2016. ápr. 3.

Kis Pintér Imre: Füst Milán (1888-1967)





A magyar kultúra legnagyobb – páratlanul gazdag, világcsúcsmagas minőségekben folyamatos – vállalkozása: irodalmunk. Egy területen azonban mégis elvékonyodik, feltűnően kevés benne a kifejezetten bölcseleti ihletésű, az élet értelmét feszegető mű, Az ember tragédiájához hasonló. Nyilván e fogékonyság hiánya is magyarázza valamennyire, hogy Füst Milánt, a 20. század egyik legjelentősebb magyar íróját máig kevesen szeretik és ismerik.

Mert Füst Milán tényleg a gondolkozás drámájából teremtett rendkívüli művészetet, és benne élettel-halállal viaskodva, egész életén át szinte kizárólag az emberi létezés abszurd jelenségén töprengett. Mindig szigorúan a maga megszabta törvények szerint: a teljességre törekedve. Egyetemes szellem volt, amilyen ritkán akad a művészek között. Regényben, drámában vagy esszében egyaránt kiemelkedőt alkotott, mindenekelőtt mégis költő volt, „a belső szemlélet embere2 – ahogyan önmagát jellemezte. Életműve viták tárgya ma is, és lesz még sokáig.

A magyar irodalom különc, legendák övezte jelensége lett, akinek élete alig befolyásolta műve alakulását. Ha csak abban nem, hogy művészete sokáig nem tudott érdeme szerinti figyelmet fölkelteni, méltó elismerést is inkább csak Füst Milán halála után kapott. S bár a Nyugat nagy nemzedékével indult együtt – Kosztolányi, Karinthy és mások szívbéli barátjaként -, valójában kezdettől „magányos”, „rokontalan” írónak számított. 1921-ig tanár volt, majd kényszernyugdíjas, aki saját költségén jelentette meg a könyveit. Az ötvenes években pedig betiltott íróként felejthetetlen Shakespeare-előadásokat tartott a pesti egyetemen. Mikor műveit már számos nyelvre lefordították, 1965-ben Nobel-díjra komolyan esélyes. Az életrajzát azonban visszamenőlegesen is megtagadta, sehova-nem-tartozónak ítélte magát.

Voltaképpen egyszerre volt szecessziós és avantgárd, konzervatív és igazi modern; költőként először is az élménylírával szakított. Kihívóan és látványosan „objektív lírát” akart, személytelent, a minden emberre általánosan érvényes érzések kifejezését. Így aztán nem is annyira egyes verseket írt, hanem olyan saját tulajdonú versvilágot épített fel, amely különös effektusaival, visszatérő képzeteivel és motívumaival, improvizatív megoldásait is meghatározó kötött logikájával elsősorban önmagát értelmezi. Szépségeit, drámai erejét akkor tárja fel igazán, ha az olvasó beleéli magát az egész bonyolult viszonyrendszerébe.

Ennek a – Eugéne Guillevic szavával – „költészet-katedrális”-nak létmódja és alaptörvénye a képzelet feltételessége; Füst Milán költeményei látomások. A versek stilizált helyszíneket idéznek fel, jellegzetesen időtlen, álomi tájakat, kitalált szereplőket, és hatvan éven át szinte csak egyetlen témát variálnak: a miért élni, örök kérdéskörét. Uralkodó érzelemminőségük a panasz, a hontalanságé, hiszen a költő már imaginárius világával is az úgynevezett valóság elégtelenségét jelzi. Szemben ezzel a köznapi valósággal, a Füst-líra személyisége voltaképpen gondolatai valóságában él, tehát egy fölöttébb rejtélyes és megfoghatatlan kvázirealitásban, amely számára mégis a másikkal egyenrangúan létezik. Ez a konfliktusélmény Füst Milán művészetének szuverén tulajdona. Mert az élet értelmét ostromló kérdésre kizárólag akkor lehetséges válasz, ha a szellemi és a természeti tények között van közvetítés. Akkor is, ha minden azt bizonyítja, hogy az egyént belülről meghatározó értékek (erkölcs, szeretet…) és a kívülről meghatározó univerzum törvényei (okság, halál…) egymással összeegyeztethetetlenek. A patthelyzetet csupán egy végesség nélküli szemmel megjelenése – a versek Isten-képzete- oldaná föl. De róla hallgat a világrend, a teljességhez konokan ragaszkodó lírai személyiségnek ezért hol az egyik, hol a másik igazsággal lehet csak azonosulnia, csakis részlegesen ölthet testet vershőseiben, s így énje állandósága megszűnik. Bizonyosságából következően Füst nem az eredményre, hanem a folyamatra összpontosít: igazi becsvágya a gondolkozás disszonanciákban tobzódó indulatainak látomásos-érzéki megjelenítése.

