2016. ápr. 8.

Karkovány Judit: Szabó Magda (1917-2007)





Írói alkatának egyik jellegzetessége a sokoldalúság: költő, műfordító, regény- és drámaíró, jelentékeny tanulmányok, esszékötetek szerzője.

Debrecenben született, s e város történelmi hagyományai, a polgáraira jellemző civil kurázsi éppoly meghatározó módon alakította személyiségét, mint írói világát az alföldi táj, a népnyelv. Rokonsága révén is ezer szállal kapcsolódik szülővárosához: a Régimódi történetben (1971) ezért írhatta meg egyszerre családjának és a századfordulós Debrecennek a történetét. Apja sokgyermekes papi család sarja, műveltsége miatt is köztiszteletben álló városi tisztviselő; édesanyja derűs egyéniség, maga is írótehetség volt. A rajongásig szeretett szülők alakja gyakran tűnik fel műveiben, ahogyan a kiterjedt család is kiapadhatatlan ihletforrást, gazdag élményanyagot jelent egész írói pályáján.

A puritán-kálvinista szelleméről híres Dóczy-intézetben nevelkedett, majd latin-magyar szakos tanári oklevelet és doktori diplomát szerzett szülővárosában. Egyetemi hallgatóként nyílt rá szeme a forrongó nagyvilágra: Béccsel, a barokk-katolikus nagyvárossal megismerkedve szembesült az előnyomuló fasizmus fenyegetésével. 1940-től Debrecenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított.

1945-ben a Debrecenben alakult kormánnyal érkezik a fővárosba, s míg a felszabadulás élményével dolgozik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként, mint költő is magára talál. Két verseskötete (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) egy érdekes-egyéni hangú, morálisan érzékeny, hibátlan formakultúrájú költő belépője az irodalomba. Az Újhold körül szerveződő csoport tagja.

1949 az ő számára is – a szó rossz értelmében – a fordulat éve lett: visszavonják tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják minisztériumi állásából, a pályatárs Lengyel Balázs szavaival: nemzedékével együtt „kisikkasztják az irodalomból”. Tíz éven át általános iskolai tanár; a hittel és elkötelezetten végzett pedagógiai munka új meg új élettapasztalatok forrása lesz számára. És miközben a lírai költő egy időre elhallgat, rátalál hangjára a prózaíró. Évekig ugyan csak asztalfiókjának dolgozott: első regénye, Az őz 1959-ben jelenhetett meg. Majd egymás után születnek írói műhelyében a további fontos alkotások: Disznótor (1960), Pilátus (1963), A Danaida (1964), Mózes, egy, huszonkettő (1967) és a prózaírói pálya első vonulatának eredményeit összegező kötet, a Katalin utca (1969). Elbeszélő művészetével a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei középpontjában rendszerint értelmiségi közegben élő nőalakok állnak; a korszerűen megkomponált cselekmény e főhősök lelkivilágának mozgását jeleníti meg, azokat a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat,amelyek mögött újra és újra felsejlik a magyar társadalom, az emberek közötti kapcsolatok nagy átrendeződése, a korszakváltás, megcsalatott reményeivel, belső drámáival, tragédiáival. Az új tematika és az emberábrázolás új formái egyként hozzájárultak ahhoz, hogy az írónő gyorsan meghódította a hazai olvasókat, és hamarosan az egyik legnépszerűbb magyar író lett külföldön is.

A regényírói pálya szerves részét alkotják a pedagógiai elkötelezettség művészi dokumentumai: a nem kevésbé népszerű ifjúsági és meseregények sorozata (Mondják meg Zsófikának, 1958; Bárány Boldizsár, 1958; Sziget-kék, 1959; Álarcosbál, 1961; Születésnap, 1962; Tündér Lala, 1965; a televíziós filmváltozatban is sikeres Abigél, 1970).

Disznótor című regényének színpadi átdolgozása után (Kígyómarás, 1960) rádiós hangjátékokkal készül az új műfaj, a dráma meghódítására. Drámáinak sajátos stílusát a magyar történelem válaszútjainak, nagy alakjainak egyéni értelmezésével teremtette meg. A Kiálts, város! )1971) a debreceni polgárerényeknek emel drámai emléket, Az a szép, fényes nap (1976) Géza és Vajk, az államalapítás történelmi-erkölcsi konfliktusát állítja színpadra; a Béla király (drámai trilógia, 1984) a Katona Bánk bánjából ismert meráni Gertrúd fiának új nézőpontból láttatott sorsát formálja színművé.

