetősek között. A lovaspóló ilyen módon nem egyszerűen játéknak és sportnak számított, hanem „státusszimbólumnak”: akik részt vettek benne, többnyire lenézték a társadalom alacsonyabban elhelyezkedő osztályait, a népi érdekek képviselői pedig az úrhatnámság és a gőg gyűlöletes megnyilvánulását látták benne.

Ilyen érzelmekkel figyelte a villamosból Erdélyi József is a Vérmezőn kibontakozó játékot. Személyes indulatainak minduntalan nyomatékot adott már azzal is, hogy szüntelenül érzékeltette jelenlétét és haragját: a versben több alkalommal is utalt arra, hogy amíg ő szegényen és kopottan egy zörgő villamos kényelmetlenségeinek kiszolgáltatottan utazik, addig a lovasok kihívó gőggel űzik kiváltságos sportjukat. Ebben az összehasonlításban a rendkívül feszült társadalmi ellentétekre vetül fény, s a költemény valóban ezeket az ellentéteket kívánja megvilágítani. A vers gondolati felépítését és indulati ívét is a lovaspólójáték mögöttes terében felismert kegyetlen társadalmi ellentéteknek a fokozatos kibontása szabja meg.

Az egymással ellentétes helyzetek bemutatásának három szakasza és rétege van. Először, mint láttuk, a költő önmagát: saját szegénységét és elesettségét méri össze azzal a dölyfös gazdagsággal, amelyet a vérmezei lovasok képviselnek. Ez a szembeállítás, a későbbi, már társadalmi érvényű megállapítások és ítéletek lírai forrásaként több alkalommal is visszatér. Az ellentmondásos helyzet következő szintjén a költő által szemlélt látvány és a történelmi hőskor, tehát a jelen és a múlt szembeállítása található. Erdélyi József a gőgös, lovaspólózó urak ellenében régi lovagi tornák bajnokaira, nagy történelmi lovas csaták hajdani hőseire: a török kiűzésében vitézkedő Petneházi Dávidra, az 1848-49-es szabadsághős Nagy-Sándor Józsefre hivatkozik, akik nem holmi szórakozásból, hanem a nemzet szabadságának szolgálatában ültek nyeregbe. Ennek az összehasonlításnak a következtében jut arra a meggyőződésre, hogy a Vérmező úrlovasai gőgös közönnyel néznek el a magyar nép szomorú sorsa felett. Ez a következtetés alapozza meg a helyzetben rejlő ellentmondások harmadik és legfontosabb szintjének kibontását. Itt ugyanis arról van szó, hogy milyen igazságtalan és fájdalmas különbség tapasztalható a lovaspóló játékosainak mérhetetlen gazdagsága és a magyarság nagy tömegeinek megalázó nyomora között. Erdélyi József ezt a felháborító társadalmi különbséget már – több más népi íróhoz (a „második szárszói beszéd” Németh Lászlójához) hasonlóan- azzal a mélységes ellentéttel érzékelteti, amely a gyarmati urak és a mindenükből kifosztott bennszülöttek között található.

A Lovaspóló a Vérmezőn, mint az eddigiekből is látszik, elsősorban politikai költemény, amelyet nem annyira költői, inkább retorikai eljárások alakítottak. Ilyen az imént vázolt fokozás, amely mind erőteljesebb érvekkel irányítja a figyelmet a kétpólusú magyar társadalom igazságtalanságára, s ilyenek a szövegben igen gyakori kérdő és felkiáltó mondatok, amelyeknek inkább publicisztikai, mint poétikai szerep jut. Erdélyi József verse igazából nagy ívű politikai vádirat, ehhez igazodik a szöveg megformálása is. A vers kijelentésekből, érvekből és vádakból épül fel, szóképekben viszonylag szegény. Egyetlen nagy hatású, látomásos képe a Vérmezőn kivégzett jakobinus Martinovics Ignác vértanú sorsát idézi fel: a költő úgy látja, hogy a lovasok ütője nyomán már nem is a labda, hanem a rebellis apát „porbahullt feje ugrál, / pattog a Vérmező tiprott füvén”. Ugyancsak egyszerű és dísztelen a költemény ritmikai felépítése és rímelése: a tizenhat nyolcsoros strófát ötös, ritkábban hatodfeles jambusok, az  xaxa xbxb  rímszerkezetet szinte kivétel nélkül egyszerű asszonáncok (olykor ragrímek) alkotják. Az egyre emelkedő harag és indulat ívén Erdélyi verse végül hatalmas átokban tör ki: a vers záró szakasza a magyar nép keserves sorsának előidézőiként átkozza meg az úri rend tagjait.

Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése.418-427. old., Móra Könyvkiadó