Füst Milán valóban járatlan úton indult el. Költői művét nyilván azért tagolta két külön korszakciklusra, mert igazán az az „új”-nak nevezett második periódusában formálta meg azt az alakmást – központi szimbólumot -, amivel a létparadoxont érzékletesen hitelesíti. Ettől fogva mindvégig az öregség állapotával testesíti meg világképe összeférhetetlen minőségeit. Az aggastyán maszkjával egyszerre képes majd jelképezni a cselekvésre képtelen tudást, a rendíthetetlenség erkölcsi helyzetét: a test tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát, ugyanakkor a szellem erejét és fölényét, a komikust és a fönségest. Az öregség maga lesz a szellemivé finomult egzisztencia: ennek az állapotnak kényszerű elfogadása (fizikailag) egyben pedig a vele szembenállás kérlelhetetlen megnyilvánítása (szellemileg). A még élet és a már halál.


ÖNARCKÉP

Csontvári Kosztka Tivadar emlékének!

Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr...
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...

Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, - mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, új ösvényre fordul hirtelen, -
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, - ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje, s nem legelész semmiféle nyáj, -
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjúságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet...

Úgy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? - Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán,
De gúnytól félek s elbúvok magamba,
Négy izzó fal mered reám csupán, -
Az Úristennek vörhenyes haragja, -
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, -
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.

Füst Milán művészete az egyetlen témát, szituációt, létélményt formálja meg sokféleképpen, és azt részletezi. Azaz Füst minden fontos műve önarckép egyszersmind. Mégis más, ha – mint itt – a szót verscímként vállalja: nyomatékosan jelezve vele a számvetés, az arc poetica, az összefoglalás igényét. S valóban, az Önarckép kiugróan reprezentatív vers. Amikor a Nyugat 1932/II. 33-34. számában megjelenik, szerzője már minden szempontból átgondolta és tudatosította életproblémáját. Élete legjobb minőségű, termékeny korszakát éli, megírta már nagy drámáit, az „új” versek jó részét, s néhány év múlva megkezdi a régóta vágyott nagyprózai szintézist: A feleségem történetét. Költészetében mindenesetre már minden készen van, és az Önarcképben nemcsak gondolkozásának minden ága-boga, hanem a Füst-líra megannyi lényeges karakterjegye úgyszólván hiánytalanul együtt van. Formáit befolyásolta a nemrég megismert rokon zseni, Csontváry Kosztka Tivadar „semmiből” látomásokat varázsló rendhagyó piktúrája. Az őrült festő is csak az Istennel tartott atyafiságot és ihletője szintén a valósághiány kétségbeesése és heroizmusa. Az első közlésben Füst az ő emlékének ajánlja versét.

A cím azonban azt is sugallja, hogy ez a vers eltér majd a Füst-költészet ismert kánonjától, mert benne a költő nem szerepet játszik, hanem – ez egyszer – a lírai személyiség a vershőssel közvetlenül is azonos. S tényleg önvallomást is olvasunk: a költő már-már a hagyományos alanyisággal tekint vissza az eddig megtett életútra, és töpreng el a folytatás lehetőségeiről. Hatásának egyik titka kétségkívül személyessége, amelynek kontrasztjával – látni fogjuk – éppenséggel fölerősíti majd gyötrelmes tehetetlenségét, de amellyel félreérthetetlenül jelezheti, hogy a két egyenrangú, ám összeférhetetlen életcél: a boldogság és az igazság közül az ideális (eszmei) érték választása volt (lesz?) a szíve szerint való.