Tanulmányai, esszéi a magyar irodalom nagy alkotóinak és alkotásainak elemzését nyújtják, egyesítve a szépíró mozgalmas, érzékletes stílusát az irodalomtudósi elmélyültséggel (Kívül a körön, 1980; A félistenek szomorúsága, 1990; A lepke logikája, 1996).

Az írói életmű az utóbbi években is új regényekkel gazdagodott (Az ajtó, 1987; A pillanat, 1990), és az írónő tervei további folytatást ígérnek.


FRESKÓ

Annuska verőfényes szeptemberi reggelen harangszóra ébred a szállodában. Szobája erkélyéről lenéz az alföldi város, Tarba főterére; a csúf középületeket megszínesítik gyermekkori emlékei. Kilenc éve nem járt szülővárosában, most édesanyja temetésére érkezett. Hazatérésről nem beszélhetünk: akkor ugyanis szöknie kellett otthonról, mert mindenáron festőművész akart lenni. Szigorú, puritán erkölcsű apja azóta sem bocsátotta meg lázadását – feltételezése szerint bizonyára elzüllött a fővárosban -; anyja haláláról, a temetés időpontjáról is csupán nyomtatott gyászjelentésben értesítették. A nekrológ a helyi lapban is olvasható. „Máthé István nyug. ref. lelkész felesége, Décsy Edit, hosszú, türelemmel viselt szenvedés után, életének 59. évében elhunyt.” A gyászjelentés megfogalmazója láthatóan nem ismeri a komor valóságot, hiszen szó sem volt türelemmel viselt szenvedésről – a nagytiszteletű asszony évek óta élőhalott volt már, a városi tébolyda lakója. A gyászoló rokonok felsorolásából mindenesetre kimaradt kisebbik lányának, Annuskának a neve. Aki fellázadt az apai tekintély ellen, anyját sem gyászolhatja.

A szállodából Annuska a városszéli szegénysorra villamosozik, Joó Mihályhoz, azaz Anzsuhoz. A szűkszavú öregember a parókia mindenese volt, udvaros, kertész, a kisgyermek Annuska védelmező férfi dajkája, segítője a szökésben. Furcsa nevét a kislánytól kapta annak idejét, egy történelmi képeskönyv figurájához való hasonlósága miatt; a papcsaládban mindenki ezen a néven nevezi. Emlegetni ugyan mostanában nem szokták, kilenc éve a lábát sem teheti be a paplakba, nevét éppúgy illetlenség ott kiejteni, mint a „bűnös” Annuskáét. Megroskadt, megvénült a jó Anzsu az eltelt évek során. Annuska gyakran ír neki, az öreg keze azonban nem áll a betűvetésre, egy-egy csomaggal jelzi néha, hogy él, megvan. Ezermester lévén, maga faragta dobozt, csuhészőnyeget küld a városba levél helyett. Házának szegénysége megdöbbenti a lányt. Amikor útnak indította volt, Anzsu minden megtakarított pénzét odaadta neki. Annuska egyszer megpróbált „törleszteni”, de a pénzt postafordultával visszakapta. Anzsu maga a szigorú szeretet.

Az öregember a vendéglátás apró gesztusaival jelzi, mennyire várta Annuskát. Igen, a temetésre is kimegy vele, ő is kapott gyászjelentést, bár aligha a tiszteletes úr tudtával. A falon egy vászondarabbal letakart régi festményét fedezi fel: családját ábrázolta ezen gyerekkorában, szimbolikus figurákkal fogalmazva meg félelmeit. Kísérteties csoportkép,e gyedül Anyzunak van felismerhető, emberi arca. Megindultan vizsgálja a „freskót”: nevenincs fájdalmakat idéz a kép.

Annuska hazatérésének a regényben éppen a múlttal való szembenézés ad igazi súlyt. A leleplezéstől rettegve szökött el húszévesen, hogy megszabaduljon az apai zsarnokságtól, a papos és nyomasztó légkörű otthontól; csak így törhetett ki- és felfelé, a maga választotta életforma, a művészi pálya felé. A temetésre összegyűlt családdal szembesülve most megbizonyosodhat arról, hogy helyesen döntött, és akkor, igaza tudatában nem fog többé félni tőlük.

A Freskó – minden kritikusa által virtuóznak tartott – szerkesztési technikája a drámai sűrítést szolgálja. Tizenhárom fejezete tizenhárom óra története, Annuska tarbai ébredésétől Pestre visszatéréséig, az esti vonatindulásig. Az eddig leírtak: az expozíció. A cselekmény egyszerre ad képet a jelenről és a múltról, amely a jelenig ér, és azt értelmezi. A drámai tömörítés ilyen módon kettős időt teremt. Felfedi a felszínen nem láthatót, az emberi kapcsolatok rejtett mélyáramait. Ezt szolgálja az embermegjelenítés sajátos módja is, amely nem a hagyományos, lineárisan felépített elbeszélést veszi alapul. Minden újabb fejezet egy-egy szereplő belső monológja. A temetési szertartásra készülő családtagok azonban nemcsak az életükből már régen kihullott asszonyra emlékeznek, nem is csak a távolban élő, kitagadott lányra, akinek öntörvényű személyisége a konfliktusok állandó forrása volt, míg otthon élt, hanem a halálesetre reflektálva, a gyász különös légkörében rákényszerülnek a mérlegkészítésre. Annuska félt vagy éppen sóvárgott hazatérése persze polarizálja az érzéseket, kiköveteli az elfojtott vágyak, gondosan leplezett indulatok kimondását, s általa – a drámai sorsfordulatot. A „lélektani matematikával” egymáshoz fűzött monológok mozaikjaiból egyre pontosabban rajzolódnak ki a múltbeli események összefüggései, a nézőpont állandó változása, a „kettős idő” pedig lehetővé teszi, hogy az olvasó maga alkosson ítéletet a történtekről. A Freskó megjelenésekor a magyar irodalomban még szokatlan belső monológoknak új értelmet ad a papcsalád tagjainak kommunikációképtelensége. A tarbai tiszteletes úréknál ismeretlen a bizalmas szó, a meghitt beszélgetés; a szereplők csak önmagukhoz lehetnek őszinték, szerencsés közülük az, aki a család bonyolult-kényszeredett kapcsolatrendszerében legalább önmaga helyzetét képes úgy-ahogy megfogalmazni, s igazán szerencsés, aki a sorsfordító pillanatokban belátása szerint, szabadon mer cselekedni.

Az olvasó először a legtávolabb élő rokon, egy kissé szenilis öregasszony szemével nézhet körül a parókián. Décsyné, a halott anyja az ország másik feléből érkezett a temetésre. életében először jár Tarbán, a családtagok közül csak a vejét ismeri. Sosem szerette a szigorú-rideg életfelfogású papot, most meg egyenesen fél tőle: végül is a megboldogultat ő, az anya úgy erőltette hozzá feleségül, még az esküvő reggelén is megpofozta a vele ellenkezőt. Mit mondjon, ha Máthé István szemére hányja elrontott életét, a félőrült mellett leélt éveket? Legjobban mégis attól retteg, hogy a pap megvonja tőle az anyagi támogatást. Nyomorúságos kis kegydíjból él, a vejétől kapott rendszeres juttatás nélkül akár éhen is halhat. Décsyné gondolataiban nem a lánya jár, akivel sosem volt szoros érzelmi kapcsolatban, hanem fiatalon elhunyt művész-tanár férje meg a szüntelen szegénység és kiszolgáltatottság, amelyben férje halála óta tengődik. Riadtan téblábol az ismeretlen családtagok között, akiknek udvariasságán átsüt a közöny.