Mindazonáltal az Önarckép nem volna Füst-vers, ha nem robbantaná föl azonnal a nosztalgikus hangulat idilli egységét. Aligha akad még magyar vers, amelyben az érzelmek szélsőségesebb kilengéseivel találkozunk, a tárgyszerű érzelmesbe, a komikus fenségesbe fordul, a vershangulat szinte sorról sorra változik, másrészt minden látszat ellenére a lírai személyiség önmagával most sem teljesen azonos.

Már a 3. sorban megtöri az első személyes vallomást egy második személyű igealak: S ha majd számon kérnéd tőlem a gyermekeimet, - az alany valakinek tanúsítja magát, ez a valaki meghatározhatatlan, lehet az olvasó, inkább az Isten, és lehet még inkább a négy izzó fal között töprengő én maga. Ezt erősíti meg majd a 19. sorban visszatérő feltételes mód is: Ó jaj, - kiáltanám… A számonkérésre lehetséges ellentétes válaszaival a lélek hasadtsága bújtatva is nyilvánvalóvá válik. S már ez a két feltételes mód is kijelöli a vers fiktív miliőjét, a képzelet valóságát. Akkor is, ha ez a helyszín most nem a szokásos időtlen táj, hanem szinte mellbevágóan konkrét: adott az egy szobányi hely és az idő is, az eltelt életről való számadás pillanata. Ennek az életnek tétje van, cél felé törekszik: aggastyán és Isten akar lenni, a teljességre tör. A hős azonban rögtön védekezni is kényszerül, hiszen az élet igazi teljességébe beletartozna az önfeledtség öröme, az a legmagasabb rendű evilági boldogság, amelyet Füst Milán költészetében egyértelmű következetességgel és legerősebben a gyermek metafora képvisel. A kijelentés, hogy nincsenek gyermekeim, az eleve elvállalt önkorlátozásra utal, az egész sérülésére, a szellem épségéért szükséges áldozatra: a földi boldogságról való lemondásra.

A versindítás jelen ideje persze a kimenetel eldöntetlenségét is jelenti. Ezután a megtett életút, az erkölcsi célok és szándékok részletezése következik – a vers múlt időre vált. A 6-17. sorig tartó periódust az önigazolás már-már kérkedő hangvétele hatja át, az érdemek patetikus fölsorolása. Három fő érdemére hivatkozik: 1. a védettség föladására az ismeretlenért, 2. az aszkétaerőre és 3. a nem nyugvó mindig többet akarásra. De már ez a heroikus eszmény is óhatatlanul ellentétpárokba rendeződik (tudás – dicsőség, világosság – sötétség, szerelem – szenvedés), visszaigazolja tehát egyrészt az indító istenülő akaratot, azt, hogy ez a hős kezdettől mindenre és mindennek az ellentétére is törekedett. S persze rögzítenie kell azt a tényt is, hogy célját eddig nem érte el. És mert eredmény helyett csakis szándékaira hivatkozhat, ezért volt a már-már szarkazmusba átcsapó önirónia. Az öntömjénezés harsánysága, trivialitása öngúny is. Amíg Baudelaire-nél, Rimbaud-nál vagy Adynál nagyszerű kihívás, a modern költészet lélekemelő, közismert utazás motívuma Füstnél a visszájára fordul: az „Ismeretlen” nála kopár sivatag, amelybe arabs szamárként indult el, emblematikusan is feleselve a Részeg hajó vagy a Holnap hőse büszke önszimbólumaival.