Janka, az idősebbik lány gyászruhát fest. Hiába kérte, hogy Zsuzsannát, alig nyolcéves kislányát ne kelljen feketébe öltöztetnie; szigorú parancsra most, a temetés előtti órákban kapkodva pótolja mulasztását. Munka közben húga, Annuska születésére gondol – anyjukon akkor tört ki az elmebaj, majdnem megölte a többnapos vajúdás után született csecsemőt. A zavaros napokban őrá, a még gyermek nővérre bízták az újszülöttet, s mert a beteg asszonyt már csak ritkán és rövid időszakokra engedték haza a tébolydából. Annuska gondozása később végleg Anzsu és az ő feladata maradt. Janka egész életét betölti a család szolgálata: zokszó nélkül tűri apja zsarnokságát, akárcsak férje rideg utasításait. Engedelmességét elvárják, ugyanakkor kissé bárgyúnak vélik miatta, föl sem tételezik, hogy bármiben önálló véleménye lehet. Az ő ereje az önfeladó szeretetben van. régebben Annuskát, most Zsuzsannát próbálja megvédeni, lemondva önmagáról.

Décsyné locsog, Janka hallgat, Árpád, az „Árva” hazudik. Ez az örökbe fogadott rokon fiatalember a megtestesült képmutatás, mióta csak a családba került, mindenkivel önmagát sajnáltatja. „Szegény árva” lévén, kihasznál minden csepp együttérzést, kikövetel minden támogatást. Nemcsak a szeretet lopja, hanem az álszentség védőöltözetében mást is: ha megszorul, kiárusítja a piacon a családi könyvtár értékesebb darabjait. Az öreg tiszteletesnek mégis egyedül benne van teljes bizalma, merthogy az ifjú farizeus soha nem ellenkezik vele. Halál és temetés sem rendíti meg az Árvát, Annuska megjelenését is a maga javára kívánja fordítani: ha kitör a családi háború, legalább elterelődik a figyelem az ő gyanús üzleteiről. Amúgy új szerepre készül: karrierje reményében éppen a temetés napján akar belépni a pártba.

Máthé tiszteletes abban reménykedik, hogy felesége halálával lezárul életének egy kudarcokkal terhes korszaka is. Pályája csúcsán állt, püspöki kinevezésben reménykedett, amikor az asszonnyal a tragédia történt. Maradt a tarbai parókián, sőt a háború után onnan is nyugdíjba küldték. Hiába voltkülországokban is elismert teológus, kitűnő szónok, huszonhét könyv tudós szerzője, félreállították, és utódjául Kun Lászlót, a vejét, a „hitáruló” békepapot nevezték ki. Hátha most fordul a sors? Az Úr útjai kifürkészhetetlenek! Ha reaktiválják, talán mégis püspök lehet… A tiszteletes a Biblia nyelvén beszél és gondolkodik, de mintha az Ószövetség átkai és próféciái könnyebben jönnének a szájára, közelebb állnának az ő beszédmódjához, mint a keresztyéni szeretet szavai. Az Annuskához fűződő emlékek újra és újra egy inkvizítor sötét indulatait gerjesztik föl benne. Nem tilthatta el a lázadó lányt az anyja koporsójától, de a szülői háznak csak a küszöbéig jöhet a bűnös. Ha töredelmesen megalázkodik, bűnbocsánatot nyer, aztán menjen tovább! A tékozló lány atyja elégtételre vágyik.

A gyűlölködőnek nincs igaza: veje, Kun László őszinte meggyőződéssel vállalta a „békepapságot”, nem karrierizmusból. Az ő meditációjából legalábbis kiderül, hogy semmi nem olyan félelmetes számára, mint a háború, semmi nem lehet Isten akarata ellen, ami a békéért történik. Igaz, Jankát érdekből jegyezte el annak idején; a csöndes, szorgalmas lány mintegy ráadás volt a parókiához. Későn jött rá, hogy valójában nem őt, hanem Annuskát szereti, s mire tisztázta volna érzelmeit, a lány eltűnt otthonról. Kun László kinyomozta a pesti címét, s a gyászjelentéssel egy időben levelet is küldött neki. mindenképp találkozni akar vele. Tisztázó beszélgetésre, vallomásra készül.

Így áll össze a múlt az emlékek mozaikdarabjaiból.

Annuska elmosogat, közben szökése éjszakájára gondol, régi félelmeire, főiskolás éveinek nélkülözéseire. Elérte, amit akart, sőt többet – három éve már, hogy a szerelem, a otthon melegét is megismerte. Tarba elmúlt, és már nem is fáj. Anzsu előkészíti kettejük közös koszorúját. Az öreg egyvalamit nem ért: miért nem láthatók sehol Annuska festményei. Nem tudhatja, hogy a lány a művészi megalkuvást sem ismeri, inkább iparművészi munkáiból él.

A temetésen a koporsó körül úgy áll a család, mint Annuska régi freskóján. A jelenet drámai csúcspont lehetne, de élőkép marad, a szereplők némák. Csak a szertartás szavai hangzanak fel, zsoltár, ima és gyászbeszéd – üres, protokolláris az is -, a robbanásig feszült indulatok nem törhetnek ki. A belső monológok töredezettek,m ár gyors egymásutánban, néha szinte egymásba folyva váltják egymást. Egyedül Janka talál rá a beszédet pótló gesztusra: a sírnál szenvedélyesen magához öleli és megcsókolja a húgát. A részvétnyilvánítók azonban elsodorják őket egymástól, Annuska eltűnik a tömegben.

A temetésről visszatért szereplők érzik, hogy a legfontosabbak még ezután következnek. A döntéseket nem lehet tovább halogatni. A tiszteletes jól felépített prédikációban közli anyósával, hogy ezután egy fillért sem küld neki. Az öregasszony sírva rohan el a házból; senki nem állja útját, a kapunál messzebb mégsem jut, útiköltsége sincs visszafelé.

Végre megérkezik Annuska. „Végigsöpör a házon, mint a nyári vihar”, nyomában minden mozgásba jön. Semmi nem úgy történik, ahogyan eltervezték, de a hazugságok lelepleződnek. Máthé Istvánnak tudomásul kell vennie, hogy családja fölött nincs már hatalma, az ő bocsánatát vagy engedélyét már senki sem kéri. Az igaznak és engedelmesnek vélt Árva egyszerűen eltűnik, a családi vita és a böjtös vacsora helyett az elegáns vendéglőt, a vidám társaságot választja. Kun László vágyakozása nevetséges, vallomása jócskán elkésett, hiszen Annuska férjes asszony, boldog házasságban él. És ezúttal Janka nem fél kézbe venni sorsa irányítását, nem lesz többé a család rabszolgája, egyedül is fel tudja nevelni Zsuzsannát. Décsyné Annuskával utazik vissza, a művész unoka kegyes szavak nélkül fogja kézen az öregasszonyt. Csak Anzsu körül nem változik semmi. Ő mindig a helyén volt, mindig a maga embersége szerint cselekedett. „Eriggy, lányom!” – mondja a búcsúzás pillanatában. „Isten áldjon meg!” – kiáltja vissza Annuska, s magában hozzáteszi. „édesapám.”

A regény jellemrajzsorozata végül elmélyült lélektani tanulmánnyá áll össze. A középpontban az értelmes és tartalmas élet lehetőségének vizsgálata áll, az önazonosság keresése egy olyan – csak néhány vonással megrajzolt –modern világban, amely felbomlasztja az egykor értékes tradíciókat, és karrierizmussá torzítja a becsvágyat. Két póluson koncentrálódnak a lehetséges válaszok. Az egyiken a szavakban rendíthetetlen prédikátori morális szigor áll, lelkük mélyén vergődő, vágyaikat elfojtó alakokkal, akik nyílt vagy leplezett egoizmus jegyében élik ki az őket mozgató, nárcizmussá torzuló önszeretetet. Önsorsrontó,m ások életét megkeserítő emberroncsok; a sorsfordulón náluk szólammá silányul a felebaráti szeretet. A másik oldalon a saját élet vállalása, a fellengzős szólamok nélküli emberi tartalmasság áll: a másokért élő öregember vagy a kompromisszumok nélkül dolgozó művészegyéniség öntudata.

A mesterien felépített regényszerkezet visszafogottan, sejtetés szerűen jelzi azokat a társadalmi-történeti erőket is, amelyek előterében a figurák élnek és mozognak. A háttérből felsejlenek a második világháború utáni magyar valóság fényei és árnyai: egyrészt a nagy szabadságlehetőség, amely a magánéletig menően így vagy úgy mindenkit választásra késztet, másrészt az újfajta alávetettség, amely újraszüli a konformizmus különböző válfajait. A bomló papcsalád tarbai freskója finom vonásokkal látni engedi az önazonosságát kereső magyar világ és a háborgó modern nagyvilág tablójának körvonalait.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 45-53. old., Móra Könyvkiadó 1977.