Ugy látom, öregember én már nem leszek. A 18. sor a kudarc, a patthelyzet tárgyszerű megállapítása, amit a rá következő kérdés erősít igazán fel, visszavonva a korábbi cél érvényességét: S most folytassam a régit addig is? A vers logikai szerkezetének ez a fordulópontja. A lírai személyiség vágyak és illúziók után most tényleg a valóságával (tehetetlenségével) néz szembe. Ebből az érzelmek meddő ellentéte béklyózta pillanatnyi csendből sivít fel aztán a groteszk, metsző öngúny (e líra legsajátosabb esztétikai minősége), egy rövidke fél sorba sűrítve igazságot és abszurditást: Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán. A gesztus következik az előzményekből, de a vers minden effektusával ellentétbe kerül; rejtélyes sokértelműségét alig is lehet kimeríteni. Elviselhetetlenül hamis pózát a kép (az egy ablakból kihajoló, a lét igazságtalansága ellen jajongó-gajdoló költő látványa) és zenéje (a tiszta jambus banális édessége) egyaránt kifejezi; s ezzel azt is, hogy ez a méltatlan szerep – a panasz – volna az alanyhoz egyedül lehetséges méltó magatartás. Könnyű belátni, hogy ez a félmondat az Önarckép legsúlyosabb lírai közlése. Közli a lélek tehetetlenségét és zavartságát. Közli, hogy a vers által kifejtett létdilemmára adható egyetlen hiteles érzelmi válasz – a panaszkodás – köznapi értelemben nevetséges, mert értelmetlen és hiábavaló. Holott egyedül a jajongásnak ez a gesztusa volna a vers első részében felidézett hősiesen igazságkereső magatartás egyenértékű folytatása. Közvetlenül állítja tehát azt a paradoxont, hogy ami korábban az emberi gyengeség próbája volt (a szomjúságtól majd jajongok-e?), ez a reakció immár felismerései birtokában és túlmutatva minden személyesen az emberfölötti bátorság vagy erő megnyilvánulása lenne. A fél sor bekapcsolja a hős önmagától való elidegenedését, hiszen kívülről, más kameraállásból látja és láttatja magát. Kizökkent a személyes indulatok nagy sodrású áramából is. Mielőtt még más megtehetné: önmaga teszi végképp nevetségessé a hőst – rábizonyítva töprengéseinek, egész egzisztenciájának semmisségét, valóságtévesztő, képtelen helyzetét. Persze érvényteleníti is mindezt már az említett feltételes móddal, a talán szócskával, majd az esendőségét bevalló tényleges reflexiójával: De gúnytól félek s elbuvok magamba. Ez a tézis-antitézis után következő, minden sallangtól mentes őszinteség (amire Füstnél alig van példa) már előkészíti a záró rész komor fenségét és sértődöttségét. Engesztelhetetlen haragját, amiért az emberi szellem legnemesebb teljesítményét, az elérhetetlennek, a semminek is nekifeszülést a világrend nem méltányolja. A harag végül átadja a helyét annak a csöndesebb, ám konokságából mit sem engedő elemi fölháborodásnak, amely mintegy szintézisbe foglalja és torokszorító emberi dokumentummá avatja mindezt a sziporkázó tűzijátékot. Ragaszkodva tárgytalan sértettségéhez, és át is hangolva azt valami végességét is tudó, tragikus érzés elhalkulóbb, ám az utolsó sor végén megemelt – mert lezárhatatlan – belső vitájává: S ki birót ment el keresni, de nem talált.

Az Önarckép attól remekmű, hogy a költő nem lépi túl illetékességét. Nem filozofál, nem vádol, nem ítél, csupán önmaga elképzelt érzelmeit jeleníti meg: logikájának eszeveszett, meddő vitáját, izzó magányát. Illetve még valamit, mert a hős szertelenül privát gesztusaival együtt óhatatlanul személytelenné válik: a mindenséggel is szembeforduló puszta erkölcsi szuverenitás általános emberi jelképévé.

Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése. 399-405. old., Móra Könyvkiadó